Csalásbarát ország, Összefonódó villamos

Ugrik Csaba dandártábornok az íróasztala mögött ült. Kitörölt egy e-mailt, majd a kukából is eltávolította. A böngészés előzményeit is. Sőt, még az ideiglenes file-októl is megszabadult. Nem volt jó kedve. Az imént kapta a levelet, de az egészet egy telefon előzte meg. Közvetlenül őt kereste egy budapesti rendőrnyomozó. Hamar rájött. Ugyanaz, akire pont ő uszította a lehető legnagyobb titokban a saját hírszerzésüket.

„Pofátlan fráter” – gondolta magában, az e-mail előtt. Amikor a csatolt állományt megnézte, akkor viszont nem tudott megszólalni. Tartozott hozzá egy mobilszám. Lenyomoztatta. Nem volt névhez csatolva. A SIM kártyát rendőrség vásárolta és tartotta fenn, a tanúvédelmi program keretében. A dandártábornok a privát telefonjáért nyúlt. Tárcsázta a levélben kapott számot.

– Ön az, uram? – üdvözölte egy furcsa hangú, idősebb férfi.

– Kit tisztelhetek? Ezek szerint ön sejti, ki vagyok!

– Igenis, dandártábornok úr. A nevem Szabadkai Hunor.

– Megkaptam a rajzát.

A repülőbázis vezetője a lényegre tért. A hétpecsétes titka eddig sértetlenül hevert a háta mögött lévő széfben, de most az internetszolgáltatós e-mail címéből mászott elő az imént. Minél hamarabb meg akarta tudni, mit akar ez az ember.

– Remek – jött a kurta válasz.

– Úgy gondolom, ha szét akarta volna kürtölni, már megteszi. Mit akar tőlem?

– Beszéljünk róla – tanácsolta a férfi a vonal túlsó felén. – Lehetőleg nem telefonkészüléken.

A dandártábornoknak feltűnt a férfi kisé furcsa kiejtése, de értette azt a pár szót, amit beszélt. Röviden megegyeztek. Hunor, és a kollégája, egy Enikő nevű nő meglátogatják őt itt, a támaszponton. Épp sikerült elintéznie néhány telefont, mire a főbejáratnál posztoló katona jelentett neki.

– Uram! Van itt két civil, és az ön nevét kántálja. Azt mondják, a jelszó „Sólyom”, és hogy ennyi elég.

– Kísértesse ide őket őrmester! – sóhajtott a főtiszt. „Gyorsak voltak” – gondolta mellé.

– Igenis…

Ugrik Csaba a belső telefonért nyúlt.

– Őrnagy, fáradjon az irodámba, azonnal!

– Igenis Uram!

Négyen ültek az asztal körül. A Sólyom zuhanásakor ott lévő Gripen pilótája, a két idegen, és a dandártábornok. Az asztalon a reggeli e-mail tárgya, egy A4-es fénymásoló lapra mindenféle művészi igényesség nélkül, de legalább torzan rögzített vonalrajz. Az őrnagy megszólalni sem bírt, ő most látta először.

– Ez volt az! – képedt el.

– Meséljenek! – adott parancsot Csaba.

Az Enikő nevű, szögletes arcú izmos nő mély levegőt vett:

– Második nemzedékbe sorolható fénysebesség feletti ugróhajtóművek. Egy fő- és egy segédáramforrás. Szokvány, de dupla páncélzat, eredetileg ötven fős legénység. Csatahajóból visszarangsorolt Vércse osztályú felderítő űrnaszád. Az egykori DMK Sólyom.

– Azok mik? – próbált kimért katonaként viselkedni a dandártábornok.

Alig leplezett érdeklődéssel mutatott a pusztán néhány vonalból álló lövegtornyokra. A Hunor nevű, inkább hatvannak, mint ötvenesnek kinéző ember válaszolt.

– Önöknél sínágyúnak hívják, mi mágneságyúnak. Közel fél láb átmérőjű golyókat képes kilőni. Sajnos elfelejtettem, hány ezer mérföld másodpercenkénti sebességgel.

– Milyen szerkezet ez? Nálunk nincsenek sínágyúk, csak kísérletekben. Nem valami hülye vicc ez?

– Nem.

– Miért ilyen biztos benne, Hunor?

– Mert ezzel jöttünk.

A két sokat próbált tiszt önkéntelenül távolabb húzódott.

– Most hol van ez a Sólyom? – érdeklődött az őrnagy, aki a vendégeken kívül az egyetlen ember volt, aki repülni látta ezen a Földön.

– Dunavarsány mellett égett porrá – sóhajtotta az öreg.

– Nem okoz katonai fenyegetést – folytatta a nő.

– Maguk… Micsodák? Kicsodák?

A dandártábornok próbálta lenyelni ezt a kérdést, de most kiszakadt belőle.

– Mit már említettem, a nevem Szabadkai Hunor. Őrmester rangban a Sólyom felderítő tisztje voltam, a kolléganőm…

– Ezt már mondta, de… emberek?

– Igen. Magyarok, mint maguk.

Hamarosan szinte már olyan volt, mint valami meghitt kocsmai csevej. Azzal a különbséggel, hogy a két vendég régiesnek tűnő nyelvet használt, helyenként érthetetlen szavakkal. A dandártábornok sosem kérdezett rá a jelentésre. A vele szemben ülő katonák kezdettől fogva tisztelettel beszéltek vele, mintha a saját felettesük lett volna. A szavaikban is egyre kevésbé kételkedett, még ha hihetetlennek is tűnt.

– Értem. Szóval csak ketten élték túl – foglalta össze.

– Hivatalosan – szögezte le Hunor.

– Rendben. Nem firtatom. Szólok a kollégáimnak, hogy hagyják abba a nyomozást.

– Köszönjük – mosolygott rá Enikő.

– Mit tehetek még önökért? Gondolom, vannak feltételeik? – vakargatta a fejét Csaba.

– Csak kéréseink, Uram.

– Értem. Nevezzék, ahogy akarják. Eddig mégiscsak úgy hangzik, mint valami hadüzenet.

– Nem áll szándékunkban megtámadni saját hazánkat.

– De azt mondta, kedves Enikő, hogy azok az ágyúk…

– Már csak a harmada működött – sóhajtott Hunor.

– Meg hogy van még két ilyen hajójuk, és több másik! – nézett a szemébe Csaba.

– Igen, de ők nem tudnak az ittlétünkről. A kérésünk azonban pont az lenne, hogy tudják! – válaszolt a nő.

– Hogy mi? – vonta fel a szemöldökét a dandártábornok Hunor mondatára.

– Átszámoltuk a kapcsolattartó csatornánkat az itteni hullámhossz sávokra. Az itt is katonai. Üzemeltetniük kellene egy jeladót, ha nem nagy kérés. Óránként egy két ezredmásodperces jelfolyam, a világűr felé. Egy helyzetjelző adás.

– Vagyis csaljam ide a barátaikat? Miért tenném?

– Mert ez a béke záloga.

A dandártábornoknak feltűnt, a két ember milyen fegyelmezetten képvisel egy álláspontot, és beszél szinte teljesen egy emberként. Végül beleegyezett az adásba, de kikötötte, hogy a saját szerkezetük bonyolítsa le.

– Kérném, minden percben álljanak rendelkezésünkre! Ha véletlenül mégis válasz érkezik az adásra…

– Akár meg is parancsolhatja.

– Nem katonák, vagyis nem hozzám tartoznak.

– De. Itt is maradnánk.

– Hogyhogy? – vonta fel a szemöldökét a főtiszt.

– Tisztelettel megkérnénk, adjon nekünk munkát! Itt maradnánk a támaszponton. Egyben ezáltal biztosítanánk a jó szándékunkról, és bármilyen további kérdésre válaszolunk, ha óhajtja.

– Egy másodvonalbeli tudományos-fantasztikus kisregényt talán össze lehetne hozni belőle, de mi más hasznom lenne belőle?

Hunor ugyanolyan nyugodt hangsúllyal beszélt, mint eddig:

– A Magyar Honvédség lenne az egyetlen, ami tudná, mi történik. Már ha mégis leszállnak a bajtársaink. Bár nálunk van egy irányelv, hogy nem szólunk bele fejletlenebb bolygók sorsába, már minket is észleltek. Elkerülhetetlen lenne a találkozás, ha akár csak véletlenül átesik ide valaki, úgy mint mi. A Dunamenti Köztársaság jeladója elég komoly ajánlólevél a mi világunkban. Még ha más nemzet hajója jönne is.

– Vagyis elsődleges célpontokká válnánk…

– Elsődleges szövetségesekké.

Csaba elgondolkodott.

– Se papírjaik, se múltjuk. Nem léteznek. Ez az ország talán legfontosabb katonai támaszpontja. Miként alkalmaznám magukat?

– Idegen számomra a latin betű, de ha jól olvastam a plakátjaikat, ez egy „csalásbarát ország”.

– Azt hiszem, családbarát áll a hirdetésen.

– Elnézést, nehezen olvasom. Tudja, nálunk rovásírás a hivatalos.

– Említette.

– De van ez az összefonódó villamos hálózat a számítógépeknek. Internet. Használtuk is, küldtünk önnek villanylevelet. Tudjuk használni – mosolyodott el a férfi.

– Fenyeget őrmester? – mordult fel főtiszt, de megbánta.

– Nem. Bármit elvállalunk. Akár füvet nyírunk, vagy őrt állunk egy raktárnál. Nincsenek igényeink. Mások pedig úgysem hinnének nekünk.

– Ez igaz – mondta a dandártábornok. – Meg tudna becsülni nekem valamit? Egy ilyen Vércse osztályú hajó menyi idő alatt törölné el a támaszpontot, ha meg akarnának minket semmisíteni?

– Még nem észlelné légköri megfigyelés, mire a sínágyú lövedékek szitává lőnék. Fentről úgy hat másodperc volna a sortűz – mondta Enikő szemrebbenés nélkül.

– Rosszul mérte fel, őrnagy! – fordult Csaba a pilótájához, aki egész végig meg se szólalt, csak szájtátva hallgatta a párbeszédet.

– Bocsánat, nem volt elég időm pontosabban megmondani – vonta meg a vállát.

– Megegyeztünk? – firtatta Hunor.

– Igen, őrmester. Pontosabban honvéd. Rangot egyelőre nem tudok adni.

– Semmi gond – mondta Enikő.

– Örülök. Mertem remélni, hogy közös ismerősünk ajándékát nem kellett használnom – sóhajtott Hunor, és az asztalra tett egy zacskó nagyobbacska kábelkötegelőt.

– A nem megfelelően összefonódó villamos vezetékekhez lett volna rá szükség? – érdeklődött az őrnagy, felettese helyett feltéve a bárgyú kérdést.

– Egy szövetség megkötéséhez – válaszolt a férfi, majd kezet fogtak.

A dandártábornok elzárta a széfbe a rajzot, és mellé tette a kábelkötegelőt. Elintézett pár telefont. Másnap reggeltől két civil kertész dolgozott és lakott a MH. 59. Szentgyörgyi Dezső repülőbázison, külön parancsnoki engedéllyel.