Agyhatalom, Vadhiba, Országgyűlölés

Csilla egyik ámulatból a másikba esett Budapesten. Arra kérte Lászlót, sétáljanak egy kicsit a rendőr munkahelyéig. A kocsiból minden túl gyorsan elsuhant mellette.

– Büdös van – mondta.

– A város szaga. Gondolom az autókra célzol.

– Igen. Dunavarsányban is éreztem, de itt nagyon durva.

– Mondjuk ma még ködös is a levegő. Meg szmog van.

– Szmog? – nézett rá kérdőn a nő.

– Füstköd.

– Így értem. Gondolom ez is átvett idegen szó.

– Persze – dünnyögte a nyomozó. – Egyébként érdekes. Fiatalkoromban eljátszottam a gondolattal. Vajon mit szólna hozzá valaki a középkorból, ha egy időkapun átjönne, és megmutatnám neki a várost. Hányszor kiáltana boszorkányságot, ha meglátna egy villamost vagy bármit. Most én érzem magam réginek, és te vagy a boszorkány. Mármint tényleg.

– Tudom, nagy reményeket fűzöl a tudásomhoz. Minden vágyam, hogy segítsek, de ne várj tőlem túl sokat, jó? – kérlelte a gépésznő.

– Említetted. Inkább vagy hajtómű szakértő, mint varázsló. De József szerint csodát tettél a térhajlítóval. Elég vad hibákat tártatok fel.

– Azt is ő csinálta többnyire. Ebben nagyhatalom. A túlélési ösztön is nagy hajtóerő hajtómű haj... Inkább ne menjünk részletekbe – sóhajtott Csilla.

Beértek a rendőrségre. A nő kapott egy vendégkártyát, és László körbevezette. Ha bárki kérdezte, informátorként mutatta be, illetve szakértőként. Mikor kinek mit volt érdemes hazudni.

– Sajnos a közvetlen felettesemmel kellene kezdeni – súgta neki.

Alaposan átbeszélték a haditervet. Csilla pedig bárkit elvarázsolt, akire a nyomozó azt mondta, muszáj. Gondolatokat próbált ültetni az agyakba. Vagy épp megkeresni és eltávolítani őket. László segített. Irányítottan beszélgetett a kollégáival, felszínre hozva az emlékeiket. A gépész félt, hogy nem fog tudni semmit tenni, de aztán magától ijedt meg. Órákig kellett mások agyában turkálnia. Hatalmat gyakorolni. Olyan erőt, amit eddig elnyomott magában. Tudta mennyire veszélyes.

– Elfáradtam – mondta végül.

– Már nincs sok hátra. Még az iktatóban kellene rávenni valakit, hogy kicserélhessek egy jelentést. Egy dolog, amit elhitettük velük. Másik, ami le van írva. Vad hibák lennének a történetben, ha valaki újra összerakná. Majdnem olyan vadak, mint a hajtóművetekben voltak.

– Értem. De az én fejem fog megvadulni. Érzem.

– Rendben, menjünk ebédelni.

– Hmm, az jól jönne, megéheztem.

A céges étkezőben a konyhás néni csak pakolta a sült krumplit Csilla tányérjára, és nem hagyta abba. A nyomozó pislogott. Egy asztalhoz ballagtak.

– Adj nekem is, rengeteget kaptál! Ez nem is egy adag, vagy hat halom normál esetben! Nem is beszélve a hat almáról a gyümölcstálból!

– Hát vállalom. Tudod mennyit eléget az ember, ha dolgoztatja az agyát?

– Még a végén letartóztatlak lopásért. Csak egy porciót fizettem!

– Nem akarsz te rám bilincset tenni! – mondta a nő, miután végre lenyelte a mohón betömött falatot.

– Nana! Azt gagyogtad, nem hatalmasodsz el az agyamon. Te agyhatalom!

– Igaz. Bocsánat. Tényleg. De említettem neked! A varázslat visszaüt. A rossz szándékból gonoszság fakad, tudod?

– Mondtad.

– Ó, tényleg. Felejtést erőltettem egy csomó emberre. Nekem is eltűnhetett ez-az.

– Sajnálom. Szükségszerű.

– Tudom – mondta a gépésznő. Majd odaballagott, és öt almát visszatett a konyhapultra.

A felszolgáló asszony csak bambán nézett.

– Véletlenül többet kaptam – mondta Csilla.

Az ebéd jót tett. A sorozatgyilkos tárgyaival való találkozás a bizonyíték raktárban viszont nem.

– Menjünk innen! – suttogta a gépésznő, félelemmel a hangjában.

– Menjünk!!! – sürgette László, megérezve a veszélyt.

Egészen az utcáig futottak. Csilla mély levegőt vett a büdös városi zajban.

– Felfogtam a félelmed!

– Izzott a szemed és lángolt a hajad! – tárta szét a karját a nyomozó.

– Ó...

– Mi történt?

– Az a banya iszonyú erős lehetett. Fékeveszett, elkeseredett, szerelmes, irányítás nélkül tomboló erő lakott benne.

– A tárgyai ilyen hatással voltak rád?

– Igen. Valószínűleg csak azért, mert egész nap varázsoltam, te pedig sokat meséltél róla. Elvileg a tárgyak nem őrzik az ilyesmit. De én nem tudom igazán, én gépész vagyok!

A nő elsírta, majd tíz másodperc múlva elnevette. Aztán magába roskadva leült az útpadkára, két parkoló kocsi közé. Érezte, hogy valami nem jó. Felnézett a nyomozóra.

– Megijesztettél – mondta a férfi.

– Ne haragudj! Én is félek magamtól. A saját világunkban én gyengének számítottam, nem csináltam ilyesmit. Ezért aztán az önellenőrzést se kellett gyakorolni. Itt megszédít az erő. Majd kezelem valahogy.

– Kell tartanom tőled? – tette fel a kérdést László, bár teljesen tárgyilagos hangon.

– Nem. Megoldom.

– Rendben. Menjünk vissza a házhoz!

– Ott magamba fordulnék! Inkább vezetsz az idegenben? A város nekünk is itt áll, de semmire nem ismerek rá! Talán a várra, de nálunk nagyobb, és állomásozik a tetején egy naszád.

– A naszád szó hallatán nekem tengerjáró hajó ugrik be, és az nagyon furcsán nézne ki. Pedig ott a Halászbástya is. Mókás lenne egy bárka a hegyen. Gyere, menjünk fel!

– Innen úgy érzem, uralhatnám a hazádat! – mondta Csilla a Mária szobornál állva a város felett.

László ránézett.

– Rendben, nem világít a szemed – könnyebbült meg a nyomozó. – Egyébként „utálhatnámnak” hallottam.

– Csak vicceltem – mondta a gépésznő. – Az országgyűlölés nem tartozik a mai teendőim közé. Tényleg, az ott az országház?

– Ó, igen.

– Szép.

– Na, egyszer oda beszabadítanálak. Csak a móka kedvéért, ha már vicceltél.

– Nálunk oda nem engedik be a sámánokat és táltosokat. Külön őrség van.

– Itt ilyen nincs. Az igazolványomat felmutatva nem lenne gondunk. Menjünk?

– Ne kísérts!

– Rendben. Köszönöm a mai segítséged. Holnap felmérem, maradtak-e olyan gócok, amikre nem gondoltam. A katonai hírszerzésen Hunor és Enikő már dolgoznak, valami ötletük van. Hazafelé azért bemegyünk a barkácsboltba kábelkötegelőért, jó?

– Felőlem – vonta meg a vállát Csilla.

Már jobban volt.