Öngyilkossági kíséret

Lászlót ismét hívták. Egy csillogó, új épületbe, az ELTE budai kampuszához. Egy IT cégnél történt haláleset, tisztázatlan körülmények közt. Mire beért, a helyszínelők már dolgoztak, a kollégái biztosították a termet és a tetemet.

– Ki talált rá? – kérdezte, amint belépett.

– A takarító – mondta az őrmester.

– Nem nyúltak semmihez?

– Csak néhány ujjlenyomatot kerestünk, meg mintákat vettünk, de nem mozdítottunk el semmit – mondta a helyszínelők főnöke.

– Remek, köszönöm.

A néhai fiatalember a munkaasztalánál feküdt, a billentyűzetre borulva. Úgy nézett ki, mintha csak ráaludt volna a munkájára. Kivéve, hogy a hófehér klaviatúra csordultig telt a vérével. A százöt gomb körül olyan egyenletesen oszlott el a megalvadt, bordó testfolyadék, mintha csak a gyártó cég ezt a „fugázást” direkt csinálta volna. Lászlónak még valahogy át is futott az agyán, hogy jól néz ki.

A fiatalembernek azonban más forgott a fejében, vagy legalábbis ütött szöget benne. Egy zászlórúd. Valami focicsapaté, mely egy fém állványon függött. Az alig húsz-huszonöt centis tárgyból még egy állt a monitor mögött. Mintha nem ugyanaz a csapat lett volna. Bár a fej alól épp csak kikandikált a szintén vöröses árnyalatra színeződött téglalap alakú, alul rojtos textil.

– Valaki rányomta a fejét? – próbálkozott megtörni a csendet egy ifjonc, aki terepgyakorlatra jött, és elborzadva bámulta a hullát.

– Ahhoz óriási erő kell, főleg ha az áldozat ellenáll. A koponyáján is átment. Elég tompa lehet a fém, a másikból kiindulva – törte derékba az elméletét László, mint a focirajongás az áldozat előmenetelét és utóéletét. – De nem baleset lehetett. Ez szinte kész tény.

A háttérben meg-megszólalt egy-egy rendőr telefonja. Sürgölődtek a szakértők, de a tapasztalt nyomozó kizárta a külvilágot. Csak a holttest, a környezet volt. Elgondolkodott. Megnézte a számítógépet. Az asztal alatt találta a jókora gépházat. Hatalmas ventillátorok voltak benne, nagy teljesítményű lehetett. Hallgatózott.

– Ez még megy – suttogta, inkább csak magának.

Az egyik helyszínelő megválaszolta a fel sem tett kérdést.

– Igen, be van kapcsolva. De nem megyünk vele semmire egyelőre. Ha az egeret meglöki, bejön a képernyő, de egy hibaüzenet van rajta. A billentyűzet feladta. Ja, és lezárt, jelszót kér. Majd a laborban megvizsgálják.

László addigra szintén gumikesztyűt húzott, és egy olyan ponton, ahol általában senki sem nyúl hozzá, meglökte az egeret. Erő kellett hozzá, aláalvadt a vér.

A kezdőképernyőn a kolléga által már vázolt kép fogadta. A jelszó helyét kitöltötték a kicsi fekete csillagok, amelyeket az informatikus fejből akart beírni. Vagyis fejjel. Persze agyatlanul, egyszerre megnyomva az összes gombot a halántékával. Egy másik ablakban ott volt a rendszerüzenet a billentyűzet „valószínű” meghibásodásáról. Tényleg nem volt túl informatív. Vagy mégis! A nyomozó körbenézett a teremben.

– Oszi! Itt vagy valahol?

– Igenis!

– Meg tudod nézni a tegnapi meccset, amiben ez a háttérképen lévő csapat a hmm...

– Igen, meg – nézett rá a zászlós elégedett mosollyal. Végre ő tudott valamit, amit a nyomozó nem. Legalábbis felismerte a logót.

Lászlót ez egy cseppet sem zavarta. A rendőr a péklapát méretű telefonján ellenőrizte.

– Vesztettek? – kérdezte Oszit.

– Öö... – lapozgatott az altiszt. – Igen! 2:1-re kikaptak egy rangsorban sokkal lejjebb álló csapattól.

László még megkérdezte a nyomolvasókat az áldozat végének, meg a meccs lefújásának időpontjáról. Egyezett. Mielőtt bármit mondott volna, előkapta a saját telefonját, és tárcsázott.

– Csilla, ide tudsz jönni? József tud vezetni, behoz a szomszéd bácsi ladájával. Kölcsönadja, ha a nevemben megkéred. Átküldöm a címet, írjátok be a GPS-be! Siess!

– Megoldom! – recsegte az öreg Nokia apró hangszórója.

László addig húzta az időt. Nézelődött. Kérdezősködött. Mit lehet tudni a gombokon heverő kockáról. Van-e kapcsolatrendszere, olyan is, ami nem virtuális. A kollégái nem igazán értették, miért itt helyben akarja felgöngyölíteni az egész eseményt. Ám egyre világosabb lett számára a helyzet. Vagy legalábbis úgy érezte. Itt nem rá volt szükség, hanem neki volt szüksége a fickóra. Legalábbis bizonyos értékeire. Elkérte a táskáját. Kutatott benne. Mire a gépésznő odaért, már minden kétséget kizárt. Ahogy a kollégái Csillát próbálták.

– Rendőr vagyok.

– Ön gyilkossági? Kíséret nélkül ide akkor se mehet be!

– Az vagyok, de ő egyébként is bekísér – mutatott a boszorkány Józsefre, és az ajtónál strázsáló egyenruhás szemébe meredt.

– Igenis, hölgyem! – tisztelgett a tizedes.

Addigra már nem sokan voltak ott. László arra kérte a kollégákat, ne hívják még a hullaszállítókat. A nő megállt mellette.

– Jaj, szegény! Mi lett vele?

– Agyára ment a futball. Úgy tűnik, nem a csapatának állt a zászló – mondta László.

– Ez egy igazi élő hulla? – hüledezett József.

– Élek a gyanúperrel, már nem perel, ha megsérted valamivel. Most nem ez a fontos. Csilla, el kéne intézni, hogy ma ne legyünk itt, vagyis nem is voltunk.

A nő sóhajtott.

– Nem szeretem ezt, ugye tudod?

– Igen. De fel tudod fogni ép ésszel és a gépésszel, hogy a fickó hasonlít Gézára. Mondjuk, Jolit majd ráuszítom, hogy hizlalja fel egy kicsit.

– Elég messziről kell nézni, de... – ellenkezett a boszorkány.

– A papír szerint mindegy. Géza mostantól Gábor. Itt a személyije, a jogosítványa. Még hitelkártyája is, de azt nem vesszük igénybe. Úgyis csak tartozik, feltehetőleg a sportfogadásai miatt. Most pedig tüntessük el ezt a hullát a hullámok közé, vagy tudom is én. Meglátjuk. Láda van a ladában?

– Nincs. Zsák van – mondta Jószef.

– Mint a nindzsák, settenkedjünk le vele! – utasította a rendőr.  – Csilla, elbűvölő lennél közben?

– Ahogy kívánod – sóhajtott a nő, és felizzott a szembogara.

– Bocs… Lesz még dolgod. Holnap felmond itt Géza. Akarom mondani Gábor. Takarítanunk kell!

A holttest végül László kocsijába került, a boszorkány pedig leginkább ki. Mármint merült. Félhullán ült a nyomozó jobbján, amint Dunavarsány felé mentek, a csomagtartóban a valódi Gáborral, mögöttük Józseffel és a bácsi Ladájával.

– Elloptunk egy gyilkossági áldozatot? – kérdezte félőn.

– Rendvédelmi szempontból unalmas. A tettes is jelen van. Önfejűleg vetett véget életének. Kész szerencse, hogy keze ügyében volt a csapata csecsebecséje.

– Lefejelte azt a zászlót? – pattant ki a nő szeme.

– Több mint valószínű. Elég erősen. Hogy mennyire volt szándékos, kérdéses, de nem nekem. A szüleinek majd azt mondjuk, véletlen. Nekünk kell a tudtukra hozni, hogy a fiuk meghalt, de mégis él. Géza lép a helyére. Más nem tud róla.

– Értem – sóhajtott Csilla. – Nehezet kérsz.

– Tudom, de nem ismerek más megoldást.

Beléptek a házba. A kapcsolattartó tiszt épp egy csokor ibolyával kedveskedett Ibolyának. Lászlónak előbb esett le a románcuk, mint nekik maguknak. Nem érdekelte, inkább örült neki.

– Szia, te öngyilkossági kísértet, itt a személyed összes tudnivalója. Magold be! Üdv ebben a dimenzióban, további jó szórakozást! – nyújtotta át Gézának a néhai Gábor élő papírjait.