A Főhősnő lélekszakadva rohan az erdőben. Combközépig sem érő feszes miniszoknyája is lebeg az erőkifejtéstől. Arcába hullnak csatakos szőke tincsei. Néha hátra les, majd rohan tovább. Makulátlan lábain sárfoltok, szétázott blúzán mindössze egy gomb tarja magát, de egyelőre csak a melltartó villan. A háttérben valami hangok. Több irányból. A Főhősnő egy pillanata megáll egy ősöreg, vészt jóslóan korhadt fatönk mögött, és körbekémlel. Ismét felcsendül az elefánt tülkölésre, medveüvöltésre és kék bálna dürrögésre egyformán hajazó, mellkas-szaggató hang.

John Longshadow a legyeket hessegette és az árulkodó jeleket figyelte. Már két órája ültek az asztalnál. Ez volt az utolsó kör. Dustnest kocsmájában vágni lehetett a füstöt, és vágyni a friss levegőre. Az öt marha azonban nem a legelőkre gondolt, hanem egymás pókerarcán legeltette a szemét. Senki sem szólalt meg. A csevegés nem való ehhez a vérre menő játékhoz.

– Emelek – dünnyögte Mike, és az asztalra dobott két aranyat.

– Tartom – rágta meg a szivarja végét Ted, majd a jókora kupac tetejébe vágott egy cirkalmas, drágakövekkel ékesített zsebkést.

Mindig bizonytalan érzés kilépni a hiperűrből. Az utazás során a hajón szinte semmit sem lehet csinálni. A fizika ilyenkor utál. Minden időtlen és olyan… Nehéz megfogalmazni. Érzetre sosem tart sokáig, pedig fényévekkel kerülünk távolabb, bele az ismeretlenbe. Mindjárt vége. A leálló hajtómű jellegzetes hangja zene füleimnek.

Most azonban hatalmasat ránt rajtunk a hajó, és borzalmas recsegések közepette megszólalnak a vészjelzések. Még beszíjazva is fáj. Nyöszörögve térünk magunkhoz a megrázkódtatás után.

– Apa, Mesélj!

– Mit meséljek? – kérdem a három és fél éves fiam, miután behúzom a cipzárt a hálózsákján, és beteszem a kiságyába.

– Thomas-osat. Lánymozdonyról – mondja ő, kedvenc textilpelusát gyürmikélve, épp csak annyi időre kivéve a bal hüvelykujját a szájából, amíg szavakat formál.

– A szerkocsis csúnya lánymozdonyról, mint tegnap?

– Nem, másikról.

Hát legyen. Végigdőlök a sötét szobában a parkettán. Lássuk. Thomas világában nem olyan sok a lány gőzmozdony.

Minthavétel

Szag László a nejével egy fárasztó nap után viszonylag hamar nyugovóra tért budapesti otthonában. Ám valahogy egyikük se tudta lehunyni a szemét.

– Kezdenek kirepülni a „gyerekeink” – sóhajtott Izabella.

– Igen – morogta a nyomozó.

– Botond friss, délegyházi barátnője egy idő után kérdéseket fog feltenni – morfondírozott az asszony.

– Igen. A meséje elég gyenge lábakon áll, de nagy a szerelem. Ezen a hídon majd akkor megyünk át.

Öngyilkossági kíséret

Lászlót ismét hívták. Egy csillogó, új épületbe, az ELTE budai kampuszához. Egy IT cégnél történt haláleset, tisztázatlan körülmények közt. Mire beért, a helyszínelők már dolgoztak, a kollégái biztosították a termet és a tetemet.

– Ki talált rá? – kérdezte, amint belépett.

– A takarító – mondta az őrmester.

– Nem nyúltak semmihez?

– Csak néhány ujjlenyomatot kerestünk, meg mintákat vettünk, de nem mozdítottunk el semmit – mondta a helyszínelők főnöke.

Finoman szórva, nagy űr az éhség

Szag László szinte már behunyt szemmel le tudott volna vezetni Dunavarsányba. Amint a házhoz értek, Izabella a felesége, Géza, Levente és Botond társaságában már el is merült a könyvek vadregényes világában. A ház mindennel együtt szinte üres volt. A két katona Kecskemétre költözött. Csilla és József egy özönvíz előtti parcella kombájnt próbáltak épp megszerelni az egyik helyi földműves gazdánál. Réka épp nem az orvosi jegyzeteket tanulgatta, hanem gyerekcsőszként dolgozott valahol, Ibolyával a fizikusnővel együtt.

Csalásbarát ország, Összefonódó villamos

Ugrik Csaba dandártábornok az íróasztala mögött ült. Kitörölt egy e-mailt, majd a kukából is eltávolította. A böngészés előzményeit is. Sőt, még az ideiglenes file-októl is megszabadult. Nem volt jó kedve. Az imént kapta a levelet, de az egészet egy telefon előzte meg. Közvetlenül őt kereste egy budapesti rendőrnyomozó. Hamar rájött. Ugyanaz, akire pont ő uszította a lehető legnagyobb titokban a saját hírszerzésüket.

Agyhatalom, Vadhiba, Országgyűlölés

Csilla egyik ámulatból a másikba esett Budapesten. Arra kérte Lászlót, sétáljanak egy kicsit a rendőr munkahelyéig. A kocsiból minden túl gyorsan elsuhant mellette.

– Büdös van – mondta.

– A város szaga. Gondolom az autókra célzol.

– Igen. Dunavarsányban is éreztem, de itt nagyon durva.

– Mondjuk ma még ködös is a levegő. Meg szmog van.

– Szmog? – nézett rá kérdőn a nő.

– Füstköd.

– Így értem.

Felmerít

Izabella vonattal ment ki Dunavarsányba. A férjének még bent kellett maradnia a rendőrségen, de ő nem bírta tovább. Ma sem. Egyre több dokumentumot sikerült a Sólyom csapatának dekódolnia. Már a formázott szövegeket is képesek voltak olvasni, bár néha belezavarodott a hevenyészett fordítóprogramjuk. A hajó informatikusa nem élte túl az utolsó űrkalandjukat. Ibolya a fizikusnő, Géza a kommunikációs tiszt, József és Csilla pedig inkább felhasználói szinten kezelték a gépeket.

Érzelmezés

Szag László az autójának dőlve várta, amíg a kapitány észreveszi. Az orrát lógató férfi szinte már mellé ért, de még mindig nem fordította felé a tekintetét.

– Szia Kálmán! Gyalogolsz, vagy elvigyelek valahová?

– Ó, szia László!  – válaszolt zavartan az érzelmeitől kissé összekuszálódott gondolataiba merült katona.

– Nem akartam bébicsőszt játszani, de a többiek se tudták megmondani, pontosan hol vagy. Attól tartottam, bajba kerülsz.

Elszigetlett

Kálmán, a Sólyom kapitánya a Duna partján állt. Nem tudta merre tovább. Tájékozódási pontokat keresett, de nem talált. Semmi sem volt ismerős. Többek közt ilyen kérdések zakatoltak a fejében: „Mit keresett itt a folyam? És miért ilyen keskeny? Sodrása is alig van, de…”

Agyában a saját történelem- és földrajztudásának minden morzsáját átforgatta.

„Hát persze! A szabályozás! A Soroksári-Duna már nem létezik! Pontosabban nagyon is valóságos.”

A távolban megpillantott valamit.

Háztáji seprű

László és Izabella ismét munka után indultak Dunavarsányra. Hoztak néhány tankönyvet.

– Furcsa meglett mérnököknek, orvosoknak és katonáknak betűvetést tanítani, hatéveseknek szánt módszerekkel – mondta az asszony.

– Nem ez az egyetlen. Lett tizenkét gyerekünk – ölelte át a feleségét a nyomozó.

A saját utód valahogy sosem jött össze. Beletörődtek, de néha hiányzott.

– Olyan hamar felnőnek… – mosolygott rá a neje.

Beköszöntött az ősz.

Gyomorrvérzés

A nyomozó a gázt nyomta. Hívták. Szeged mellett találtak három holttestet. Amikor az üzenetet kapta, egy pillanatra megijedt. Majdnem rákérdezett, hogy megvan-e a szívük, de aztán a kollégája kérdés nélkül elmondta: lelőtték őket. Már esteledett. A riasztás Dunavarsányban érte. Aznap épp történelemórát tartottak a Sólyom legénységével, és hol nagyokat szomorkodtak, hol jókat nevettek az egészen.

László nem ült egyedül a kocsiban.

Szorgos séfünk főzni fog

Izabella úgy volt vele, mint a régi viccben, amikor az anyjának reggel az iskolába menés ellen kikelő gyermek lelombozva hallgatja az elkerülhetetlen választ:

– Kislányom, akkor is be kéne menned, mégiscsak te vagy az igazgató!

Ő ugyan csak szaktanár volt, de valahogy nem tudott a diákokra figyelni. A gyerekek persze azonnal megérezték, rendetlenkedtek. Kénytelen volt gonosz röpdolgozatokkal és feleltetéssel lecsitítani a kedélyeket.

Kormányparti, kényelmes vizelet, szellemi lékkör, ne nézz már madámnak!

A nyomozó hazafelé vezetett. Késő éjszaka volt már. Várt néhány órát, hogy ne legyen ittas. Nem fogyasztott annyi bort, mint a legénység, de azért nem akart volna kollégákkal találkozni. Lassan vezetett. Még éjszaka is szép volt a táj. Túlterhelt testének és lelkének így is nehéznek hatott a kormány. Parti fák tűntek elő a kocsi fénycsóvájában, majd növekedtek és vesztek ismét a sötétbe.

Szórókáztató

A legénység teljesen átöltözött a házban talált és a nyomozó által hozott ruhákba. Többnyire divatja múlt, vagy egyszerű, kortalan darabokba. De legalább nem az összeizzadt, büdös és tökéletesen értelmezhetetlen stílusú egyenruháikban voltak, amikben valószínű hamar megbámulták volna őket.

A nyomozó könnyen belátta. Pont úgy néztek ki, mint bárki más, akiket ő ismer az általa megtapasztalt bolygón. Ez valahogy nyugalommal töltötte el, de ismét fellángolt benne a kétely.

Mi vagy, és kit akarsz, Rágcsálottság

– Van még? – tartotta a harmadik poharat a csap alá szinte minden ember. A tiszta, hideg, friss víz olyan dolog volt, aminek csodájával az egész legényég alig tudott betelni.

– Persze! Csak tessék!  – kínálta László. – A fürdőt arra találják. Sajna a villanybojler nincs bekapcsolva, csak hideg zuhany van maguknak is. Engem már úgyis befürösztöttek. Ételért is el kell mennem. Érezzék otthon magukat, ennyi embernek kicsit szűkös lesz.

Szembesül a nap

József Csilla után osont. Amennyire megfáradt teste engedte, sietett. Igazából vonszolta magát, meggyötörte a nehézkedés.

A rengeteg repedésen beáramlott a légkör. Beszívta a friss levegőt, a föld, a víz illatát. Hirtelen nem is érezte a hatalmas gép fémes, besült elektronikáktól bűzlő dögszagát. Szívét melegség töltötte el. Aztán hangot hallott kintről, és legnagyobb megdöbbenésére értette.

– Jól van, hölgyem? Érti amit mondok?

Farsúlyos

A Sólyom hídja maga volt a pokol. Mintegy hatvan-hetven fok volt a levegő hőmérséklete, a hajót pedig irgalmatlanul rázta az egyik roppant teljesítménnyel járó fékezőrotor.

– Eltört egy lapátja! Le kéne állítani! – ordította a kapitány.

– Nem lehet! A far súlyos, kell a vízszintben tartáshoz. Az a béna úrvezető, aki nekünk jött a vackával, kinyírta a jobb hármas motort, nincs több! Csak ez a négy! – válaszolta József.

– Mikor ereszthetünk be egy kis friss levegőt?

Házaspárna

A két kecskeméti Gripen már a levegőben volt. Az őrnagy felszállás után kapta az eligazítást.

– Vigyázzatok magatokra fiúk! Nem tudjuk mi ez. Néha látja a radar, néha nem. Magasan van, mintha az űrből jött volna – mondta a katonai légi irányítás.

– Valami meteor? Vagy műhold?

– Nem, ez a fura. Azokra van adatbázis. Ráadásul a mérete sem ismert. Néha nagy, néha pedig egyenesen nincs ott. Viszont ha zuhan, akkor lassú, ha leszáll, akkor pedig felelőtlenül gyors.

Valóságfikció

Csilla – el ne felejtse, most épp Adrienn – boldogan sétált a kellemes külsejű, bár kissé kopaszodó és enyhén pocakos László mellett. Valahogy az volt az érzése, a férfi tényleg szülőfaluja természeti kincseit szeretné neki megmutatni. Végig úriemberként viselkedett. Pedig azt hitte, ő is valami házasságtörő kéjenc lesz, aki könnyű prédára les.
„Olyan átéléssel meséli ezeket a madarakat” – gondolta. Szinte egész végig csak bólogatott, és hagyta, hogy a férfi bevigye az erdőbe.

Szerenádas, szeretettes

Szag László nyomozónak megvolt a módszere tettesek elfogására, de a randevúk terén elveszettnek érezte magát. Egy szép napon hosszas adatkutatás, hackelés és rendőrségi hozzáférések felhasználásával „Heurékát” kiáltottak egyszerre, Nádasi Gergővel, az informatikussal.

– Ő lesz az, Adrienn!

– Igen, semmi kétség – igazította meg a szemüvegét az nem épp kocka hasú kocka.

– Három különböző felhasználó, kettő-kettő szinte véletlenszerűen, de egyszer azonos IP-ről.

Has ábra vágva

Szag László burgonyapürét szeretett volna a rántott húshoz. Nem volt, a sült krumplit is csak későbbre ígérték. A hasábra várva körbenézett a rendőrőrs ebédlőjében. Általában mogorva és még mogorvább emberek gyülekezőhelye volt, de feltűnően sokan mosolyogtak. Szinte az egész csapat regisztrált valamelyik, ha nem több társkeresőre. Mind neki segítettek, akit csak kedvességgel vagy hatalmi szóval rá tudott venni. A Miskolcról nemrég áthelyezett tizedes együtt tömte a hasát az iktatóban dolgozó Erikával, máskor egymást tömték az iktatóban.

Álmokfutó

Józsi, a főgépész úgy érezte, öreg már ehhez. Fellángolt benne a gondolat, hogy el se akart már jönni erre az útra, de valahogy rábeszélték.
„Csak egy rutin felderítés, úgyse lesz ott semmi, hazajössz, mehetsz nyugdíjba.”
A baja pont a hiánnyal gyűlt meg. A gyilkos aszteroidák közt a semmiben lebegve átértékelte az életét. Jártányi ereje se volt már. Hetek óta szinte a tudata erejével tartotta működésben a reaktort és a fénysebesség feletti ugróhajtóművet.

Ívóvíz

A főgépész kinézett a komp apró üvegablakán a sötéten lebegő űrhajóra. Szerencsés megmenekülése után a látvány arra késztette, átfusson az agyán a gondolat:
"Inkább meghaltam volna..."
Kiverte a víz. Jól esett volna neki egy forró fürdő. Bár közeledve semmi esélyt nem látott rá.
– Te Cili, ezen még van élet?
– Amikor eljöttem, még volt. Nem sokat beszélgettem velük. Tudtam, fogytán a levegőd, hát kompba pattantam.

A zsilipben a kapitány lebegett.

Alapírtó, ágyhalál

A főgépész mozdulatlanul lebegett az kisbolygóöv közepén. A központi csillag fényét időnként kitakarta egy-egy szikla, de semmi sem ütközött neki. Reménytelen helyzetben volt. Irtó rosszul kellett volna éreznie magát. A sérült űrhajó megmenekült, de őt véletlenül itt hagyták.
– Kedves C9-84F3B naprendszer, ismerkedjünk még a fennmaradó két órámban… – sóhajtotta József, az oxigénszintre pillantva.
Felidézte, mi vár rá

Jelen kisregény egy ismerősöm általában egy betűs elírással alkotott vicces szavaira való szabad asszociációim eredménye. A kiindulási szavakat megadom. Ezek mindig szerepelnek, vagy felismerhetők az adott részben. Sokszor irányították a cselekmény alakulását, de volt, hogy vártam a megfelelő szóra, amit előre megírt folytatásba illeszteni tudtam.

A történet tehát a Facebookon született, de a végére külön világ keletkezett belőle.

---

Hüllőcsillag, hűlőcsillag

A Sólyom vagy ezer éves volt már.

Elektromos zárak ötven hertzes berregése, súlyos fém rácsok és ajtók csattogása. Állatias hangok. Mint a „gyere már, éhes vagyok” vagy a „csak egy kicsit közelebb” esetleg „lehetne több”. Mezei úr hallgatta őket. Úr? Mit úr? Nem is Mezei, csak egy szám. 64738-as elítélt. Egyedül volt a cellájában. Eddigi rabtársa pár napja szabadult. Az aprócska, szürkülő festékű helyiség most hatalmasnak tűnt. Egyetlen lakóját mégsem zavarta a magány. Örült neki.

Tamás várt. Jobb dolga nem lévén a csillagokat nézte. Heves város zavartalan, fényszennyezés mentes egén milliárd számra világítottak a távoli, felfoghatatlan méretű természetes fúziós reaktorok. Sosem érdekelte igazán a csillagászat, vagy az űrutazás. Szeretett a Földön, bár gyakran a föld felett lenni. Az utolsó nagy hír, ami még lázba hozta, hogy 2063-ban milyen nagy lelkesedéssel várta a világ, hogy eljöjjön Zefram Cochrane, és utat nyisson a csillagok felé.

Az első hullám naplemente előtt nagyjából egy órával indult útnak. Azok az emberek, zömében volt tanítványok, akik Szárnnyal jöttek az esküvőre. Mivel az éjszakai repüléshez való vizsgát kevesen tették le, nekik haza kellett érni jó látási viszonyok mellett. Péter nem tudott mindenkitől elbúcsúzni. Száz vagy több ember tűnt el a levegőben fél óra leforgása alatt.
Kezdett fáradni, pedig messze volt a vége. Sőt, most jött a neheze. Ameddig a pilóták döntő többsége el nem repült, nem szolgáltak fel jelentős mennyiségű alkoholt.

Gabi a kettes hangárban üldögélt egy széken. Kibontott haja sátorként vette körül, Állát a tenyerébe támasztva figyelte, ami körülötte zajlik. A történések középpontja persze nem ő volt, hanem a tőle alig két méterre álló Nóra, illetve „ikercsillaga”, az egyes hangárban Péter.
A programozó a sürgés-forgáshoz képest a nyugalom szigetének tűnt, ahogy csak ült. Ám az elméje épp úgy zsibongott, mint a körülötte tevékenykedő emberek. Napok óta gyakorlatilag Teri és ő vitték a céget.

A július tele volt mozgással. Ha nem tombolt épp egy nyári zápor, vagy nem volt vaksötét, emberek cikáztak az égen, betakarító gépek sürgölődtek a szántóföldeken. Egyedül a cseresznyefa állt az egyes hangár végénél mozdulatlanul. Tikkasztó hőség volt szinte egész nyáron, ezért sokan megfordultak alatta. A hatalmas, öreg lombkorona pedig magába szívta az elszállni készülő szárnyas emberek szavait.

János azon kevesek közé tartozott, aki nem viselt szárnyakat.

Dani a napjait vagy a ToRule bázison, vagy az otthonában töltötte. Utóbbi ismét érdekessé vált számára. A pilótanövendékek és a csapat tagjai inspirációkat szolgáltattak. Édesapjával remek karaktereket fabrikáltak belőlük Szürkevárosba. A fiú fantáziája meglódult. A közvetlen kapcsolata az emberekkel, illetve a szimulációs tapasztalatai összemosódtak. Nagyon kellett vigyáznia, hogy a beleképzelt tulajdonságokat ne kérje számon a hús-vér személyeken, de élvezte, ahogy fiktív képességekkel ruházza fel őket.

Tiszta kora nyári nap volt, ragyogó kék éggel. Még nem bántóan forró, de már nem is csupán kellemesen meleg. A beígért ingyen ebéd, a közösen végzett munka öröme elegendő embernek szolgáltatott okot, hogy segítsen a csapatnak az építésben. Tamás egy napernyő alatt ült, és koncentrált. Az egyetlen gép, amit a cégéből megmentett, az a hatrotoros öreg jószág volt, amit Eszter is használt a hővédő lapok emeléséhez. Most újra nagy hasznát vették. A munka precizitást és odafigyelést igényelt.

Ez a rész egy majndem különálló novella első fele, mely az Emberszárny világában játszódik. A 6.08-assal alkot egységet, melyet előreláthatólag 2 hét múlva töltök fel. Terveim szerint önmagában is érthető, így aki nem követte figyelemmel a regényt, az is olvashatja.

------------------------------

Mészáros Dániel, vagy a barátainak csak Dani, az utcákat rótta. A metropolisz úgy tornyosult fölé, mint valami óriási fekete erdő. El kellett intéznie benne valamit, az apja megbízásából.

Nagyon kellemes április végi nap volt, enyhe szellővel, bárányfelhőkkel és virágillattal. Tamás taktikus volt. József és Ferenc érkezését várta, természetesen repülős ruhában. Gerincvédőben. Ám egykori oktatója, a hatóság kinevezett vizsgabiztosa leszokott a hátbavágásokról. Leszállás után ki is fejtette az okát, miközben levette a hátáról a gépét.
– Képzeld, egyszer egy levizsgázott növendéketek hátát akartam megpaskolni, de majdnem belecsaptam a motorokba.

Nóra a ToRule bázis egyik termináljánál üldögélt, és a tanítványai adatlapjait töltögette. Zsolttal ellentétben ő szerette ezt is rendben tartani, mint minden mást, amit csinált. Mostanában viszont sok egyéb teendője akadt. Így összehozott némi csúszást, ami bosszantotta. Nem volt túl sok tanítványa, viszont továbbra is voltak páciensei, mint pszichológusnak. Emellett Péterék üvegházaiban épp csúcsra járt néhány növény termesztése, ezért folyamatosan volt mit csinálnia.

A szezon minden várakozásukat felülmúlta. Pontosabban nem tudták mire számítsanak, de megint ugyanaz állt elő, mint amikor minden olyan szépen ment tavaly. Talán a budapesti erődemonstráció tette? Mindenesetre özönlöttek az érdeklődők, a bámészkodók, a vásárlók. Zsolt felfedezett jó néhány olyan embert is, akik nagyjából évek óta nem láthatták a napot a valóságban. Valahogy csak eljutott a hírük a Mátrix mélyébe is. Immár nem csak futároknak és fizikai munkát is végző embereknek tartott előadásokat és órákat.

Dávid nem először aludt az Erőműben. Már a „régi szép időkben” is előfordult. Alapvetően nem volt a Károly-féle típus, szerette az otthonát elválasztani a munkahelyétől. Mostanában teljesen átalakult az élete. Amikor a többiek Zoltánt követve elhagyták egykori munkahelyüket, azt hitte, maga a munkájának rabsága a probléma. Az, hogy az ember azért, hogy szabad lehessen, és azt csináljon, amit akar, önként vállalja saját vágyainak láncait, és keres pénzt legaktívabb óráiban.

A Citadella több száz éves falai közül egy apró négyrotoros szállítógép emelkedett a magasba. Csillogott a szikrázó napsütésben. A kora tavaszi bárányfelhők felé tartó masina kitűnő műszaki állapotban volt, mintha új lenne, pedig a finnyásabb cégek már elkezdték leselejtezni ezt a szériát. Alapvetően mégsem lett volna feltűnő, ahogy a mély zümmögéssel dolgozó motorok az égre emelték a szerkezetet. Még a csomagrögzítő karocskák hiánya se lett volna különösebben szokatlan.

Zoltán egyedül ült a hangár számára kialakított szobácskájában. Majdnem ugyanazt csinálta, mint korábban évtizedeken át, de se a helyszín, se az időpont nem stimmelt. Sőt, igazából semmi más sem. Az Erőműben egy steril, fehérre festett teremben elevenedett meg előtte a teljes körű vezérlés. Több ezer visszajelzővel és lehetőséggel, amik körös-körül lebegtek a levegőben, kitöltve a rendelkezésre álló teret. Most azonban Zoltánt és a hologramot vették körül a tárgyak.

Péter a szülei egyik üvegházában szorgoskodott. Az őszi munkák nagy része piszkos volt és fárasztó. A legtöbb egynyári növény ekkorra már teljesen kifáradt. Ezeket kellett eltávolítani, a keletkezett biomasszát pedig feldolgozni. A műveletet nem lehetett rendesen gépesíteni, illetve náluk ez nem volt napirenden. Néhány jókorára nőtt levéldzsungel ugyanis még értékes terméstől roskadt, ha csak simán letarolják, nem lett volna igazán kifizetődő. Megérte az élőmunka, főleg családon belül.

Nóra ebből a szempontból családnak számított.

– Szabó Dávid, Szárny pilóta. Délnek fordulok, megkerülöm Hevest, majd kelet felől Nagykált, és belépek az Erőmű védőterületére.

– Itt a légi irányítás. Köszönjük az útvonaltervet. Jó repülést!

Komótosan szelte az eget. Otthagyta a ToRule hangár zsongását, és körülvette magát a szélzaj és a saját szívverésének hangaival. Pont erre volt szüksége. Nem történt semmi. Kicsit bágyatag őszi idő volt, de legalább a fák kezdtek sárgulni, és a határ is színt váltott.

A hordozó leszállt. János kérésére picit odébb landoltak, hogy ne bántsák a cseresznyefát. Az agrárszakember annyira örült a figyelmességüknek, hogy most először mosolyogva üdvözölte a katonákat. A hadsereg mintegy két óra alatt felhúzott egy mobil bázist a közelben, az előre megbeszélt területen. Ezt a részt direkt nem művelték, csak kaszálták, a ToRule repülésekhez fel-és leszállásra használták. A katonák ideiglenes épületei szépen elfértek rajta.

Károly élvezettel szaglászta körbe a munkálatokat.

Az Erőmű elhagyatott hely volt. Károly a hangárban ült, és a hadgyakorlat videóit nézegette. Iszonyúan sajnálta, hogy nem vehetett részt benne. Elfogadta, hogy Dávid, mint ToRule pilóta hasznosabbnak bizonyult, mint ő, aki csak filmezni akart. Ernő, a tiszai deutérium dúsítóból átrendelt mérnök alapvetően rendes ember volt, de ő is besokallt, amikor megint műszakot akart vele cserélni. Igaza volt. A helyében ő is ezt tette volna.

Alapvetően nem volt az új kollégával baja senkinek.

Tamás mindenkit összetrombitált, akit csak tudott. A hangár azon része, ahol embereket lehetett leültetni, szinte teljesen megtelt. A huszonöt leendő pilóta, és Károlyon kívül az egész gárda jelen volt.

Péter, Eszter, Zsolt és Dávid egyenruhában feszítettek néhány pódiumnak használt raklapon, amiket még a nyomtatóhoz kaptak. A hátuk mögött egy térkép lebegett. A terem egyetlen bejáratánál János állt őrt. Ő is egyenruhává alakította a kertészgúnyáját, kezében egy műanyag puskával, tábornoki jelzéssel a vállán terelgette be a népet.

Nóra volt az egyetlen, aki sosem repült haza. Egyrészt annak ellenére, hogy ügyes pilótának bizonyult, a bokaficamos kaland óta óvatosabb lett, másrészt imádta a kocsiját. Most azonban nem volt jobb kedve. Elege és melege is volt. A Varacskos Disznóban ugyan volt légkondicionáló, úgy húsz éve… A nő pedig inkább kötött futóműre. Eddig mindig meg is volt nélküle, hűtötte a menetszél. Ma azonban a nyár eddigi legforróbb napja volt, makacsul megdöntve a címre pályázó tegnapi, tegnapelőtti és az azelőtti néhány rekordot.

Nóra az autója mellett állt a nagykáli pályaudvaron. Szerencsére nem volt az a szokásos augusztusi kánikula. Az elmúlt napok esős időjárása üdítően lehűtötte a várost és a határt. Cserébe késleltette az első tanulók fejlődését. Meg is gyűlt a bajuk néhányukkal. Már majdnem húsz emberrel kellett szót érteni, akik nem kevés pénzt fizettek be előre. Arra hamar rájöttek, hogy jó lesz külön választani az oktatást, és magát a gép megvételét. Csomagokat alakítottak ki.

A Döglött Kacsa kissé óvatoskodva landolt a ToRule hangár mellet. Hangyányit elvétette a leszállópontot. Mindenki csodálkozott.
– András berúgott? – érdeklődött Tamás.
– Nem tudom, saját bevallása szerint sose iszik – válaszolta Zoltán.
Egy pár másodpercig nem történt semmi. Pedig Péter minden kamerát beüzemelt, amit talált. A leszállásos részt legszívesebben már most törölte volna. Aztán felpattant a gép ajtaja, és három Lindbergh-nek öltözött férfi ugrott ki belőle.

Kissé borús, de meleg nyári délelőtt volt. Dávid és Tamás házak közt repkedett. Nézelődtek, beszélgettek, keresték a lehetőségeket.

– Nem vagyok hadvezér csak azért, mert évente egyszer kardot rántok – szabadkozott a mérnök.

– Márpedig neked van a legtöbb tapasztalatod.

– Te meg háború szimulációkban szoktál repülni.

– Igen… Á, hagyjuk. Majd improvizálunk. Úgysem tudom, mire számíthatunk.

– Még azok a Fecskék is megesznek minket reggelire.

András most is, mint mindig, váratlanul érkezett. Letette a gépét a főhadiszállás mellett kialakított leszállóhelyen, majd kipattant belőle. Befelé mentében azonban kis híján nekiment az ajtófélfának.

– Szia Károly! Jó napot Zoltán!

– Szia András! – válaszolt mindkét mérnök.

– Nálatok mindig van min meglepődni. Szia? Akkor… Szia! – kezet fogott az Erőmű volt direktorával.

Rajtuk kívül nem volt épp senki a hangárban, de Péter épp kint magyarázott három újoncnak, akik Szárnyat akartak venni.

A márciusi feladatra eddig nem láttam "megoldást", így nyitányként egy kis felnőtt tartalmat adnék közre. Aki 18 év alatti, "vágja ki" a megfelelő részeket! :)

-----------

– Ezt a fuvart még le kéne most nyomni, Feri!
Na, franc! Erre is csak engem lehet rávenni. Huszonöt évesen nem védekezhetek, hogy családom van, meg a gyerek szülői értekezletére kell menni. Persze a kollégák is csak kifogásnak használják.
– Oké – „Kell a pénz.”

A rejtett kapcsolóval kinyomom a tachográfot.

Három ToRule szelte a forró nyári eget kelet felé. Gabi, Zoltán és Nóra komótosan, de boldogan szárnyaltak valahol a Gödöllői-dombság felett. Közben beszélgettek. Számukra volt egy mellékhatása az Erőműtől való elszakadásnak, mégpedig az, hogy a védőterület hiányában nem repülhettek. Ezt úgy sikerült megoldaniuk, hogy ha már Ferenc és József úgyis vettek egy-egy Szárnyat, részt vettek a kiképzés gyakorlati részén. Péter, Tamás és Zsolt felváltva adták elő nekik a tananyagot, kínozták őket a szimulátorban.

Forró, nyári nap volt. Igazi júliusi kánikula. Az igazgató a repülés utáni legkedvesebb hobbijának hódolt, biciklizgetett. A védőterület egyik hatalmas szántóföldjén a cég kombájnja aratott. A szerkezet precízen fordult, pontosan követte a sort. Kezelője egy napernyő alatt hűsölt, és a hatalmas gépet figyelte. Zoltánt elégedettséggel töltötte el, hogy János kivételesen nem aludt rá erre a munkájára. Igaz, érdeklődését folyamatosan fenntartotta, hogy a légtérben Zsolt épp Andrással gyakorolta menet közbeni utántöltést.

Tamás a hangár tetején ült. A hátizsákja érezhetően könnyebb volt, mint a korábbi verzió, és összehasonlíthatatlanul kényelmesebbnek bizonyult régi hexakopterénél. Imádta. Azt a gépet vissza is alakította futárszerkezetté. A „fiókja mélyén” megtalálta a leszerelt csomag megragadó karokat és egyéb eddig számára fölösleges eszközt. Igaz, a ToRule-al nem repkedhetett még korlátlanul a városban.

Meleg nap volt, július eleje. Alatta épp János egyezkedett a mérnökökkel.

András újra gyakori vendég lett a csapatnál. Az egész azzal kezdődött, hogy egyik nap felhívta Károlyt, hogy Nagykálba hozott valamit, és beugorjon-e. Aztán azzal végződött, hogy énekelve tért vissza a tesztelőkkel, a Tisza-tónál végrehajtott kalandról. Egy hét múlva már a mérnök hívta meg a nagy ünnepségre, amit annak alkalmából rendeztek, hogy megkapták a hatósági engedélyt. A pilóta viszont most vonattal jött, Nóra hozta be az állomásról. Amikor meglátta a nőt és az autóját a pályaudvaron, nem hitt a szemének.

Istók Ferenc unottan lépdelt a folyosón. Reggel volt, álmosan vonszolta magát. Egy kicsit mindig korábban érkezett, a napi induláshoz szüksége volt függőségének kielégítésére. Odaballagott a reggeli-automatához.

– A szokásos kávémat!

A gép felismerte a hangját. Jó napot kívánt neki, elkészítette a kívánt folyadékot, és megkérdezte, esetleg valamilyen péksüteménnyel szolgálhat-e mellé.

– Nem.

A szikár magas ember szigorú szemmel nézett az automatára, ami kiírta a kávé díját, és illedelmesen megköszönte a vásárlást.

Péter megszokta már, hogy nagyon meleg van az épületben, amiben dolgozik, de nem mindenki volt ilyen lelkes. A fiú napjai különféle üvegcsarnokokban teltek. Vagy a szüleinél dolgozott, vagy az Új Hangárban, ami sajnos minden erőfeszítésük ellenére melegebb volt még a környezeténél. Pedig éjszakánként mindent kinyitottak, nappal pedig szigorúan zárták. A nyár megállíthatatlanul vette át az uralmat, és sajnos erre nem tudtak még felkészülni. Ugyan Nóra többet utalt át egy kicsit, mint a nyomtató, és Zoltán is nagyon gáláns felajánlással tette nagyobbá a mozgásterüket, a klimatizáló rendszer kiépítését már korábban meg kellett volna kezdeni.

Eszter az üvegház tetején ült, és koptert vezetett. Jánossal kettesben már majdnem végeztek a napelemek és hővédő lapok felszerelésével. Már most élhetőbb lett a klíma odabent. Megint csak ketten voltak, a fiúknak dolga akadt. Pedig hárman könnyebben haladtak, nem kellett néhány elemenként lemászni, hogy a gép meg tudja emelni a lapokat.

– Biztos megint annak a nőnek az autóját bütykölik – fakadt ki a lány a jámbor agrármérnöknek.

– Mi bajod Nórával?

Tizenkét ember üldögélt a tárgyalóban. Dühösek ugyan nem voltak, de elgyötörtek annál inkább. Nagy többségük legalábbis. Zoltán végig karmesterkedte az elmúlt másfél hónapot. Károly és Dávid pedig alig tartottak szünetet. Zsolt a lelkét is kidolgozta, és bár megdicsérték érte, sőt meg is fizették, de nyúzottnak látszott. Marika a székén pihegett. Ritkán kellett ennyit főznie. János, ha nem volt mit csinálnia az Erőműben, és nem bírta nézni, ahogy a nyüzsgő gépek és emberek letapossák a védőterület termőföldjeit, inkább Eszterrel szépítgette a leendő főhadiszállásukat, lelkes társadalmi munkában.

Finta Sándor ádáz csatát vívott az eső helyért. Masszív autója minduntalan összecsapódott a nagy riváliséval. A célegyenesben, az utolsó kanyar után már nem sok taktika létezett. Mindkét gép külsőre egy romhalmazzá vált, a poros kősivatag és a gyilkos hegyi futam megtette a hatását. A kavicsfelverődések és egymás lökdösődős gyilkolása leamortizálták a borítást. A menetszél darabokban tépkedte lefelé a maradék elemeket.

A vezetőfülke izzasztóan meleg volt. Nem csak a helyzet, de a klíma is.

A Szi-Fly tárgyalója üres volt és dísztelen. Teri, Sára és Zsuzsa ültek az asztal másik oldalán, Tamás velük szemben.

– Jó napot hölgyeim! – üdvözölte őket a főnökük, aki épp a hangárból jelentkezett be, ahol koptereket szerelt. Amióta beindult a reaktorblokkok cseréje, Károly, Dávid és Zsolt nem vállalták a gépek szervizelését.

– Szia Tamás!

Teri anno rekord sebességgel jelentkezett munkára Tamásnál. Sikerült néhány óra kiképzés alatt egy hullámhosszon lennie új főnökével a paraméterezést illetően.

Károly összehívta, akit tudott. Csodálatos, napsütéses, bárányfelhős tavaszi vasárnap volt. Szerencsére, ha nem is mindenki, de pár pilóta és Nóra is ráért egy kicsit. Amikor Péter megérkezett, a melegházban, amiben egykor a nővel repült, most tisztaság volt. Néhány asztal és szék, pár apróság állt bent. Falai és teteje lemosva, odabent finom meleg, annak ellenére, hogy ahol csak lehetett, kinyitották az ablakokat. Tamással jöttek a városból, a megbízható kék kombival.

Zoltán már-már túl könnyen vette a Varacskos Disznónak és sofőrjének behajtását a védőterületre.

– Kedves Péter, csak ugyanazt tudom mondani, mint Gabi esetében Dávidnak. Ha fontos önnek és megbízik benne, akkor lelke rajta. Adja meg a gépkocsi kódját, az utasok neveit, és már szabad is a pálya! Nekem mindegy.

Az igazgató további kommentár nélkül beadta a Péter által megadott számokat és betűket, majd elnézést kért, és szó szerint elszaladt a dolgára.

Péter a MEREK toronyban üldögélt. A naplementét figyelte, ahogy a fátyolfelhők játszadoztak a mélykék és a piros közt minden létező árnyalatban. A vörös korong már gyorsan mozgott a Mátra sötétszürke sziluettje felett. Giccses, de megunhatatlan látvány volt.

A fiú ma igencsak elfáradt. A melegházakban robotolt a szüleinél. Próbálta elfelejteni a dátum egy évvel ezelőtti megfelelőjét, de hetek óta, ahogy közeledett a jubileum, egyre mélyebbre süllyedt a gondolatai mocsarában.

Zsolt az 1.0-s gép gyártási előkészületeiben segédkezett. Többek közt azzal, hogy megpróbálta összekunyerálni a többiek gépeit. A sajátját már sikerült Tamásé, Péteré és Dávidé mellé tenni, de Eszter, aki épp Valitól jött, és a kézi-CT gépet vitte vissza neki, hangot adott ellenérzésének.

– Muszáj ezeket szétszedni?

– Sajnos... – szomorkodott Tamás, aki szintén ott volt, és Gabiékkal értekezett pár apróságon. – Elég drága egységek vannak bennük, amiket vagy újra be kéne szerezni, vagy átemeljük a régiekből.

– Sziasztok, itt MEREK. Leszállási engedélyt kaptok a hármas vágányra. Vigyázzatok, tolatást végeznek!

– Szia Péter! Mit keresel te a Toronyban? – kérdezte Zsolt.

– Kijöttem meditálni.

– Egészségedre! Történt valami, amíg elvoltunk?

– Semmi különös. Majd a földön elmondom. Találkozzunk a hangár előtt, aztán átmegyünk a tárgyalóba.

Nagyjából egyszerre értek oda. Péter is szárnyra kapott.

A hazafelé úton Zsolt és Eszter nem sokat beszélgettek az elmúlt három napról.

Zsolt remegett a fáradtságtól, pedig már a legjobb helyen volt. A pizsamának használt pólóban feküdt a takaró alatt. Eszter még a fürdőszobában volt, előre engedte, mert a fiú nem kevéssé koszolta össze magát. Minden bokorba bemászott, mindenhol kutatott. Mire a lány kiosont, már félig aludt.

Pedig milyen szépen indult ez a nap! Hajnalban egy rövid légi bemutatót tartottak Áginak. Az asszony lelkes volt és büszke. Kifejezetten örült neki, hogy a menye ilyen érdekes és örömteli dolgokban vett rész, és már-már anyai aggodalommal figyelte a fel-és leszállást.

< Zsoldos Gabi > Ezt ki kéne próbálnom élesben.

< Szabó Dávid > Sejtettem, hogy ez a mondat előbb-utóbb elhangzik.

Pillanatnyilag nem voltak közel egymáshoz. A nő otthon dolgozott, Dávid az erőműben tartott műszaki ügyeletet. Jelenleg semmi dolga nem volt, így a Szárny sisakjának kódjában böngészett. Gabi egyfajta intenzív tanfolyam volt számára. Az elmúlt pár hónapban többet tanult programozni, mint korábban egész életében. Kezdte átlátni a nő végtelenül precíz és következetes sorait, érteni mi mit csinál.

2075 február huszonnyolcadika volt. Eszter, Zsolt és Péter engedett a jó idő csábításának. Kirándulni mentek a hegyekbe. Természetesen hátizsákkal, ami történetesen őket vitte, és nem fordítva… Tamás elengedte őket, bár a lelkükre kötötte – már nagyon sokadszor – hogy biztonsági okokból senki se hagyja el egyedül a védőterületet. A táj még magán hordozta az elmúlni készülő tél ezer apró jelét. Mindenütt hófoltok, belvíz tócsák és fagyott pocsolyák hevertek, attól függően, hogy mennyire volt árnyékos az adott környék.

„Erre jutottam, boldog karácsonyt!”

A levél Józseftől jött december közepén. Nem sokkal több, mint egy héttel azután, hogy a pilótanövendékek levizsgáztak. Kifejezetten gyors ügyintézésnek számított a hatóság részéről.

A rövid summázat: a Szárny jelen formájában nem kaphat végleges típusengedélyt. Azonban megerősítették az öt pilóta, mint tesztelő személy, és az öt gép ideiglenes használatát a hazai légtérben.

Már-már kényszerű módon több ponton elmarasztalták a csapatot.

Károly a toronyban ült. Az eső szakadt, körülbelül tíz méterre látott el. Még a földet is csak sejtette, mindössze a jelzőfények rémlettek át a vízfüggönyön.

– Döglött Kacsa, itt MEREK. Leszállási engedélyt megadom! Üdvözöllek András!

– Szia Károly! Csodás az idő nálatok.

– Ugye? Eddig kint napoztam a monokinis lányok közt a tóparton. Csak miattad jöttem fel.

– Micsoda áldozat! Nehéz a repülésirányítók élete, igaz?

– Most komolyan, hogy szállsz le?

– Károly, te vagy a biztos pont az életünkben – viccelődött Dávid a kedvenc virtuális harcmezejükön állva.

– Szeretek Superman lenni, na.

– De szakállal? Annyira nem passzol a karakterhez.

– Szakállam van, minek változtassak rajta?

– Nincs több kérdésem – felelte az ifjabb kollégája, aki még kipányvázta a pteroszauruszát. A lény a bőrszárnyait nyújtóztatta, majd békés legelészésbe kezdett a gyér, deres fűben.

– Ez az ősállat honnan van?

A tárgyalóban ültek, ahogy egykor. De se Zoltánon, se Tamáson nem volt semmilyen külső orvostechnikai eszköz.

Károly és Dávid lelkesek próbáltak maradni, de az igazgató hamar lehűtötte őket.

– Nem fog menni. Sajnos nem tudjuk szabadalmaztatni a Szárnyat. A vizsgálat előtt beszéltem róla, hogy tárgyaltam az ügyvédemmel. Utánanézett. Egyrészt ott van az az Yves Rossy nevű ember, akinek volt egy hasonló szerkezete, csak fosszilis üzemanyaggal hajtott sugárhajtóművel.

< Zsoldos Gabi > Szia Dávid, zavarlak?

< Szabó Dávid > Szia, mondd! Vagyis írd…

< Zsoldos Gabi > Az az igazság, hogy az ötletek, amiket áramoltattok a Szárnnyal kapcsolatban, hogy még ez legyen meg az… A gondolatvezérlés paraméterezését úgyis az orvosotok csinálta, de hogy Mátrix kapcsolat is legyen, meg elég komoly tűzfal, hogy ne lehessen átvenni az uralmat a gép felet kívülről. Szóval egyre nehezebb. Ez már nem szimuláció, amit agyon tudok tesztelni, látnom kéne a hardware-t.

– Díszes egy kompánia – nézett szét a deres harcmezőn András.

Károly Superman jelmezben feszített, ahogy szokott. Péter egy Szojuz kabinból lépett ki, CCCP feliratú sisakban, Tamás most az 1940-es évekbeli brit egyenruhát hosszú bőrkabátra és repülős szemüvegre cserélte. Fából és vászonból épült első világháborús gépe előtt állt. Zsolt állig lőfegyverben hajtogatta az ejtőernyőjét, arcán a deszantosok álcázó festésével. Eszter egy apró, rajzfilmbe illő repülő csészealjjal jött, és testhez simuló zöld ruhácskájához megfelelő antennaszerű csápok is tartoztak.

Zsolt a hangár felé ballagott. Kellemesen elfáradt. Őt nem erőltette meg annyira a gyakorlatsor, mint Zoltánt, hiszen jóval könnyebb és fiatalabb volt nála, de csinálta vele. Valahogy nem érezte volna igazságosnak, ha csak dirigál. Az igazgató fejlődése most kezdett látványos lenni. Egyrészt már mosolyogva sétált le a külső mechanikus csontváza nélkül az edzőteremmé alakított szobába, másrészt amióta képes volt egymás után 5 fekvőtámaszt megcsinálni a múlt héten, alig várta az újabb kihívásokat.

Túljutottak a formális bemutatkozáson. Kassai András, az Aerotransz pilótája egy 170-175 centis, de közel száz kilós, élénk tekintetű, ötven felé közelítő majdnem vállig égő göndör hajú fickó, mindenkivel kezet fogott. Még az Erőmű mezőgazdásza is megjelent, bár a pilóta nem értette miért. Az, hogy az intézmény vezérigazgatója ugyanúgy tiszteletét tette, mint a saját bevallása szerint hivatalból ott lévő üzemorvos, az szabályosnak tűnt. A három szerelőt, akiket Szolnokig kellett volna vinnie, a szakállas ember, aki Károlyként mutatkozott be, elvitte a Tamás nevű kocsijával. Felajánlották ugyan a Kolibriket, de hallani se akartak.

Játszottak, mint a gyerekek. Fel le cikáztak, vitették magukat az enyhe őszi széllel, kergetőztek. Alig negyed órája kezdődött a mai teszt. Ilyenkor még a konkrét ütemterv előtt "melegítették a gumikat".

A régi repülősávos rádiófrekvenciát használták, mint eddig mindig, és mert ez volt az egyik olyan kommunikációs tartomány, amit a mátrixos trollhuszárok nem voltak képesek könnyűszerrel lehallgatni és beledumálni. Egyszer csak a távolból egy szaggató, rossz vételű töredezett, de érthető hang hallatszott.

Tamás a cége főhadiszállásán ült már kora reggel. Az ablakon még laposan sütött be a reggeli fény, vidáman és kellemesen cirógatta az arcát. Napok óta többet esett, mint amennyit nem, a mai derült égboltnak mindenki örült. Például az egész csapat az Erőműben. Az elmúlt hetekben Dávidé, Eszteré és Valié volt a főszerep, mindenki a gondolatvezérlést gyakorolta. Ez nagy koncentrációt igényelt, érdemesebb volt szép időben repülni. Azt viszont egyre kevésbé bőkezűen mérte a természet.

A napról napra hűvösebb áztató őszi eső azonban jót tett a Szi-Fly-nak.

A mérnökök a hangárban ültek. Repülési adatokat elemeztek. Dávid alig pár perce szállt le és vedlett vissza kétszárnyúból kétlábúvá, ahogy Károly mondogatta mostanában. A mai teszttel egyébként pont ezt a megnevezést igyekeztek „elrontani”, ugyanis a térdeknél és a bokánál lévő nyitható szerkezeteket tesztelték. Tamás panaszkodott folyton. Kényelmetlennek találta hosszú távon, hogy egyenesen kell tartania a lábait, illetve a „repülőgép” farokrészét adó, csizmához csatolható szárnyacskákat is nyithatóvá-csukhatóvá akarták tenni.

A mai menü:

Húsleves gazdagon

Rántott csirkecomb burgonyapürével

Opcionális: savanyúság (kovászos uborka)

Péter több mint egy hete frissítette minden nap a szakácsnő javaslata alapján a menüt, de nem történt meg a kívánt áttörés. Tudta, hogy új belépőként egy telített piacon nehéz lesz labdába rúgnia, de próbálkozott. Ajánlgatta azoknak a futártársainak, akiket ismert. Ők, ha épp ínyükre való volt az aznapi kínálat, időnként rendeltek.

A novella címe egy FB-os ismerősömtől származik, aki egy betű elírással alkot érdekes szavakat. Némelyikhez történeteket kerekítek.

Elviselhetetlen, sűrű ordítozásba fulladt a bányászgyűlés. Mindenfelől elégedetlen hangok sorolták sérelmeiket.

- Nagyon bosszantóak!
- És veszélyesek!
- Szidták az édesapámat!
- Gorg kartárs úgy felhúzta magát, rajtuk hogy majdnem szívinfarktust kapott!
- Ráadásul harapnak!

Gordu, a vezetőjük megelégelte a lármát, és túlharsogta őket.

Károly korán érkezett. Meg akart csinálni pár tesztet. Ám Zsoltot a hajnali rajtaütéssel se tudta meglepni. A srác teljes védőöltözékben feszített, épp csak a sisakja nem volt rajta. A kezében volt a Szárnya, azt forgatta, de amikor a mérnök benyitott, konstatálta, hogy a fiú a hátáról vette le épp.

- Szia Zsolt!
- Jó reggelt, Károly! Milyen korán keltél!
- Tudod, nem vagyok már fiatal, kidob az ágy. Ráadásul a gépek az én gyermekeim egy kicsit, és még hátra van pár teszt.

- Zsolt, csak én hallucinálok, vagy te fogytál mióta először láttalak? – szegezte a kérdést Péter a haverjának, amíg hazafelé bandukoltak a szántóföldek mellett Nagykál határában.
- Könnyen lehet, hogy tényleg fogytam.
- Csak nem Eszternek akarsz tetszeni?
- Hagyjál már, te lökött! Különben is Don Juan, nőkről veled nem akarok többet beszélni. Elég volt egyszer toronynak repülni miattad.
- Ezt életem végéig fogom hallgatni tőled?
- Persze!
- Na, kösz. Szóval te gyúrsz, mi?

Zsolt futott. Most azonban nem céltalanul. Ő lakott ugyan a legmesszebb az Erőműtől, mégis mindig visszautasította Dávid, Károly vagy Tamás ajánlatát, hogy elviszik a szervizhangárba. Az elmúlt két héten minden létező szabadidejét ott töltötte. Egyszer még bent is aludt, a kiépített kuckóban, de nem akarta nagyon igénybe venni az idősebbik mérnök vendégszeretetét. Hamar rájött, hogy miért szeretne jobb erőnlétet tőle Tamás. A Szárny nehéz volt, és az ereje is véges.

Péter érkezett elsőként. Gyalog jött a város túlsó feléből, ami alapvetően kissé megerőltető séta volt, de fűtötte a lelkesedés. Bár Nagykál utcáin át elgondolkodott rajta, hogy miért nincs valami kellemes eszköz, ami eljuttathatná porhüvelyét A-ból B-be. Amint azonban kiért a mezőre, érzékeit torkon ragadta a természet. Növények illatát, fák susogását, föld szagát és állatok neszeit figyelte. Minden igazi volt és élő. Nem volt számára újdonság, de az elmúlt heteket vagy az üvegházakban, vagy a Szi-Fly főhadiszálláson töltötte, így most direkt élvezte a nyers, szabad valóság érintését.

Károly a szervizhangár munkaasztalánál szorgoskodott, mert elakadt a Szárny egyik alkatrészének áttervezésében. Kellett valami sikerélmény, ezért egy szelep felújításába kezdett volna bele. Megzörrent a terminálja.

„Kolibrik és egyéb szárnyasok: le!”

Értette a főnöke virágnyelvét. Szerencsére épp egyikük sem volt a levegőben, sőt Tamás is a saját céges ügyeivel foglalkozott a Szi-Fly épületében. Azért a privát kommunikátoráról küldött neki egy üzenetet:

„Ellenség a kapuknál!”

- Dávid, kapás van!

A fiúk szomorúan ballagtak vissza tárgyalóteremből a hangárba. Nem tetszettek nekik a fejlemények.

- Egyértelmű uraim, hogy a show-nak folytatódnia kell – jelentette ki Károly, aki az első prototípus legyártása és a két pilóta sikeres repülései óta legalább akkora megszállottja lett az egésznek, mint bajtársai.

- Valamennyi alkatrészünk még maradt, ha ügyesen tervezünk 4 vagy akár 5 Szárnyat le tudunk gyártani.

- Igen. Olyan nincs, hogy abbahagyjuk.

Zoltán ruganyos léptekkel nyitott be a bőr borítású, puha, hangszigetelt ajtón. A süppedős, finom perzsaszőnyeg, a rendezett polcok, a beáradó, cizellált csipkefüggönyökkel ügyesen szórt fény és a virágok az ablakban mindig lenyűgözték, ha erre járt.

A súlyos tölgyfa asztalon iratok és az ódon írógép állt. A szoborként díszített fém levélnehezékek és töltőtollak mögött egy vékony keretű, klasszikus szemüveg, és egy kellemesen kecses arc ült, élénkvörös hajkoronába burkolva.

János, az Erőmű agrármérnöke és kertésze az melegházában szorgoskodott. Nem messze a szolgálati lakásától állt egy alig tizenöt méteres, egyszerű, de modern üvegépület. Ez volt az idős szakember saját kis birodalma. A szűk helyen többféle trópusi gyümölcs és primőr zöldség is termett, amiket szabadidejében nagy műgonddal ápolgatott. Most, hogy az eső is esett, és a legtöbb szántón csak azt kellett nézni, hogy nő a búza az árpa és a rozs, hogyan bújik ki a kukorica és a napraforgó, volt egy kis ideje a tavasszal már elöregedett palántákat gyomlálni.

Az egyik legidősebb alkalmazottja volt az Erőműnek, Károly mellett.

- Szia Tamás! Az akkuteremben vagyunk. Van itt egy kis dolgunk. Vagy idejössz, vagy megvársz a hangárban, mindjárt végzünk.
- Az melyik monstrum?
- A Bölcsőtől kicsit délkeletre. Átküldöm a GPS koordinátákat.
- Megvan. Ott leszek.

Az út nem volt igazán jó állapotban. Ritkán jártak erre. Ám amikor Tamás belépett, ugyanazt csinálta, mint minden épületnél, ami az Erőmű része volt: csodálkozott.
- Azt a piszkos… Ez hány kilowattóra?
- Mi ezt leginkább gigawattórákban számoljuk.

Zsolt épp a vacsoráját fogyasztotta. Jó késő volt már. Több mint három éve állt rá, hogy azokban az időszakokban egyen, amikor a többi ember épp nem ezt teszi. Praktikus okokból. Egyrészt az étkezésekkor megszaporodott a futárok dolga, másrészt Zsoltnak volt egy megállapodása az egyik kiszállítós étteremmel. Az aktuálisan bent maradt vagy valamiért lemondott ételekből jutányos áron felajánlottak neki néhányat. Ő pedig elment érte, és elhozta magának, amelyik tetszett neki, és nem csapott le rá egy hasonló spórolós kedvű futár.

Zoltán azt tette, mint minden áldott nap. Egy Székben ült, egy nagy fehér falú teremben. Körülötte a tér minden részletében számok pörögtek egy végtelenül bonyolultnak tűnő precíz ábra különböző pontjain. Lágy hangerőn klasszikus zene szólt. A steril szoba közepén ülő alak volt az egyetlen dolog, ami akár csak egy picit is természetesnek tűnt, bár ő sem nagyon. Jelentősen túlsúlyos testét egy különleges, méretre szabott Ruha, és egy kompozit exoszkeleton borította.

A rég elhagyott csatatér lehangoló képet mutatott. Kiégett viskók, eldobált fegyverek értéktelen darabjai hevertek mindenütt, néhol egy-egy szétszaggatott egyenruha darabja lobogott a burjánzó aljnövényzetbe akadva. Korhadó puskatusok, törött szekerek, golyó luggatta kráterek rondították az összképet mindenütt. Egy szétroncsolódott ágyú elszenesedett maradványai balról, jobbról pedig a mindössze egyetlen korhadó fakereszttel jelölt ellenséges katonákat rejtő tömegsír, melyet már kezdett benőni a cserjék hajtásainak hadserege.

„Szia Péter! Legnagyobb sajnálatomra halasztanunk kell a csütörtöki találkozást. El kellett utaznom, de hétfőn este már itthon leszek. Ha akarod, kedden érted megyek a Varacskos Disznóval. Addig is, ha szeretnéd, találkozhatunk a Mátrixban.

Üdv: a Grófnő.”

Péter fejében kavarogtak a kérdések. Mi lehet a baj? Mi a váratlan utazás tárgya? Hová ment Nóra? Kérjen virtuális randit? Egyáltalán minek az? Nórával pont az volt a zseniális, hogy a lány gyönyörű volt a felturbózott avatárja nélkül, a valóságban.

Zsoltnak voltak már jobb napjai is. A futárkodás mellett még mindig megpróbált nehezen összeszedhető virtuális javakat pénzért eladni, leginkább azokat, amiket kevesebb munkával, de több várakozással tudott előállítani, viszont a türelmetlenebbeknek megért valódi pénzt. Sajnos azonban amióta csomagokkal röpködött, a régi jól bevált játékok döntő többségét az emberek megunták, ő pedig a pilótáskodás közben nem figyelte annyira az új trendeket. Kb. három heti „munkáját” kellett például kisöpörnie, mert kiderült, hogy rossz lóra tett.

Dávid ügyeletes volt aznap éjjel. Kivételesen Károly is hazament, egyedül maradt. Körülötte volt minden, ami a Szárny szimulációjához kellett. A hardware mozdulatlanul hevert a földön, a levegőben azonban ízekre szedte a szoftvert.  A fizikát imitáló modul, az erővisszajelző konzol rendszere, a mozgásérzékelő és a saját, botkormányból átalakított vezérlőkaruk általa berhelt, a CN-ről lopott kódokon nyugvó sorai mind ott „repkedtek” körülötte a térben, a holografikus vetítő képén.

Péter a szüleinél volt. Segített egy kicsit, majd amíg elégedetten nézték, ahogy munkájuk nyomán nőnek a paradicsomok, csak úgy mellékesen beszélgettek, amit egy váratlan fordulattal zárt.

- Apa! Elvinném a Varacskos Disznót. Gondolom nem kell most neked.
- Persze, vigyed. Jó szórakozást. Tudod hol a kártyája.
- Köszi, persze. Szia!
- Állj csak meg egy kicsit fiam!
Péter megtorpant az ajtóban.
- Nem biztos hogy az én dolgom, de ki ez az asszony?
- Milyen asszony, Apa?

Eszter belevetette magát a családi vállalkozás teendőibe. Eldöntötte, hogy amennyire lehet, kerüli a Mátrixot, mégis ennek fejlesztésén dolgozott. A terminál és konzolkereskedés szinte minden fortélya ráragadt a szüleivel töltött idő alatt. Az elmúlt évei a függetlenedést szolgálták, most mégis a családi fészek és a munka lett gyógyír a sebeire. Ágitól ugyan bocsánatot kért amiért elrohant, de csak egy rövid videoüzenetben, és nem is realtime csatornán. Egy ideig nem akart ezzel foglalkozni.

A Pénzes Pista kellemes hely volt. Minden étteremnek megvan a saját stílusa és ennek különféle tárgyak és berendezések adnak hangulatot. A névválasztás és a dekoráció összeillett, több tucat ország évszázadokon át ívelő eklektikus, de ízlésesen elrendezett, különféle értékesebb és értéktelenebb bankjegye adta meg a terem báját. Péter már többször átnézte őket, amikor itt járt. Ismerete most hasznosnak bizonyult. Amíg a levest hozták, a gyakorlatilag üres étteremben Nóra lelkesen fedezte fel a falon található bankókat.

G. P. Smith-nek ajánlom

Az öreg vámpír sok ellenséget szerzett élete mintegy 500 éve során. Bár 25-nek nézett ki, ő volt az ország legrégebbi, legtapasztaltabb vérszívója. Vagy ő ölte meg a többieket, vagy mások őt, de tény, hogy mostanában nem kötött volna nagy értékű fogadást a saját öröklétére.

Például most se. Üldözték. Érezte. Nem látta a támadóit, de a szaguk elárulta őket. Ugyanolyanok mint ő. Még sötét volt, de már tudta, hogy közeledik a hajnal. Ami azt jelentette, hogy a napfény is...

Dávid most először nem nézte végig, ahogy Tamás leszáll. Volt még egy kis elintézni valója, az Erőmű egyik javításokért felelős ütemező szoftvere megbolondult, és össze-vissza kezdett megelőző karbantartásokra figyelmeztetni. Kezdett elege lenni belőle. A programozó gárdával nehezen vergődött zöld ágra, bár maga sem vetette meg a kódolást. A legtöbb szoftverfejlesztő alkalmazott részmunkaidőben vagy szerződéssel tartotta karban a speciálisan a létesítmény igényeire szabott, nemzetközi alapokon nyugvó szoftvereket.

Péter leszakított egy friss paradicsomot, és óvatosan beleharapott. Egy ilyen, 15 dekás példányt már nem lehet csak úgy szétmarcangolni, hacsak nem ül az ember fürdőkádban, vagy a balatoni strandon legalább mellkasig a vízben. Ez utóbbi januárban elég kellemetlen élmény lett volna. Az érett, lédús termés minden óvatoskodása ellenére kicsit így is a ruhájára csöpögött. Nem volt már igazán tiszta, sőt kifejezetten koszos nadrágja talán fel sem sóhajtott még egy folttól, de Péterben előjöttek a gyerekkori emlékek.

Dávidot ismét lenyűgözte, ahogy új legjobb barátja közlekedik. Bár nem hatott rá olyan elementáris erővel a landolás, mint elsőre. Hamar leültek beszélgetni. Jó házigazda lévén gondoskodott italról és rágcsálnivalóról is. Tamás az alkoholtartalmút elutasította.

- Valószínűleg az életben nem szondáztatna meg senki, lévén nagyjából rajtad kívül alig egy páran tudják, hogy így repülök. De nincs kedvem lezuhanni egy kis kellemes bódultság miatt.
- Megértem.

Zsolt nem volt a szokásos értelemben vett háborús árva, de köztük nőtt fel. A szülei a Babylon 5-ön találkoztak, az apja vadászpilóta, az édesanyja akkoriban hivatalosan felszolgáló, igazából hírszerző volt az egyik hatalmas bárban. Mindketten fiatalok voltak. A járőrözések, gyakorlatok és harcok, illetve a hosszú felszolgálóműszakok végeztével sokat sétáltak és beszélgettek a végeláthatatlan állomás számtalan gyönyörűen berendezett és karbantartott kertjeinek egyikében-másikában, és végül egymásba szerettek.

Károly és Dávid felváltva szitkozódtak. Pár órája kapták a hibaüzenetet, és azóta hidegben dolgoztak. Az őrtorony jelentős sérüléseket szenvedett, a legrosszabb pont találta el a becsapódó jármű. Először a romokat takarították, majd szét kellett szerelniük az egész szerkezetet.

- Ez az átkozott quadkopter pont telibe találta az elektronikát rejtő dobozt! - morgott Károly, amikor először meglátta.

- Ráadásul pont EZT a tornyot!  - értett egyet vele Dávid.

Az utazás többi része is hosszúnak és unalmasnak ígérkezett. Időben már túl volt a bő harmadán, bár kilométerben még alig tette meg az ötödét. Eszter a pályaudvar fedett peronján állt az enyhén szemerkélő esőben, és mint másik nagyjából tucatnyi utazótársa, az átrakodást figyelte. A roppant darukat, ahogy a lehető legkisebb emeléssel és mozdulattal csöndben és precízen emelték át a vasúti kocsik teljes felépítményét a hagyományos sínpárról a maglev vonalon üresen álló egymáshoz kapcsolt önhordó alvázakra.

A Halászsas nevű kétárbocos kereskedőhajó előkelő neve ellenére leginkább csak egy lomha postagalamb volt. Nevét az orrdísze miatt adta neki a kapitány, de a kanárisárga, hattyúnyakú valami kitátott gólyacsőrével inkább tűnt viccesnek mint ijesztőnek. A fedélzeten méla csend, az árbocok közt szélcsend honolt. Mindenki, még a marcona, szakállas kormányos girhes makákója is szó szerint unta a banánt. Két hete vesztegeltek a rekkenő hőségben. A raktérben néhány tonna zölden szüretelt, de lassan barnába hajló gyümölcs intenzív cefreszagától, no meg a gyomrukban megerjedt terméstől mindenki bágyadt volt.

Károly és Dávid épp a néhány napja történt eseményekről, a kápolnai csata szimulációjáról értekeztek elmélyülten, amikor megszólalt a vészjelzés a fúziós erőmű szervizhangárjában.

"Túlterheléses riasztás, a 16-os magból. Már megint. Az a vacak szivattyú…" Amennyi munkaórájuk volt benne, annyiból két másikat lehetett volna venni. Gyorsan jóváhagyták a rendszer által javasolt automata átirányítást, leállították a vészjelzést, és elindultak a folyosón hogy ismét felvegyék a harcot az elöregedett, és a két évvel ezelőtti szennyeződés miatt többszörösen sérült egységgel.

A hadszínteret erős köd borította. A hajnali óra lágy fényei még kékesszürkébe borították a vidéket. A harmatos növények közt a hidegben katonák lapultak. Ez volt a kápolnai csata második napjának kezdete. Az erdő és mező állatainak neszezését és dalát a fegyverek szórványos ropogása váltotta fel, ahogy a látási viszonyok megengedték. Éjszaka mindenki elcsendesedett, óvatos csapatmozgásokon kívül nem nagyon bocsátkoztak nyílt csatározásba.