Zoltán már-már túl könnyen vette a Varacskos Disznónak és sofőrjének behajtását a védőterületre.

– Kedves Péter, csak ugyanazt tudom mondani, mint Gabi esetében Dávidnak. Ha fontos önnek és megbízik benne, akkor lelke rajta. Adja meg a gépkocsi kódját, az utasok neveit, és már szabad is a pálya! Nekem mindegy.

Az igazgató további kommentár nélkül beadta a Péter által megadott számokat és betűket, majd elnézést kért, és szó szerint elszaladt a dolgára.

A fiú semmit se értett az egészből. Az elmúlt pár napban amúgy is csak egy kérdés foglalkoztatta, nem nagyon figyelt másra. A kérdés tárgya pedig egy óra múlva be fog robogni az étkezőhöz. Elhagyta a tárgyalót, és elindult a Szárnyáért. A platóra nem kísérelte meg még egyszer a leszállást, de légi kíséretet adott a védőtornyok mellett elhaladó autónak. Nórának tetszett a show. Tartotta a lépést a pilótával, még az egyik tornyot is megkerülte vele együtt, azonos tempóban. Driftelve. Az autó megállt, a pilóta leszállt.

– Ez nem rossz móka – vallotta be Nóra.

– Az ebéd sem lesz rossz.

Beléptek az ajtón, a nő levette a sisakját, megrázta a haját, és Péterre mosolygott.

– Valami ilyesmire gondoltál?

Fokozandó a mutatványt, lassan lehúzta a védőöltözete cipzárját, és egy elegáns mozdulattal kilépett belőle. Egy finom, kávészínű kardigánt, és egy hozzá illő nadrágot viselt alatta. Kecsesen összefogta a protektoros ruhát, és a sisakkal együtt felrakta a fogasra.

Két dolog történt. Péternek egy picit megrogyott a lába. Zsoltnak pedig, aki csak egy rövid pillanatra tervezte, hogy felnéz az ételéből, amikor hallotta, hogy kinyílik az ajtó, kiesett a kezéből a villa. Nem sikerült vakon beletalálnia a tátva maradt szájába.

– Valami hasonlóra – válaszolta flegmán Péter. – A védőruha levétele persze nem a forgatókönyv része.

Bemutatta a barátját, aki nem sok hangot bírt kipréselni magából, végül összeszedte gondolatait, elnézést kért, belapátolta a maradék ebédet, és teendőire hivatkozva elviharzott. Nóra és a fiú fogtak egy tálcát, és egy-egy adag étellel elhelyezkedtek az asztalnál.

– Sajnálom Grófnő, itt nincs pincér, ez egy jobbágyoknak és céhlegényeknek fenntartott étkezde.

– Semmi probléma – kacagott Nóra.

Mivel mindketten valóban éhesek voltak, előbb elpusztították az ebédet, és utána csevegtek.

– Nagyon kevés itt az ember. Csak Zsoltot láttam, aki ha jól értem, szintén külsős. A szakácsnővel és az agrármérnökötökkel váltottunk pár szót a desszertnél, illetve az imént az üzemorvosotokkal. Munkaidő van. Hányan dolgoznak itt?

– Mondom, összesen vagyunk tizenegyen. Az Erőmű ebből hat fő.

– Hat? Ennyi ember viszi el Magyarország talán legfontosabb ipari komplexumát?

– A rezidens mérnököknek van egy robotja is – mosolygott Péter. – Persze van egy halom tartalékos, alkalmi munkás, jó néhány könyvelő, ügyvéd, beszerző és értékesítő, meg egy csomó egyéb szakember, akiket még sose láttam. Hajdan, amikor épült, több százan dolgoztak rajta, de az egész automatizált. Alig történik valami. Néha öntenek a garatra egy kis vizet, és dől az áram.

– Akkor is megdöbbentő! Ráadásul, ha jól értem, hobbiból kifejlesztettétek ezt a madarat is?

– Valahogy úgy. Hogy őszinte legyek, én csak tesztelő vagyok. Az összes többi külsős valamit fejlesztett is. Tamás, a Szi-Fly-os főnököm az aerodinamikában, Eszter a gondolatvezérlésben, Zsolt a kivitelezésben dolgozott. Én csak rongálom a prototípusokat.

– Biztos megint szerénykedsz, ismerlek.

– Elvileg én találom ki, hogy fogjuk eladni. Például most épp meghallgatáson vagy egy nagyon fontos filmszerephez…

– Ó!

– Bizony. Egyébként fel vagy véve!

– Egye fene! Ha csak fele olyan jó móka, mint amilyennek kinéz, szerintem sikeres lesz.

– Nem vagyok benne száz százalékig biztos, de nem vesztettem el a hitem.

– Mi lehetne a baj?

– Egyelőre csak olyan emberek kerültek vele kapcsolatba, akiknek komoly közük van a valósághoz. Ha nem kattan rá a digitális bennszülött társadalom, gyakorlatilag azon kevesek fogják megvenni, akiket még felkutatni is nehéz olykor. Nem is lehet a Mátrixon keresztül elérni őket, megfelelő marketingköltségek nélkül.

– Azt hiszem értelek. Egyébiránt ha már üzletről van szó! Én egy materialista nő vagyok. Milyen fizetséget kapok a filmszerepért?

– Először is, megismerheted a Télapót. Másodszor, ha rá bírom venni, gyárt neked egy ilyen ToRule szárnyat, és én megtanítalak, hogyan használd anélkül, hogy rövid úton belehalnál.

– A télapó dolog a legvonzóbb! – kacagott Nóra. – Na jó, úgyse tudok neked hazudni. Nagyon tetszik ez a kütyü. Azt hiszem, anyagilag is gáláns az ajánlat. Elfogadom.

– Az az igazság, hogy jelentősen előre dolgoztam – folytatta rövid szünet után Péter.

– Ez mit akar jelenteni?

– Károly, aki a filmrendező, az operatőr, a gépek egyszemélyes előállítója és maga a Télapó, azt mondta, hogy megvárná, amíg fehérbe borul a cseresznye, szirmot bont a tulipán, kinyílik az orgona, és ezeket mind felveszi. Sok zöldet és virágot akar. Romantikus alkat.

– Egy Mikulástól mit is várjon az ember?

– Na persze. Szóval a felvételek később kezdődnek.

– Rendben, akkor majd hívj, ha kellek!

Nóra felállt, kezet fogott Péterrel, és hagyta magát kikísérni az autójához. Formális udvariasság mellett váltak el. Ám ahogy a nő szokatlanul óvatosan kiállt mellőle az agyaras mindenevőt formázó krómozott emblémát viselő járművel, még kiintegetett neki az ablakon. Majd négy elkaparó kerékkel pillanatszerűen ponttá olvadt a horizonton.

Péter jókedvűen indult a hangár felé. Visszavette a védőruhát, hátára szíjazta a Szárnyát, bebújt a sisakba. Ugrott egyet, és már a levegőben volt. A bázisuk alig pár száz méterre terpeszkedett magányosan a második toronykör határán. A fiú az ellenkező irányba indult. Megkerülte a komplexumot, leírt négy hurkot, majd egy kecses mozdulattal megérkezett az ajtó elé.

Sisakját lekapta, hóna alá csapta, finoman meghajolt, és belesuttogta az üres levegőbe:

– Így kell ezt, kedves Nóra!

Mosolyogva nyitott be, de a hangárban nem sütött a nap. Sűrű sötét fellegek, mennydörgő villámok és síron túli hangulat volt leolvasható az öt férfi arcáról. Károly, Dávid, Zoltán, Zsolt, sőt még Tamás is ott voltak. Az asztalon egy szakajtónyi apró és nagyobb alkatrész hevert.

– Sziasztok! – köszönt nekik, majd finoman lepakolta a gépét és a protektorokat, és mivel csak egy halk dünnyögés volt a válasz, inkább odaballagott megnézni, mi a világvége hangulat tárgya.

– Kipurcant – súgta neki oda Zsolt.

– Mikor temetjük? – kérdezte Péter, aki egy picit még mindig a Nórával vívott lelki élethalálharc mai fordulójának sikerében fürdött.

– Mondd el neki fiam! – morgott Károly.

– Gyere – intett Zsolt, és kifelé indult. – Ők már nem akarnak róla beszélni.

Pár perc múlva kedvenc tornyuk lábazatán ültek. Hamarosan Péteren is úrrá lett a melankólia.

– Amit az asztalon láttál, a nyomtatónk legfontosabb alkatrészei voltak – kezdte a haverja.

– Amelyik a Szárny alkatrészeit csinálja?

– Az. Bedöglött a kütyü. Károly és Dávid napok óta próbálják tisztogatni, simogatni, becézgetni és dédelgetni, de állítólag már nem tudnak vele mit csinálni. Képzeld, tegnap óta Zoltán is ezen dolgozik! A főnök lejött, kivetítette a falra az Erőmű ábráját, ami a vezérlőteremben szokott lenni, de csak néha pillantott rá. Vegyszerekkel mosta a csöveket és szelepeket, olajozott, simogatott, becézgetett ő is. Aztán időről időre átvonultak a Bölcsőbe, összeszerelték, kipróbálták, újabb alkatrészeket hoztak.

– Azt szűröm le, hogy nem jártatok sikerrel.

– Sajnos Károly is ezt szűrte le. Ami az asztalon áll, a kicserélendő alkatrészek listája, de az a néhány kiló bizbasz majdnem annyiba kerül, mint egy panorámás lakás a Parknál.

– Nem lehet őket legyártani?

– Mivel ezek felelősek a gyártásért, olyan anyagokból vannak, amiket maga a gép nem tud előállítani. Károly próbálkozott mindennel. A CNC-vel lemásolt és helyettesített pár fogaskereket meg egyebet, de ezeket nem képes a Bölcső megcsinálni, ahogy a Szárny bizonyos eszközeit is vennünk kell. Nem tudja elég precízen megmunkálni. Ne feledd, az egész Bölcső nem mikromechanikát, hanem reaktorelemeket hivatott gyártani.

– Ha jól értem, nem lesz ToRule 1.0 – szomorodott el Péter.

– Egyelőre ez a helyzet. Károly azt mondta, a nagyobb nyomtatón lehet, hogy le tudná futtatni, de az nem tudja ugyanezeket az anyagokat kezelni. Nem lenne elég merev, sem elég pontos. Rengeteget kéne utólag kézimunkázni az elemeken, és minőségre se ugyanazt tudná. Így nem sikerül tesztelni, nem lesz típusengedélye, nem lesz ToRule kiképzőközpont se. Ha csak ki nem adjuk a gyártást a kezünkből.

– Értem. Nagy a baj.

– Aha. Zoltán azt mondta, folytassuk a show-t, annak mennie kell, de hamarosan úgyis le kell állni. Nyakunkon a karbantartási procedúra. Károly és Dávid már így is azon dolgozik, még engem is bevonnak. Gabi egyedül programozgat még, Eszter pedig Jánossal csinosítgatja az öreg paraszttól vett földet.

– Dénes bácsi! Beszélj róla tisztelettel!

– Oké, bocsi… Kicsit én is ideges vagyok. Úgy érzem, hatalmasat buktunk a célegyenesben, és most nyalogathatjuk a salakkal telement könyöksebeinket.

Egy darabig szótlanul ültek, és a betontalapzatot rugdosták.

– Pedig már Károly reklámfilmje is alakulóban lett volna. Meglesz hozzá a nő.

– Aki ma bejött az ebédlőbe? Mondd, hogy igen! Hűha! Hihetetlenül szép. Ki ez?

– Ő lakik a Parkkal szemben.

– Ez AZ a lány? Akiről folyton hallgatnom kellett az áradozásod, aztán egyszer csak vége volt, mint a botnak? Mondtam, hogy vigyázz vele! Mit is morogtál utána? Férjezett?

– Elkötelezett.

– Ja, mindegy, szóval nem jött össze.

– Nem... – válaszolta lassan Péter.

– Most akkor mi nem?

– Hát nem.

– Azt ne mondd, hogy megvolt?

– Nem mondom.

– 'Zdmeg, ne már! Akkor meg???

– Mint mondtam, nem független.

– Értem. Oké. Házas asszony is lehet boldog, csak a férje meg ne tudja! – fordította meg Zsolt a régi „népi” bölcsességet. – De akkor is! Két-három hónapig ezen pörögtél, hallgattalak, ápoltam a kis lelked, aztán csak annyi történt, hogy egy fárasztó munkanapon felpiszkáltál hogy idegesítsünk tornyot.

– Ja. Még most sem akarok róla beszélni.

– Annyira rossz volt? Na ne már? Egy ilyen nő?

– Nem erről van szó. Leszállnál a témáról?

– Jó-jó, vigyáztam. Szárnnyal nem akarok toronynak repülni, márpedig ha követed a korábbi forgatókönyvet...

– De hülye vagy!

– Mint mindig. Újdonság? Na, megy már tripla szaltó?

– Nem.

–Megmutassam megint, hogy kell? Elcsábítom vele én is ezt a nőt!

– Meg ne próbáld!

Öt másodperc múlva torony, aminek a szélén előbb üldögéltek, már a hangjukat se hallotta. Egy tücsök észlelte a csöndet, és rázendített. A két szárnyas ember már nagyon messze járt. Tettek egy kört, Zsolt még pár mondatot megpróbált kiszedni a haverjából, de az majdnem felöklelte a levegőben, így jobbnak látta tényleg csöndben maradni.

Visszarepültek a hangárhoz. A riadólánc működött, bár senki se tudta, hogyan. Gabin kívül az egész csapat az épületben volt, és lesütött szemmel bámulták a tekergőző alkatrészkígyót.

– Hölgyeim és uraim, az a javaslatom, hogy egyelőre ne tegyünk ez ügyben semmit. Egy-két hét múlva úgyis itt lesz a fél megye, és széttúrja a határt. Addig amúgy is minden nyomot el kéne tüntetni. A kopterek alkatrészellátását leállítottam. Lehet, hogy Marika is kénytelen lesz „beteget jelenteni” Pénzes úrnál, mert a munkásokat kell etetnie – szónokolta Zoltán.

– De aztán mi lesz? – kérdezte János, aki a sikeres névadás és az új cégben végzett áldozatos munka óta szinte mindenkinél lelkesebb volt.

– Kitaláljuk. Javaslatokat várok, de valószínű az egyetlen esélyünk az lesz, hogy kölcsönt veszünk fel a leányvállalat nevében, és beszerzünk egy új nyomtatót. Esetleg még néhány egyéb gépet, hogy függetlenedni tudjunk az Erőműtől.

– Az ilyen kölcsönöknek óriási kockázata van – vágta rá Péter.

– Valóban. Ezért kerültük el őket eddig mindig. Ráadásul a ToRule cég eddig jegyzett tőkéje és ingatlanjai se adnak fedezetet. Tamásnak is kockázatot kéne vállalnia.

– Ne én adjak ötleteket, gondolom a nálam okosabbak már kitalálták, de nem lehet használtat venni, vagy bérelni? – kérdezte Vali.

– Sajnos a használt piac ezekből siralmas. Ráadásul sokkal ütősebbet lehetne csinálni egy új, modern géppel – mondta Károly.

– Oké meg se szólaltam – tette fel a kezeit az orvos.

– Semmi gond, Doktornő – Zoltán még egy halvány mosolyt is megengedett magának. – Valami lesz, de még sajnos én magam se tudom mi. Viszont még nem repültem, úgyhogy a project közel sem zárult le! Bízom benne, hogy megoldjuk.

A fiúk még három napig dolgoztak az Erőműben. Minden, a Szárnyhoz használt alkatrészt átvittek Tamás egyik „titkos” raktárába. A dokumentációt Károly – négy példányban – lementette az Erőmű adattáraiból, és letörölte onnan. Gabi segített neki, hogy nyomuk se maradjon.

Kis idő múlva a fiatalok szomorúan álltak a város szélén, és úgy köszöntek el egymástól, mintha soha többet nem látnák a másikat. Eszter kezet fogott Péterrel, Zsoltot egy pillanatra át is ölelte.

– Vigyázz magadra az Erőműben! – mondta. – Mindig hallgass Károlyra!

– Csak egy-másfél hónapra válunk el! – fakadt ki Péter. – Aztán újra röpködhetünk. Télen se nagyon találkoztunk, csak kibírjuk nélkülük, nélkületek.

– És mi lesz, ha nincs tovább? – komorodott el Eszter.

– Zoltán azt ígérte, hogy lesz, és eddig mindig betartotta, amit ígért – nyugtatta a lányt Zsolt.

– Gabi készített egy Szárny szimulációt a kápolnai hadszíntérre – mondta Péter. – Bár tudom, hogy nem ugyanaz.

– Gyakorolhatod a triplaszaltót – vigyorgott a képébe Zsolt, de olyan arckifejezést kapott válaszul, hogy jobbnak látta nem hergelni a haverját.

Lassan mindenki elindult hazafelé.