A július tele volt mozgással. Ha nem tombolt épp egy nyári zápor, vagy nem volt vaksötét, emberek cikáztak az égen, betakarító gépek sürgölődtek a szántóföldeken. Egyedül a cseresznyefa állt az egyes hangár végénél mozdulatlanul. Tikkasztó hőség volt szinte egész nyáron, ezért sokan megfordultak alatta. A hatalmas, öreg lombkorona pedig magába szívta az elszállni készülő szárnyas emberek szavait.

János azon kevesek közé tartozott, aki nem viselt szárnyakat. Egyik délután fáradtan kuporodott az árnyat adó levelek alá. Kis darabig nézte a sürgés-forgást, aztán elszunyókált kicsit, hátát a törzsnek támasztva.
A fa nagyon kedvelte a mezőgazdászt. Egy növény érzései egyszerűek és nem igazán személyhez köthetők. A tikkasztó forróságban kapott nagy mennyiségű víz, amivel képes volt megkínálni őt az agrármérnök, jól esett neki. A hatékony permetezéseknek hála pedig annyi év elhanyagoltság után is újra egészséges lett, és ízletes gyümölcsöket hozott.

Zoltán ballagott a szundító kollégájához. Nem akarta felkelteni, de az öreg valahogy érzékelte a közeledését.
– Bocsáss meg, nem volt szándékomban megzavarni a pihenésed.
– Csak csukott szemmel fejben számoltam a terményt – mosolygott János.
– Az más – mosolygott az igazgató. – Egyébiránt azért jöttem, hogy elmondjam, holnaputántól hivatalosan is nyugdíjas vagy. Minden létező adatot beszolgáltattunk. Teri jó munkát végzett. Neked csak két gombot kell megnyomnod. Itt a terminál, tessék.
– Köszönöm, nem kellett volna – érintette hozzá a megfelelő pontokon az ujját az eszköz arra érdemes részeihez János. – Neked viszont nagyon úgy érzem, kell ez a nő! Nem vagyok vak!
– Csak kollegiális a viszony. Tény hogy sokat segít…
– Évtizedekig voltam a kollégád, mégsem kaptam tőled virágot! – vigyorgott az agrármérnök.
– Ugyan! A születésnapja volt, és a csapat nevében…
– Nem veszem be!
– Pimasz lettél vénségedre! Vagy csak Károly tesz rosszat neked.
– Te meg karcsú lettél!
– Na, elég legyen! Pedig épp azon voltam, hogy köszönetet mondjak neked.
– Már mégis mi a fészkes fenéért? – támasztotta feljebb magát a mezőgazdász a fatörzs mentén.
– Amikor engem kirúgtak, nem mutattam, de eléggé el voltam keseredve. Ahogy utánam jöttél, nagyon jól esett. Eszternek is sokat segítettél itt, meg az egész, ahogy kinéz... Ráadásul nélküled valami nagyon buta neve lenne a cégnek.
– Na, ne viccelj Zoltán! Ennél is butább?
– Oké. Nem viccelek. Egyébként mit akarsz kezdeni a megérdemelt nyugdíjas éveiddel?
– Maradok, ameddig tudok.
– Mertem remélni! Amióta itt vagyunk, te vagy az egyetlen, akinek első pillanattól megvolt fizetése az elvégzett munkájából. Tudod, ha jön a konkurencia…
– Ettől rettegsz mindig. Biztosan jön. Az én szakmámban állandó a konkurencia. Találj ki valamit, és ne add fel ilyen könnyen! Köss szövetséget valakivel! Nem kell ennek a maroknyi csapatnak megváltani az egész világot, így is rengeteget tesznek. Mindenki feltétel nélkül megbízik benned, hát vezesd őket! Ezt várják el cserébe.
– Igazad lehet… – morfondírozott el Zoltán. – Már csak azt kell kitalálnom, hogy kivel…
– Csak tartsd nyitva a szemed!
– Nem csak nyugdíjas, de bölcs is lettél, János.
– Ráérek, és nyitva tartom a szemem. Még akkor is, ha alszom – mosolygott a mezőgazdász.

Zoltán elbúcsúzott, és új gondolataival a fejében visszaballagott a hangárba. A felszerelt napelemektől és a hővédő tükörfóliától a cseresznyefa már nem látta, mit csinál. Később János is feltápászkodott. Megpaskolta a fa törzsét:
– Te még akkor is itt leszel, drága barátom, amikor én már nem – azzal ő is elindult a dolgára.

Aznap még sokan hűsöltek a lombok alatt. Egy fiú kért randevút Cilitől, Zsolt volt tanítványától. Nevetgéltek, beszélgettek. Azokról a jelentéktelen dolgokról, amik egy kezdődő kapcsolat előjátékát jelenthetik, ha működik… Az ifjú vicces volt, és szimpatikus a vékony hölgynek. A cseresznyefa leveleinek oltalma alatt bimbózó románc egészen idilli volt.

Később a fehér ruhás lány telepedett le a fehér hajú asszonnyal. Egy beszélgetés közepén ültek le a gyökerek közé.
– Nagyon tetszett, amit annak az újoncnak mondtál. Nagyon értesz a Mátrixban élők nyelvén. Szerintem minden vevőnk, aki eddig a virtuális térben élt, veled kéne beszéljen! Ismered őket, és értesz a nyelvükön – lelkesedett Eszter.
– Nekem ez a természetes, és már Zoltán is mondta, hogy hasznos a segítségem – válaszolta Kriszta.
– Egy élet a Mátrixban... Tudod, én nagyot csalódtam benne, és ha nincs a Szárny, meg a fiad…
– Olyan jó látni benneteket. Tényleg. Zsolt mesélt a kalandjaitokról. Valóságosak, pedig némelyik elég meredek. A Mátrix érdekes, mindig élménydús. Az ember csak gondol egyet, és valahol máshol jár. Egy másik időben, egy másik kalandban. Most mégis ez éltet, ami itt van. Lehet, hogy csak megöregedtem és érzelgős lettem attól, hogy újra látom a fiam. De amióta itt vagyok, az egyetlen rossz gondolat, amim van, hogy ezt hogy voltam képes eltolni magamtól.
– Nem te vagy az első, és valószínűleg nem is az utolsó, aki így tett. A szüleim konzolokat adnak el. Kicsit még velük is megromlott a kapcsolatom – sóhajtott Eszter. – Bár ha beszélünk, minden szép és jó, de eltávolodtunk. Az egy szem lányukat nem érdekli a portékájuk, csak a repülés. Meg Zsolt.
– A fiam… Tudod, nehéz. Mondják, hogy hamar felnőnek, de én hétévesen láttam, aztán most. Nagyon komoly férfi lett, aki ugyan végtelenül kedves velem, de pont ezért szinte ijesztően távoli. Külsőre hasonlít az apjára, de nem vette át a gesztusait, a stílusát, mert nem látta, nem tanulta el. Betolakodtam az életébe, talán önző hiba volt. Logikusan utálnia kéne. Képzeld, pénzt gyűjtött, hogy gondoskodjon rólam vénségemre. Ezt az egy törődést látta a szüleiből, hát ezt a mintát követte. Életemben nem féltem ennyire, mint amikor a saját fiam végül „Anya”-ként üdvözölt majdnem húsz év után. Mégis szinte repültem... Aztán tényleg repültem! – kacagott Kriszta.
– Bármikor szálldoshatsz vele.
– Már nem. Nem sajátíthatom ki, kicsit se. Itt vagy te, és ez így helyes. Tényleg… A te barátnőd meg Zsolt haverja mindjárt összeházasodnak. Csúnyán néznél, ha rákérdeznék, hogy mikor leszek az anyósod? Egyáltalán leszek?
– Ő a családmodellben, én a házasság intézményében csalódtam sikeresen.
– Az előbbi még egy bűn, amit nem bocsátok meg magamnak. De ami tanácsot adhatok, ha már nektek elég az én káromon megtanulni: ha szeretnél gyereket, azt öt, maximum tíz éven belül tedd meg!
– Zsolt úgy érzem, nem rajong az ötletért.
– Talán még nem érett meg rá. Nem szabad erőltetned, még azért van időtök. Ha te eldöntötted, hogy akarsz babát, meg fogod találni a módját, hogy úgy beszéld rá, azt higgye ő találta ki. Ez nekünk, nőknek beépített tulajdonságunk. A házasság pedig jó, nekem bevált. Ez az egy dolog van, amit én se bíztam a Mátrixra.

Egy darabig szótlanul ültek, és azt hallgatták, ahogy magasan felettük egy madár tett-vett az ágak közt. Mintha a cseresznyefa óhajtana suttogni nekik valami hasznos tanácsot.
– Hiányzik Zsolt apja? – bökte ki végül Eszter.
– Minél több időt töltök itt, annál kevésbé. A virtuális terek tele vannak az emlékeivel. Századunk egyik paradoxona, hogy az álomvilágból menekültem a valóságba. Nem tudtam hová kerülök, csak annyit tudtam, hogy Zsolt kedvel titeket. Károlyt…
– Megállhatunk egy szóra? Pontosabban nála – vágott Eszter Kriszta szavába. Az asszony elmosolyodott, aztán lesütötte a szemét.
– Nem az van, amire gondolsz. Nem is lenne szabad. A fiam apaként tiszteli, én viszont már talán sosem leszek az anyja. Ráadásul az én koromban már ez is másként működik. A férjem és a neked vén mérnök talán éppen hogy tartoznak egy generációhoz. Ezt én is nagyon érzem. Tibor, Zsolt apja 2000-ben született, Károly 2013-ban. Még nálam is jelentősen fiatalabb. Máshogy lát dolgokat.
– Ezt sosem gondoltam át – vallotta be Eszter.
– Nem csodálkozom. De gondolj bele! Ha te járnál egy 18-20 éves sráccal most.
– Elnézve például Cili új húszéves hódolóját… Az egy kisfiú…
– Nos, nem ilyen durván, de ez megmarad. Ráadásul Károly valóban kisfiú a lelke mélyén. Mint minden férfi, de ő sokkal inkább. A legnagyobb probléma azonban az, hogy nem akarom, a fiam érezze, hogy ennyire beleavatkozom az életébe. Tudod, az itteniek közül egyedül János és a mérnök ért meg, a többieknek egy furcsa öregasszony vagyok. Tehát nincs választásom, de hordoz kockázatot. Így akkor is csak barátok lennénk, ha amúgy nem lenne nevetséges, hogy szerelemről beszéljünk. Nézz rám!

Eszter végigmérte a védőruhában üldögélő asszonyt.
– Talán ha befestenéd a hajad. Szerintem letagadhatnál vagy tizenöt évet.
– Akkor is jócskán ötvenes lennék. Ráadásul még mindig ott a tükör. Ne akarj hetven felé belenézni egy tükörbe a fürdőszobában, meztelenül! Főleg úgy, hogy az önképed továbbra is ugyanolyan a Mátrixban. Fel kell dolgozni. Egy hatvanas férfi se egy aszott, korához illő öregasszonyokról álmodik, ha vannak még ilyen irányú gondolatai, márpedig vannak. Aztán ott a csontritkulás, a szívizom gyengeség, a fájó ízületek. Épphogy átvittem a lécet az orvosi alkalmasságin. Vénséges banya lettem, de a levegőben nem fáj a térdem. A landolás pedig egyfajta terápia. Egy hatalmas felkiáltójeles figyelmeztetés: Óvatosan! Minden tekintetben.
– Rossz lehet.
– Mégis boldog vagyok. Te pedig részben elkerülheted a problémáimat. Tanulhatsz a buta vénasszony hibáiból.
– Köszönöm. Sosem kaptam volna ilyen tanácsokat anyukámtól. Egyáltalán nem is beszélünk emberi kapcsolatokról. Én már örülök, hogy itt vagy.
– Akkor én is. Na, menj, mert váratod a tanítványaid! Én is megígértem Tamásnak, hogy vele és a nebulóival tartok a Tiszához. Hét embere van, és most már én is képzett pilóta vagyok, így nem szólhat egy rossz szót se a légi irányítás. Azért ez szintén vicces.

A beszélgetés végét a fa már nem hallotta. Soha senki nem mérte le, mennyi egy ekkora növény hallótávolsága, de a lombjai közt veszekedni kezdő énekesmadarak amúgy is elterelték a figyelmét. Repülő emberek és állatok. Sokan felkeresték. A ToRule területén nem ez volt az egyetlen valamire való lombárnyék, de mivel a legközelebb állt a hangárhoz, komoly népszerűségre tett szert. Mi több, médiasztár lett. Az újak többször felismerték a reklámvideóból. Ahogy Eszterék eltávolodtak, hamarosan pont két srác ült le alá, akik szintén azt a kérdést taglalták, hogy vajon ez-e az a fa.

Késő délután Károly és Tamás értek a feltételezhető hallótávolságába. Még mindig meleg volt, de az árnyék már szinte teljes egészében a lombkoronától keletre helyezkedett el. A két férfi mégis a törzshöz telepedett le, és végigfeküdtek a füvön, ami a fa oltalmában nyáron sem égett ki. Főleg hogy János előszeretettel locsolta.
– Helyenként jobb, néhol pedig rosszabb, mint amire számítottam – morogta Károly, ahogy lerogyott a gyepre.
– Gondoltam, hogy ki fog hullani pár csontváz – dőlt mellé az egész napi odafigyeléstől és repkedéstől elfáradt Tamás.
– A sérült szárnyvég nem volt gond, a nyomtatóval le lehetett gyártani a megfelelő darabot. Igaz, két részben, mert akkorát nem tud. De büszke vagyok az illesztésre. Szerintem erősebb lesz, mint a gyári. Figyeltem a súlyára is, számításaim szerint ugyanannyit nyom, mint a régi. A csűrőlapok is megfelelően működnek, elméletben nem húz már oldalra egyenes kormánynál, vagy nem ezen fog múlni. A többi sérült karosszériaelem sem lesz baj.
– Eddig jól hangzik.
– Most jön a neheze. Végre sikerült bakra tennünk, Zsolttal, Jánossal és azzal a vevőnkkel, akinek építőiparban használt emelői vannak. Sándor. Rendes fickó, volt pár ötlete. Ki is pányváztuk, erős szélben se borul le róla. Alánéztem, elsírtam magam. Te már láttad?
– Még nem volt időm rá. Ne kímélj!
– Szerintem kár volt kicserélni a motort. Egy csomó pénzedbe került, ezzel meg nem számoltál.
– A motor fontos volt. Egy vadi új és egy régi, többszörösen sérült vacak nem működtek volna együtt.
– Ezért bólintottam én is rá, meg különben is a te pénzed. De nem fogjuk megúszni egy szakajtónyi gyári karosszéria alkatrész nélkül. A három futóműből csak egy úgy-ahogy sértetlen. Van egy menthetetlen. Meg egy, ami konkrétan valahol a Tátrában van.
– Ez már nem hangzik olyan jól.
– Hát nem. De bontott futóművet csak találunk. Viszont a neheze még csak most jön.
– Na, most már állj le, Károly!
– A kiszakadt hátsó egység vitte a felfogatási pontokat. Ráadásul megrogyott egy-két merevítő. A farokrész stabilitása messze nem teljes, és finom voltam.
– Íjjj! – szisszent fel Tamás. – Mit javasolsz?
– Szakszervizt. Lehet, hogy megoldom, mint a szárnyat, de az logikus volt. Ez a rész viszont kőkemény statika és aerodinamika. Számomra is furcsa ez, de sokkal bonyolultabb. Nagyon meg van tervezve. Ijesztően könnyű szerkezetű az egész gép, mint minden, ami nagyjából ez után készült. Spéci anyagok szendvicsei. A ToRule ehhez képest egy faék. Nincs szerszámom, anyagaim és tudásom. Ez már az a szint, ahova ha a Szárnnyal eljut valaki, az akku lesz benne a legnehezebb alkatrész.
– Már most is az!
– Pont nem – igazította ki a mérnök. – Zoltán nemhiába retteg az Aerotranszos mérnökcsapattól.
– Az XB-16 nem az ő fejlesztésük, ők csak egy fuvarcég.
– Ez igaz, de nemzetközi szervizhátterük van, a technológiát régóta ők is ismerik, és ez csak a Kacsa, ami vagy harminc éves. Vannak újabb gépeik… Ők napok alatt helyreraknák. Gondolom, nem nagyon akarsz tőlük segítséget kérni.

Tamás egy pillanatra elhallgatott. Valahogy hirtelen nem tűnt akkora ötletnek a Döglött Kacsa birtoklása.
– Hát nem. Apropó, tegnap találkoztam Dáviddal.
– Hogy van?
– Szerintem szarul. Nagyon elgyötörtnek tűnt, még rosszabb, mint amikor korábban láttam. Lement hozzá egy főfütyi. Értésére adta, hogy minket most nem kívánnak. Kicsit berágtak azon, ahogy Zoltán és az a kétmázsás ügyvéd behúzott farokkal kullogó, nyüszítő kutyákat csinált azokból, akik ravasz rókáknak képzelték magukat. Finoman, de érthetően kiadták az ukázt, hogy valami nagyon durván jobb legyen a gép amit tervez, vagy szerződés ide vagy oda, nem állnak jót magukért. Szegény Dávid amúgy is utálja magát. Rájött, hogy kirakatembernek használják. A csapata nélküle is elboldogul, viszont az ő neve lesz a reklámkampányban. A feltaláló, aki átigazolt, és náluk kamatoztatja a zsenijét. Pedig nélkülünk semmit se ért volna a kisded terve.
– Gondolom nem ezzel vigasztaltad – vigyorgott rá Károly.
– Nem. Egyébként ő is tudja, mennyire csapatmunka volt. Sajnálom szegényt. Még mindig nem beszél Gabival. Valamin összebalhéztak, de kétszer lökött le a háztetőről, mire abbahagytam a firtatását.
– A kedves vörös boszorka tudja, hogy találkoztál vele?
– Nagyfiúk és nagykislányok. Nem avatkozom bele. Zoltánt sem idegesítettem a fejleményekről, remélem, te se köhinted el.
– Úgy ismersz? – vágott sértődött arcot Károly.
– Ez egy nagy család, vagy inkább kicsi. Még a falnak, vagy akár ennek a vén cseresznyefának is füle van.
– Jó, akkor a gyümölcsfára fogom fogni, ha Zoltán vagy Gabi megtud valamit – vigyorgott a szakálla alatt a mérnök.
Tamás annyiban hagyta. Aztán nagyot sóhajtott:
– Egy dolgot még árulj el, drága pletykafészek barátom: mennyibe fog a gép kerülni, szerinted?
– Nem tudok egy számot mondani, függ attól is, mit tudunk összeguberálni a használtpiacon. Meg amúgy is meg akarom mutatni. Gyere, ballagjunk a tett színhelyére, mielőtt lemegy a nap.
– Rendben.

A két férfi magára hagyta a cseresznyét. A növény felkészült rá, hogy eltegye magát holnapra. A fotoszintézishez egyre gyorsabb ütemben fogyott a fény. Mielőtt lehunyta volna a nem létező szemeit, még érzékelte, hogy egy másik fiatal pár ballag oda. Melinda és Dani. Hazafelé indultak, de megálltak a lombok alatt. Onnan nézték, ahogy a vörös korong a Mátra mögé bukik. Civil öltözetben voltak. A lány egy vékony anyagú, de hosszú szoknyás nyári ruhát viselt, egy övvel összefogva. Utóbbi kiemelte a dereka és csípője közötti különbséget. A felső rész nem volt kivágott, de a viselője nem tartotta fontosnak a külön alsónemű viselését apró melleihez. A fiú óvatosan végigmérte. Kivételesen nem beszélgettek, csak a meleg nyári fényt figyelték. Dani félszegen, centiről centire közelebb tartotta a kezét, majd óvatosan megfogta a lányét, aki nem húzta el. Álldogáltak még egy darabig. A fa nemcsak a melegebb tónusok miatt érezhette a forróságot a lassan hűlő levegőben.

– Megérkezett a taxi – csicseregte a Melinda.

Csillogó szemekkel a friss barátjára nézett, majd nekilódult az autó irányába. A fiú felvette a ritmust, nem engedte el a kezét.
A gépjármű egy terep-kisbusz volt. A sofőrön kívül hét személy fért el benne kényelmesen. Meg is telt. A megváltozott igényekre a szolgáltatóipar is reagált…

Miután sötét lett, Zoltán ballagott ki az aludni készülő fa alá. Nem árnyékot keresett, hanem csak egy kis nyugalmat. Odabent Károly és Zsolt még dolgoztatták a „gyártósort”. Az igazgatónak zavartalan gondolkodásra volt szüksége. Kézi terminálja felett egy keleti fickó állt a maga húsz centis valójában, és borzalmas angol kiejtéssel beszélt valamiről. Újra és újra…

Végül mégis közeledett valaki a sötétben. A hangárból kiszűrődő ellen-oldalfény kirajzolta az alakját, így a férfi annak ellenére felismerte, hogy a haja miatt nem látszott az arca. A terminál hologramja kikapcsolt, Zoltán szeme hozzáigazodott a fényerőváltáshoz.
– Szia Nóra! Jó hogy jössz! Azt hiszem, előbb-utóbb erre a beszélgetésre sor került volna. De pont a te gondolataidra kíváncsi lennék előtte.
– Mielőtt elmondod? Miről van szó? – érdeklődött a nő. – Igazából egy régi élmény hozott ki, ahogy a terminál fényét és egy alakot láttam a fa alatt. Nem akartalak megzavarni, csak az emlék idetaszigált.
– Jó, vagy rossz emlék? – kérdezte az igazgató.
– Az én életemben olyan nincs, hogy csak ez, vagy az. De az elmúlt idő távlatából egy abszolút pozitív kimenetelű, még ha akkor nem is úgy éreztem – sóhajtott a nő. Zoltán mellett egy ideje félelem nélkül volt őszinte.
– Akkor ezt jelnek veszem. Remélem a cseresznye nekem is szerencsét hoz, eddig is sokat köszönhetünk neki.
– Mióta vagy babonás? – firtatta Nóra.
– Nem vagyok, de ebben a döntésben még az is számít. A te megérzésed pedig Teri esetében is bejött. Én még nem voltam meggyőződve, de te a kezed nyújtottad neki, és engem elöntött az optimizmus. Az idő téged igazolt.
– Valami céges ügy megint? Tudod, hogy nem érzem magam főnöknek, és nem is akarok az lenni. A pénzt azért adtam, mert ezzel az én szívemről zuhant le egy hatalmas kő.
– Akkor csak így jártál! – mosolygott Zoltán. – Sajnos vettél rajta egy állandó széket a jövőt érintő megbeszélésekre. Különben is ez a te szakterületed. Tudsz angolul, ugye?
– Fogjuk rá.
– Akkor megmutatom, mit néztem meg már egy hét alatt vagy negyvenszer. Egyelőre annyit válaszoltam rá, hogy a döntés nem csak az enyém. Haladékot kértem. Különben is, személyesen ki vagy benne emelve.
– Képzelem…
– Nagyon udvarias. Azt mondják, cseresznyevirággal a hajadban olyan, vagy, mint a legszebb helyi menyecskék. Feltűnt nekik, hogy hordozol keleti géneket. Bevallom, én nem figyeltem fel rá.

– Pedig igaz. Az anyai nagyapám Japánban született.
– Lehet, hogy ez most fontossá válik. Na, mutatom.

A cseresznyefa lombjai alatt most két ember figyelte, ahogy a jól öltözött ázsiai beszél. Arcukat megvilágította a férfi fénye.

– Ő is japán, ugye? Más az angol akcentusuk, mint a többi azonos nagyrasszbelinek – kérdezte Nóra az első mondat után.
Válaszként a hologram bemutatkozott, a cégével együtt. „Ishimura és Arai iparvállalat”. A hajlongó alak Kenzo Arai, vagy magyarosan – és japánosan – Arai Kenzo néven illette magát, mint az alapító unokája.

A video körülbelül hét perc volt. Lényege abból állt, hogy a ToRule felkeltette a cég érdeklődését. Pontosabban a szigetországban vírusként terjedő első reklámfilmjükre adott igényre kívánnak válaszolni. Finoman kinyilvánította, hogy egyedül is megoldják, de talán mindkét fél számára gyümölcsöző lenne a kapcsolat. Arai úr elmondta, hogy fejlett gépsoraik vannak, amiken le tudják gyártani a Szárnyak legtöbb alkatrészét, és fejleszteni is hajlandók lennének. Mindemellett folyamatosan dicsérte a csapat munkáját. Tényleg nagyon finoman méltatta Nóra szépségét, és a video honfitársaira gyakorolt hatását. Különösen, hogy a cseresznyevirágzás ott fontos jelkép.

– Én egy hete nézem, szóval neked nem kell elsőre mondanod semmit – hadarta Zoltán. – Igazából ma reggel beszéltem Jánossal, és más megvilágításba helyezte a dolgokat. Először sóhajtottam, hogy megint egy konkurencia, ami szerencsére egyelőre messze van. De aztán újra és újra megpróbáltam kihámozni a gyártásról szóló részt. Förtelmesen beszél angolul, és alig értettem. Még mindig nem egészen tudom eldönteni, hogy egyszerű ultimátum, vagy valódi együttműködési javaslat.
– Nagyon más kultúra, globalizáció ide vagy oda. Egy időben kerestem a gyökereimet. Fiatalon, amikor nagyapám meghalt. Ő már kiskorától itt élt, ráadásul ő se volt színtiszta japán vér. De szerintem ez a Kenzo őszinte és segítőkész.
– Nincs trükk? A terveinket szeretné, és azt mondja, ha mást nem, gyártanak sajátot. De János azt javasolta, kössek szövetséget. Ők pedig tálcán kínálják, ha igaz.
– Amennyire meg tudom ítélni, nincs trükk. De jó volna személyesen találkozni velük. Lehetőleg nem is a Mátrixban, hanem ahogy állnak, és rezdül a bőrük. Bár általában ritka jó pókerarcuk van, csak kedvesen mosolyognak.
– Igazad lehet. Az is elképzelhető hogy… Talán semmi vesztenivalónk sincs.
– Szerintem nincs. Terinek mutattad már a felvételt?
– Nem, csak neked. De ma te vagy a második, aki…
– Elég érzékeny vagyok az ilyesmire. Veled pedig őszinte és könyörtelen. Kedvellek Zoltán!
– Ennek nagyon örülök. Tudod, nélküled…

– Hűha, jobb ha még most tudom – szólt közbe Péter.
Nóra kacagott, felpattant és átölelte a fiút.
– Mióta állsz itt?
– Eltűntél. Nem aggódtam, de… A „kedvellek Zoltán” ütötte meg a fülem.
– Semmi ok az aggodalomra, Péter. A menyasszonyodtól egy fontos döntésben kértem a tanácsát. De a tied is az lehet. Neked is megmutatom, ami neki… Ó a fenébe is! – kacagott Zoltán zavarában.

Péterről a második mondat után lehullott az eddig mutatott álféltékenység, amit inkább táplált egy korábban már megfogalmazott gondolatból származó félelem, mint féltés. Feszült figyelem ült ki az arcára. Ahogy a hologram helyét újra átvette a terminál lejátszójának alapképe, a gyér fényben a fiú az igazgató szemébe nézett:
– Értem, miért fordultál Nórához. Én sem tudnám hirtelen eldönteni, hogy meg akarnak minket venni kilóra, megfenyegettek, vagy tényleg ilyen lelkesek és barátkozók. Ráadásul alig értem ezt a japánt…
– Kéne valami japánangol-angol fordító – szögezte le Zoltán. – Japánangol-magyarban már nem is reménykedek. Megpróbáltam ráereszteni néhány szoftvert, de még tragikusabb volt, mint amit hallás alapján értek.
– Te mit mondtál neki? – kérdezte a fiú a nőt, aki hogy minden kétséget kizárjon, doromboló kiscicaként simult hozzá.
– Csak amit hallottál – mosolygott. – Illetve azt, hogy amennyire meg tudom ítélni, őszinte. Meg hogy el kéne menni velük találkozni. Szerintem sok függne egy személyes tárgyalás kimenetelétől.

Pár perc múlva Károly és Tamás is a fa köré gyűltek.
– Később, és kényelmesebb körülmények közt akartam megmutatni és megbeszélni, de most már mindegy – szabadkozott Zoltán, aztán újra lejátszotta a felvételt.
– Kérjünk tőlük ajánlatot a Döglött Kacsa futóművének és farkának javítására! Ha jól értem, ők egy repülőgép ipari beszállító cég – javasolta a gép tulajdonosa.
– Amiből van egy pár. Könnyen lehet, hogy közük sincs az XB-16-oshoz – mondta enyhe gúnyos felhanggal Károly.
– Az szinte biztos. De ez egy teszt – magyarázta Tamás. – Zoltán, írd meg nekik, hogy érdekel minket az ajánlatuk, de jó volna személyesen megbeszélni! Hajlandók lennénk akár odautazni is, de őket is szívesen látjuk itt. Mellesleg pedig van ez a problémánk, mondjanak rá valamit, ha tudnak. A válaszukból több minden leszűrhető. Ha valóban barátkozni akarnak, azt érezni fogjuk. A Szi-Fly-os szerződéseknél bevált ez a módszer.
– Na, ez egy elég jó ötlet, támogatom. Miért is nem kérdeztelek meg benneteket előbb – morfondírozott Zoltán.

Ahogy a csapat nagy része visszaballagott a hangárba, Nóra és Péter a fa alatt maradtak. A nő finoman átkarolta a vőlegényét, és lágyan értésére adta, hogy ne mozduljon.
– Tényleg kedvelem Zoltánt – kezdte a nő.
– Gondolom, most meggyőzöl arról, hogy ez nem jelent semmit.
– Nem. Tisztázom, hogy mit jelent, de nem kell tartanod tőle. Azért ballagtam ide, mert megragadott egy emlék. Valaki ült a fa alatt a sötétben, a terminálján egy holovideo. Messziről nem tudtam ki, de láttam már hasonlót.
Péter csak annyit akart mondani, hogy „én is”, de mielőtt megszólalhatott volna, Nóra egy csókkal elhallgattatta.
– Az igazgató valódi úriember, és ha visszagondolok, talán az egyetlen férfi, aki annak ellenére nem akart velem lefeküdni, vagy legalábbis soha semmilyen jelét nem mutatta, hogy látott majdnem teljesen meztelenül. Véletlenül rám nyitott az üres hangárban, de ő érezte magát rosszabbul.
– Ijesztően jó cicid van – mosolygott Péter, kissé zavartan.
– Akkor se neki, se a cégnek nem volt egy vasa se. Az utolsó fillérjeimet is kölcsönadtam. Sőt, vissza se vártam. De persze megadta. Az sem elhanyagolható, hogy rájött a múltamra. Ennek ellenére tisztel, és minden céges ügyben kikéri a véleményem. Egyszer félvállról megemlítette, hogy Tamással mostanában nem sokra megy ezen a téren. Furcsállja, hogy hogy vitte sikerre a Szi-Fly-t. De szerintem csak ő is meg van zavarodva. A cégét el kellett adnia, most meg oktathat béna, időnként nem is megfelelő embereket repülni. Szerintem ő is rendbe fog jönni, nagyon igyekszik. A mostani ötlete is megfontolt, okos dolog.
– Dicsérd még őt is!
– Jaj, ne haragudj! – Nóra szorosan a fiúhoz bújt, de Péter egy picit tónusosabb izmokkal fogadta, mint ahogy a laza ácsorgás a fa alatt megkövetelte volna.
– Eddig sosem voltál féltékeny – súgta enyhén lehajtott fejjel, kibontott haja alá temetkezve.
– Talán csak nem mutattam.
– Amúgy Tamás nem is kedvel igazán, vagy nem jövök be neki. De hagyjuk. Mást akartam mondani. Felkelne a nap, mire végigsorolnám, azt a sok indokot, amiért nem kell nekem más férfi, mit te. Szerintem tudod is őket. Ez a cseresznyefa is tanúja volt sok olyan jelenetnek, ami miatt ez így van. Kérdezd meg bátran, ha nekem nem hiszel!

Péter átkarolta a menyasszonyát, és a fa törzsének dőlve szorosan tartotta. A kéreg még mindig meleg volt az egész napi hőségtől. A fiú a pólóján át is érezte. Kellemes forróság öntötte el a testét, amit annak ellenére pozitív érzésként élt meg, hogy egész álló nap lehűlésért sóhajtozott. Nóra ajkai és a növény melege együtt felolvasztották a keserű gondolatokat a lelkében. Elhitte. Neki, nekik.