Dani a napjait vagy a ToRule bázison, vagy az otthonában töltötte. Utóbbi ismét érdekessé vált számára. A pilótanövendékek és a csapat tagjai inspirációkat szolgáltattak. Édesapjával remek karaktereket fabrikáltak belőlük Szürkevárosba. A fiú fantáziája meglódult. A közvetlen kapcsolata az emberekkel, illetve a szimulációs tapasztalatai összemosódtak. Nagyon kellett vigyáznia, hogy a beleképzelt tulajdonságokat ne kérje számon a hús-vér személyeken, de élvezte, ahogy fiktív képességekkel ruházza fel őket. Így lett pl. János és Péter egy különös vállalkozás két oszlopos tagja a bűn fővárosában. „Temetkezési vállalkozók” voltak, akik teljes diszkréció mellett tüntettek el olyan holttesteket, amiknek örökre feledésbe kellett merülni. Utóbbi felelt a „munkafelvételért”, az öreg mezőgazdász végletekig eltúlzott karaktere pedig azért, hogy a hullák mélyen elsüllyedjenek a mezőgazdasági művelés alá vont területek alatt. Ahol a szántás és boronálás miatt senkinek nem tűnt fel a megbolygatott talaj. Illetve ha mégis, hektárokat kellett volna felkutatni értük.

Szinte minden embernek megtalálta a karakterét. Természetesen a neveket és a külsőt megváltoztatták az édesapjával, hogy Szürkeváros mottóját továbbra is tartani tudják. „A valósággal a legkisebb hasonlóság is kizárólag a véletlen műve”.

 

A bázison azonban egyáltalán nem voltak rejtélyek. Vagy legalábbis bárhogy meresztette a szemét, sehol sem futott beléjük. Ha valamit megmagyarázhatatlannak gondolt, bárki készséggel elmondta az okokat. A legtöbb érdekesnek tűnő kérdéssel is egy idő után az volt a baja, hogy vagy nem volt titok, vagy rövid úton a végére járt.

Egyedül Cilihez nem jutott közelebb. A lány népszerű volt, és bár ennek fényében szemmel láthatóan szívesen fürdött, legalább olyan megközelíthetetlennek tűnt számára, mintha nem is egy valóságban élnének. Udvarló „konkurensei” némileg idősebbek és tapasztaltabbak voltak nála, Daninak pedig nem volt kedve felvenni velük a nyílt versenyt. Azt azonban észrevette, hogy a lány sem adja meg magát néhány kedves szóra. A legritkább esetben látta kettesben maradni egy fiúval, általában a nagyobb társaságokat kereste. „Talán neki is sok ez a kitüntetett figyelem? Vagy pont hogy igényli? Olyan tartózkodó. Hűvös. Vagy csak én érzem így? Mennyi kérdés…” – gondolta.

 

Ráadásul a lány már letette a pilótavizsgáját, csak némi továbbképzésre, nomeg a társaság és a túrák miatt járt vissza. Illetve ez is azon rejtélyek közé tartozott, amikre Dani túl hamar rájött. „Azért ragaszkodik a bázishoz, mert a városban viszont még nem repül, ezért a gépét itt tárolja, és innen kiindulva használja, több más emberhez hasonlóan.”

 

Ő viszont még épp csak belekóstolt a szimulációba, ami elsőre csalódás volt neki. A virtuális repülést lehetővé tevő szoftver nem volt igazán kifinomult, már ami a látványvilágot illeti. Olcsó, többnyire ingyenes textúrákkal és nem túl részleges kidolgozással lehetett szelni a bitekből álló eget. A vörös hajú programozó nő, Gabriella a szűkszavú, de lényegre törő bemutató fejtágításon azt mondta neki, hogy a fizikai rész fontosabb volt, mint a művészkedés a formák szépségeivel. Arra úgyis ott lesz a valóság. Az irányítás és a levegőben maradás azonban nehezebbnek bizonyult, mint Dani képzelte. Ha a ToRule szimulátora egy játékprogram lett volna, valószínű a kutyát sem érdekelte volna. Csúnya volt, és nehéz. De így mindenkinek hasznos kiképzés volt az első felszállás túléléséhez. A gyakorlati órákon is részt vett tanulók legtöbbje elismerően beszélt a virtuálisan megszerzett tudásról, amit a programmal értek el, így Dani is lelkesen használta.

 

Épp mégsem ezen, vagy a rejtélyek hiányán tűnődött. Zsoltot figyelte. Már vagy másfél órája. Előadást tartott neki, és még hét másik leendő pilótának. A légi közlekedés irányelveiről, a forgalomirányító tornyok jelzéseiről beszélt. Száraz anyag lett volna ez is, amit leginkább be kellett magolni. Nagyon sok függött a tanár személyétől. Ebben azonban erős volt a bázis, ritkán unta az oktatást. Most sem feltétlenül az azonnal a megszerzendő lexikális tudás volt a cél, hanem hogy kellően felkeltsék az érdeklődést. Tamás dörgedelmes beszédeit a biztonságról valahogy mindenkinek túl kellett élni, de a rengeteg megjegyzendő szabály, melyekkel a gyakorlatban is balesetmentesen lehetett repülni, csak akkor volt befogadható, ha érdekessé tették. Zsolt pedig értett ehhez. Leginkább azért, mert minden előírás határát feszegette már. Azt is el tudta mondani, hogy melyiket hol és mikor érdemes áthágni. Ellenben melyik tekinthető szentírásnak, minden körülmények között, ha az embernek kedves az élete. Ugyanúgy érvelt saját hibáinak bemutatásával, mint modellezett helyzetekkel. Interaktív beszélgetés volt inkább, mint előadás. Ebben a tárgykörben a vakmerő pilóta volt a legnépszerűbb oktató. Pedig simán lehetett volna nagyra magával, de Dani tisztelte benne, hogy nem az.

Az órának majdnem vége volt, sőt, hivatalosan már befejeződött. Két tanítvány egyéb teendőire hivatkozva el is tűnt, de látszott rajtuk, hogy maradnának. Két okból. Egyrészt kint elég kellemetlen, fülledt meleg idő volt, és senkinek nem akarózott kimozdulni a biztonságos hangárból. Másrészt Zsolt épp abba merült bele, hogy miként lehet előre megjósolni, mit fognak neki javasolni a tornyok, ha a városban repül. Mindezt több saját tapasztalatával alátámasztva.

A sztorizgatást azonban az előadó kézi termináljának alig érzékelhető jelzése törte meg. A fiú nem túl barátságos arccal nézett a szerkezetre, és azzal a mozdulattal nyúlt felé, hogy megvetően lenyomja. A „hagyjál békén” arc azonban megváltozott, ahogy felfogta, ki a hívó fél.
– Elnézést hölgyem és uraim, prioritásos hívás egy olyan embertől, akiét még ilyenkor is fogadom. Bocs…
Azzal leült az asztal melletti székre, aminek eddig csak támaszkodott, és megnyomott egy gombot.

 

A terminál felett egy középkorú nő hologramja jelent meg arasznyi méretben. Dani oldalt-háttal látta, ahol az adóoldali kép technikai okokból nem rögzítette tökéletesen az eredeti formát. Egy 3D kamera sem képes felvenni, amit nem lát. A szoftver mindenféle sémák és a rendelkezésre álló információ alapján képzett valamit, de az ilyen képek mindig kicsit természetellenesnek tűntek. Pusztán a szemlélő nézőpontjából látszott valósághűnek.

 

A terminál halkan, irányítottan szólt, Dani pedig néhány méterrel odébb ült. Nehezen értette a nő heves aggodalommal teli szavait, de azért kihámozta a lényeget. A két ember valahonnan jól ismerte egymást. A fiúnak feltűnt, hogy Zsolt arckifejezése túl sokszor változott túl rövid időn belül, ami rengeteg, érzelemdús közös élményről árulkodott. A kötelező néhány mondat után, mely két rég nem látott ismerős közt zajlott, az alábbiakat hallotta:

– Repültök még azokkal a hátizsákokkal?

– Persze Ági! Már egyre többen – húzta ki magát büszkén Zsolt.

– Rosszul érzem magam, hogy ismét segítséget kérek tőled, de át tudnátok fésülni a környéket a levegőből?

– Mit kerestek?

– Egy tíz éves lányt. Már többször elszökött, de eddig mindig megtaláltuk. Ha mást nem, az őrkutya segített, de most már tizenhat órája nem leljük. Nem hiszem, hogy járműre szállt volna, és azt se, hogy a városban lenne. Mindig kerülte a tömeget, ezért is szökik el folyton. Ennyi idő alatt nagy utat megtehetett, nincs kapacitásunk átnézni ekkora területet. A hatóság nem foglalkozik vele, amíg nincs meg az egy nap. A nevelők és tanárok viszont aggódnak.

– Persze, összetrombitálom akit lehet. Úgy két-három tucat ember elég lesz?

– Ó, de sokan lettetek!

– Ennél is többen… Indulunk, amint tudunk – mosolygott Zsolt.

 

A bázis pár perc alatt reagált. Beindult a kommunikációs kaszkád, mindenki elért még egy-két ismerőst. Szárnyas emberek érkeztek, majd indultak tovább. Dani most látta először tömegben a pilótákat. A fülledt idő ellenére csapatosan szálltak le, kaptak útmutatást és tűntek el ismét, dél felé.

A fiú sajnálta, hogy még nem repülhet. Főleg amikor Cilit is látta eltűnni Erdőtelek felé. Emellett, bár mentőakció volt, elég jó szórakozásnak tűnt. Egyfajta rejtélynek, sőt versenynek. Hiszen a cél a lány megtalálása volt, akinek fotója lassan minden terminál képalkotó részén ott volt, két és három dimenzióban, hologramként és egyszerű színes pixelhalmazként. Egy megoldandó probléma, amit most nem okozni, hanem megfejteni kell. Dani pedig úgy érezte, kimarad.

 

Tíz perc múlva a bázis majdnem kiürült. Néhány „röpképtelen” tanuló maradt, akik Zoltán vezetésével a konzolokon gyakoroltak. Rajtuk kívül Valit a (szürkevárosi szervkereskedő) sebész doktornőt, és Jánost, (a temetkezési vállalkozót… pardon…) az agrármérnököt látta a házigazdák közül. Ahogy elfogytak a felszálló emberek, a fiú visszasétált az egyes épületbe. Itt összefutott Krisztával és Terivel. Előbbi néhány csalódott embert próbált megnyugtatni, hogy amint lehet, megtartják a gyakorlati órájukat, majd eltűnt, hogy visszahívja valamelyik embert, aki jobban ért az oktatáshoz. Közepesen lassan és egyenesen ő is tudott repülni és a szemét meresztgetni, de a növendékekkel való foglalkozásra akadt nála ügyesebb és képzettebb.

Teri higgadt maradt, de egyre többször rázta a fejét. Jobb társasága nem lévén az épp tőle másfél méterre álló Daninak morogta el a bánatát.

– Zsolt lelkes, ügyes, de ennyi embert nem tud koordinálni. Módszeresen kéne átfésülni a környéket, két-három fős kötelékekben, szekvenciálisan. Ezt ő is tudja, de nem hallgat mindenki rá. Innen pedig nem látom úgy át, hiába a térképek.

 

A nő előtt több terminál képe feküdt vagy állt az asztal fölött. A pilóták mozogtak rajtuk, a domborzati térkép változott alattuk. A levegőben repkedő pöttyök minduntalan irányt váltottak, alig különböztek egy mező felett random módon élelmet kereső bogárrajtól. A szabályos sorokat tartó formációk korrekciókra kényszerültek akár egy másik hasonló duó miatt is. A repülősávos frekvencia megtelt a beszélgetésükkel.

– Több ember kell, minden felderítő egységnek kéne egy földi irányító. Akkor hatékonyabbak lennénk… – ötletelt Teri.

– A kastély nevelőtanárai segíthetnek, nem? Ha kell, én is jelentkezem! – lelkesedett a fiú.

– Hmm… Ez nem is rossz gondolat… Vonjuk be őket! Menjünk, ha segíteni akarsz!

Dani elmosolyodott és bólintott, de örömében majdnem ugrott egyet. Mégiscsak ott lehet a sűrűjében.

– Fogd ezeket! Hozok még pár headsetet, meg rádiómodult kéziterminálokhoz!

Két perc múlva egy nagy doboznyi kütyüvel felszerelkezve viharzottak ki a hangárból. A fiúnak hirtelen átvillant az agyán, hogy miként jutnak el a helyszínre, de a mindig elegáns hölgy határozottan szedte lábait a Varacskos Disznó felé. Mire Dani feleszmélt, Teri az öt pontos övet kapcsolta köré, és a fejébe nyomott egy bukósisakot.

 

Az autót már korábban kinézte magának. Nóra karaktere Szürkevárosban erre épült, csak ott kicsit több volt a bőrszerkó és a fegyver. A kocsi azonban az életben is elég impozáns darab volt. Mire kettőt sóhajthatott volna, az ülés majdnem kipréselte a tüdejéből a levegőt. Ahogy a sofőr elérte az utazósebességet (valahol 100 km/h környékén, azon a förtelmes úton, amin a taxi negyven körül mert csak jönni), Dani leizzadt. Egy kátyú utóhatásaként a gyomra érzésre húsz centivel került följebb majd lejjebb, mint az összes többi testrésze. Közben már tengelytörést és végzetes borulást képzelt a következő, gyorsan közeledő lyuk látványától. A gép azonban még kisebbet ütött, mint az imént, és nyekkenés nélkül kaparta négy kerékkel azt a valamit, amit egykor útnak neveztek.

– Hűű! – nyögte ki valahogy.

– Bocs, akaratlanul kihozza az emberből a vadembert ez a kocsi!

Teri lassított. Nyolcvan körül már-már csak simán ijesztő volt, nem halál közeli élmény. A neheze azonban csak most jött. A nő nem tudta fejből a legrövidebb utat, illetve csak Nagykálon keresztül ismert egyet, de az erős kitérő lett volna. Egy pillanatra megálltak, beállította a navigációt. Ilyen térképet a fiú még nem látott. A taxist figyelve néhány földút egyhangú reszketeg vonala rajzolódott ki, a brutális gép terminálja viszont telerajzolta különböző színű és rengeteg apró jelzéssel ellátott lehetőséggel a határt.

– Ennyi út? – futott ki a száján.

– Némelyiket vadcsapásnak se nevezném, de Nóra felmérte őket. A jelzések az ismert buktatók, ami nem skarlátvörös vagy fekete, az gyakorlatilag lényegtelen azzal a tempóval, amivel én merek menni. Nézd, az a sötét pötty azt jelzi, hogy akkora a bukkanó, hogy 80-nál mind a négy kerék hosszan elemelkedik. Az egyik ilyet megnéztem, konkrétan olyan, mintha egy árkon ugratnál át keresztbe. És ez kibírja. Többet, mint a benne ülők. Na, menjünk!

 

Három perc múlva Dani ha nem az emésztőrendszerének tartalmával próbált egyezkedni, hogy az ne hagyja el a testét valamelyik kijáraton, akkor azon morfondírozott, hogy a hidegvérű rendőrnő, akit Teri alapján megálmodtak az édesapjával két napja, mégsem lesz megfelelő karakter. A mindig elegáns hölgy a kagylóülésbe feszülve, a biztonsági övvel még inkább kiemelt nagy melleivel szürreális élmény volt. Nem illett a szituációba, mégis emberi és érthető volt. Ennek a kocsinak egyszerűen lehetetlen volt nem nyomni a pedált.

 

Odaértek. A fiú büszke volt magára, hogy benn tartotta az ebédjét, sőt a vége felé kezdte élvezni a száguldást. Rájött, a kocsi egykedvűen tűri, amint pár éves, a használaton kívüli út közepére nőtt akácfa magoncokat ütnek el vele tucatszám, és normál autó számára tetszőlegesen kis sebességgel is leküzdhetetlen akadályok fölött suhannak át zokszó nélkül. Ahogy kiszállt, visszanézett a járműre, amiről csak némi minimális sár csöpögött, de ugyanolyan feszesen állt, mint mielőtt elindultak.

Teri megigazította a ruháját. Dani kezébe nyomta a dobozt, amiben a kütyük voltak, és valami csoda folytán még egyben, majd betipegett a Buttler kastély köré épített komplexum kapuján.

– Sokszor vezeted? – kérdezte a fiú.

– Nem. Nóra felajánlotta, hogy használhatom, ha kell, de nem élek vissza vele. Most viszont kapóra jött. Pedig rendkívül jó feszültségoldó – mosolygott rá a nő.

Amennyit látta, Dani sosem vette észre, hogy Teri feszült lett volna. Szigorúnak vagy épp komolynak szinte minden nap, de talán pont emiatt illett bele a képbe, hogy valahol ezt is le kell vezetni. Szó szerint is…

 

A gyerekek megrohanták őket. Izgatottan voltak mindnyájan, látták a sok szárnyas embert, akiket eddig még nagyon ritkán. Kérdéseik voltak. Nagyon nehezen értek el a tanári szobáig. Itt azonban Teri alig néhány mondatot beszélt az igazgatóval, majd azzal az Ági nevű nővel, akit Dani Zsolt termináljának holokivetítőjén is látott. Az asszony mindenkinél aggodalmasabb arcot vágott, nagyon koncentrált a feladatra. Vagy csak hogy el ne sírja magát? Olyan volt, mintha a saját lányáról lett volna szó. Nem volt idő és lehetőség ennek a kibontására. Rögtönzött és effektív előadást prezentáltak a technika használatáról. Majd Teri, mint valami jó karmester, beült a zenekar elé, egy maximálisra nagyított térképpel.

 

Alig két perc múlva a legtöbb pont az interaktív térképen elkezdett szabályos alakzat szerint repülni. Úgy állították be a méretes asztal feletti ábrát, hogy különböző erősségű zöld színnel jelezze, ha már járt felette valaki. A környéket jobban ismerő helyiek megjelölték azokat a területeket, amik erdő, vagy más hasonló tereptárgy miatt kevésbé felderíthetők a levegőből. Ide a vakmerőbb pilóták mentek, akik alacsonyabban tudtak repülni, vagy akár a fák közé is bemerészkedtek, esetleg gyalogoltak is.

Dani remélte, hogy úgy igazíthatja, hogy mondjuk Cili összekötője lehet. Nem sikerült. Végül inkább kimaradt az osztásból. Egy darabig figyelte a térképet, segített a technikához kevésbé értő idősebb tanároknak, akik viszont a környéket ismerték jobban. Ám ez sem tartott sokáig. Közben azonban az agyában is leképeződött Erdőtelek legfontosabb épületeinek rendszere.

A falu gyakorlatilag teljes egészében az otthon és az iskola kiszolgálására rendezkedett be. A kastély szinte csepp volt a tengerben, a maga néhány száz négyzetméterével. A költséghatékonyság jegyében mindent felhasználtak. Száz évnél régebbi családi házak és gazdasági melléképületek is a nagy rendszer részeivé váltak. Igazi eklektikus útvesztő volt, építészetileg és formailag gazdag választékban.

Dani végül kisomfordált az irányítóteremmé vált tanáriból. Udvariasan megkérdezte, körbejárhat-e, hátha megtud valamit. Hogy a tanár végül a neki beosztott pilótáknak bólintott a rádióba miután ránézett, vagy neki, talán nem is volt fontos. Ha már itt maradt a földön, legalább tapasztalatokat gyűjthetett.

 

Néhány nagyobb fiúval találkozott. Tizenhét körül lehettek, alig látszott idősebbnek náluk. Mire felfogták, hogy a szárnyas emberekhez tartozik, már néhány fontos információt kiszedett belőlük. Megtudta, hol lakott a Helga, az eltűnt lány, azt is, hogy merre találja azt a pár szobatársát, akikkel jóban volt. Mire a fiúk észbe kaptak, hogy a ToRule szárnyakról kérdezősködjenek, már megetette őket azzal, hogy Teri unokaöccse, és csak kvázi véletlen, hogy a koordinátort épp akkor riasztották, amikor együtt ebédeltek. A srácok már majdnem feleszméltek, hogy Nóra kocsijáról faggassák, de addigra kivágta magát, hogy Balázs tanár úr megbízta egy feladattal. A nevet az imént hallotta. Azt még észrevette, hogy van valami köze Zsolthoz. Egyidősnek látszottak, így feltételezte, hogy talán együtt tölthették a gyerekkorukat, tudván hogy az oktatója itt nőtt fel.

 

Az épületek, melyeket a térképen látott, megelevenedtek. Természetesen nem szólt minden a lány kereséséről. A fülledt melegben ugyan az átlagemberek behúzódtak a házaikba, de itt hús-vér lények játszottak, szaladgáltak és sétálgattak. Dani elbűvölve nézte őket. Eszébe jutottak a Szürkevárosbeli barangolásai. Itt azonban nem esett, világos volt. Nagyjából minden. A gyerekek ugyan idegenként tekintettek rá, hiszen mindenki legalább látásból ismerte a másikat. De mivel a legidősebbeknél alig két évvel volt több, sok esetben észrevétlen, vagy legalábbis érdektelen tudott maradni. Egy darabig csak megfigyelte őket.

Egyszerű szabályok szerint éltek. Az erősebbek és nagyobbak uralkodtak, de mégis beleszólt a felnőttek moderációja. A legkisebbeknek se volt félnivalója, mindenki megtalálta a helyét. A szűkös erőforrások persze gyakran jutottak a nagyobbaknak, de cserébe a kisebbek azzal a biztos tudattal nőttek meg, hogy majd akkor ők nem engedik a náluk fiatalabbakat a közelébe.

 

Dani megpróbált párhuzamokat vonni a felnőttek virtuális, és a gyerekek valós társadalma közt, ahogy nézte őket. Végül azonban elhatalmasodott rajta a vadászösztön. „Meg kell találnom a lányt! Ezért vagyok itt… Ugyan nem repülök, de innen szép nyerni!” Céltudatosan indult a megadott irányba. Némi útbaigazítás után megtalálta Helga három szobatársnőjét. Nem rohanta le őket egyből a kérdéseivel. A tíz-tizenkét éves lányokkal különben sem tudott hirtelen közös nevezőt találni, és már biztos mindent megtudtak tőlük. Egy darabig figyelte őket, aztán ajándékot kapott. Valamelyik pilóta épp visszatért a kastélyhoz, áthúzott felettük. A lányok vágyakozva nézték. Itt tudott belépni a beszélgetésbe…

– Sziasztok. Szép kis felfordulást okozott Helga, mi?

– Jó napot… – köszönt neki félénken a legidősebb lány.

– Tegezz bátran, Dani vagyok, és csak néhány év választ el minket.

 

Úgy döntött, nem kezdeményez bemutatkozást a lányok részéről, majd máshogy jut a nevükhöz. Ő már megadta a sajátját, a csitrik pedig tudták egymásét. Igazából a válaszoló tízéves, barna hajú, szeplős barátnője lett volna a szövetségese, aki hosszan nézett a pilóta után.

– Te is szeretnél egy ilyen gépet, igaz?

– Igen. Nagyon jó lehet. De még hét év és kilenc hónap, mire repülhetek vele.

Dani nem tett említést arról az apró körülményről, hogy egy zsák pénz is kell hozzá.

– Már én is nagyon szeretnék repülni vele. Nekem már kevesebbet kell várnom.

– Egyszer mentünk egy nagy géppel, elvittek minket egy körre. Te utaztál már XB-16-os szállítógéppel?

– Még nem volt szerencsém, de láttam a minap egyet. Igaz, elég rossz állapotban van. Mégiscsak te vagy a tapasztaltabb repülés terén.

– Azt ígérték, jönnek még, de nem voltak. Most meg csak Helgát keresik.

„Rendben, végre beszélgetünk” – gondolta Dani.

 

– Ja, Helga. Persze. Vele mindig baj van – vágott közbe a nagyobb lány, aki az imént felnőttként köszönt neki.

– Mi baj van vele?

– Nem szeret senkit.

– De titeket kedvel, nem?

– Hát, inkább csak minket visel el, és mi is őt – cincogta a harmadik szobatárs. Picit cinikus hangja volt.

– Tudod, ő csak két éve van itt, meghalt az apukája, és nem volt más családtagja.

– Anyukája se? – kérdezte Dani, de aztán rájött, hogy ez hiba volt.

Egy szülői értekezlet nem töltött volna meg egy kisebb szobát se, itteni száz gyerekre. Gyorsan korrigálni próbált:

– Nekem is csak az apukám van, és ő se fiatal. Ha vele történt volna valami, én is itt laknék…

A lányok bólintottak, ő pedig lélekben letörölt egy kis izzadtságot a homlokáról megkönnyebbülésében.

– Helga csak az apukáját ismerte, és nem illeszkedik be, fél a tömegtől és szeret elbújni…

 

A legnagyobb lány próbált már-már felnőttes, elemző modorban válaszolni. Ahogy Dani hallgatta, rájött, hogy abban a korban van, amikor a pubertás elején szeretnének idősebbek és érettebbek lenni, de még épp nem veszik be köreikbe a nagyobbak. Így inkább marad vakok közt félszeműként király a kisebbek társaságában. Dia – mint barátnőének megszólításából megtudta, így hívták – a nővé válás rögös útjának legelején járt. Mellkasa már nem volt teljesen lapos, és ahogy Danival beszélt, egyre inkább kihúzta magát. Félhosszú világos haját kétszer simította a füle mögé, és igyekezett nem mutatni a fogszabályzóját. A fiú hallgatta, és megpróbált úgy tenni, mintha ő lenne a diák, és a lány az okos tanára. Mire a helyenként kissé összefüggéstelen eszmefuttatás véget ért, pár használható információval gazdagabb lett.

– …szóval vehetjük úgy, hogy Helga szereti a magányt, és ti ebben a legkevésbé sem zavarjátok, ezért kedvel titeket, mint szobatársat.

– Ja, mondhatjuk – hagyta rá Dia, összehúzott szemöldökkel, szigorú, tanári tekintettel. Amikor Dani ránézett, elmosolyodott és el is pirult talán.

„Ne már, tetszem neki” – gondolta a fiú.

 

– És te, miért vagy itt? – tette fel a kérdést a harmadik lány. – Se szárnyaid, se XB-16-osod nincs, hogy Zoét elvidd egy fordulóra, hogy boldog lehessen végre, és ne kelljen megint hallgatnunk, amint erről ábrándozik.

– Segítettem a koordinátorunknak a felszereléssel. Tudjátok, össze kellett hangolni a keresőket. Ha már itt maradtam, gondoltam beszélgetek veletek.

– Gondolom egész „véletlenül” velünk… – kötötte az ebet a karóhoz a lány.

– Nem csak veletek. A fiúkkal is beszéltem, akik ott fociznak, meg azokkal a srácokkal ott.

– És mikor fogod megkérdezni, hogy nem tudjuk esetleg, hogy hol van Helga?

– Jaj, Rita, gondolom ő is tudja, hogy mi sem találjuk. Már elmondtuk mindenkinek, minek kéne ismételni magunkat – okította ki Dia.

„Szóval Rita. Hm… Szerintem te titkolsz valamit! Akár azt is tudod, hol van, de eddig bírtad a stresszt” – gondolta Dani. Hangosan viszont mást mondott:

– Ez teljesen természetes. Viszont valahol őt is meg lehet érteni, nem? Még csak egy órája vagyok itt, és már több embert láttam, mint a ToRule bázison két hét alatt. Meg egész Nagykálban az elmúlt évben. Nektek időnként nincs kedvetek egy kis magányhoz?

– Ja… De ott fenn biztos jó lehet – ábrándozott Zoé, amikor megint elsuhant felettük két pilóta.

– Állítólag nagyon békés tud lenni. Egyedül az égen, mint a madár… Viszont, ha nem vagy elég körültekintő, veszélyes is, ezért kell a kor és a sok tanulás. De egyszer te is megnősz, és repülhetsz.

– Jó lenne már…

Azzal a lány felkelt az árnyékos padtól, és elszaladt a kastély irányába, hogy megnézhesse közelebbről a földet érő embereket.

„Köszönöm, hogy szóba álltál velem” – nézett utána Dani.

– Arra következtetek, hogy még ők se találták meg – címezte a kérdésszerű kinyilatkoztatás Diának.

– Valóban. De még az is lehet, hogy nem is fogják – gondolkodott hangosan a legidősebb lány.

– Miből gondolod? – vonta fel a szemöldökét a fiú.

– Mert talán itt van, Erdőtelek határain belül. Valamelyik épületben. Mindent átnéztünk, az őrkutyák is, de nem találták. Talán.... Eddig mindig messzire futott, miért lenne kivétel, de...

 

Amíg Dia beszélt, Dani inkább nem nézett a szemébe. Annál inkább Rékát figyelte. A lány egy fűcsomót rugdosott elmélyülten.

– Csak nem csinálnak ekkora felhajtást, ha házon belül marad, megtaláltátok volna, nemde?

A kérdést, bár az idősebbiknek címezte, a fiatalabbikról várta a metakommunikatív választ.

– Persze. Nem olyan nagy ez a hely, zsúfolt, és Bundás kiszagolta volna – vágta rá gyorsan és kissé kincstári hanglejtéssel Rita.

– De te is tudod, pár órája még itt volt a macija, most meg már nincs! – tette csípőre a kezét Dia.

Dani érezte, a lánynak nem esett jól, hogy a szobatársa dugába dönti a be se fejezett tudományos elméletét előtte.

– Milyen maci? – kérdezte a srác, felvéve a komoly, de érdeklődő arcot.

– Van egy plüssállata, amit az apjától kapott. Már rongyos, de sosem megy messzire nélküle. Ha nem is játszik már vele annyit, mindig az ágya mellett tartja. Ha megszökött, eddig mindig vitte. Először például csak azt. Aztán azért találták meg, mert visszajött. Megszomjazott és megéhezett.

A fiú érdekesnek találta a fejleményeket.

– Ez felettébb ésszerű felvetés – dünnyögte, majd rámosolygott a menten rákvörössé váló informátorára.

– Á, csak valaki lenyúlta a játékát, vagy megszagoltatták a kutyával és nem hozták vissza – próbálta terelni a szót Rita.

 

Daninak kezdett kiszáradni a szája. Meleg volt, és sokat izzadt a fülledt időben. Sokat is sétált, feszülten is figyelt. Aztán eszébe jutott valami. Ha a duzzogós lány bújtatja a szobatársát, valószínű időnként meglátogatja. Mondjuk ételt visz neki. Vagy vizet…

– Lehet, biztos igazad van. Gondolom, ha ez másnak se tűnt fel, nem lehet olyan fontos mégsem…

Megkockáztatta, hogy emiatt Dia csúnyán néz rá, de inkább két legyet próbált ütni egy csapásra.

– Nem tudnátok nekem valamit adni inni? Vagy megmutatnád, hol találok egy csapot? Ebben a fülledt időben egy óra alatt ki lehet száradni.

 

Az utolsó három szót picit hangsúlyozta. Diára nézett őzike szemekkel, hogy a lány eljátszhassa a gondoskodó nőt. De közben a szeme sarkából érzékelte, hogy a mondata végén Rita önkéntelenül megremeg.

– Persze, megmutatom.

„Lehet, hogy három légy?” – gondolta Dani. A lány ugyanis a házukhoz vitte. A gyerekek nem törődtek velük. A szobában volt egy csap, néhány vízkőfoltos, állandóan csak kiöblített, de rendesen soha el nem mosott pohár, amikből már ki tudja hányszor ittak, ki tudja hányan. A fiú inkább a vízsugárból szürcsölt pár kortyot.

– Kicsit rendetlenség van, ne nézz szét – kacagott Dia, de valahogy érezhető volt, hogy nem akarja, hogy a fiú kikerüljön a látóteréből. Az ott Helga asztala, ez az én birodalmam, az Zoé ágya…

 

A szobában volt néhány szekrény, asztalok, székek, ágyak. Két sima, egy emeletes. Egy csomó kislányos tárgy, amiket Dani nem bírt átlátni. Vizuális sokk volt számára a szoba, pedig szívesen keresgélt volna nyomokat. Egyetlen dolog tűnt fel neki itt és most, ami eddig nem. Alig látott konzolokat és terminálokat. Néhány kézi szerkezetet a gyerekeknél, de a tanári szobán kívül mintha egy időutazás részese lenne, úgy ötven évvel korábbról. Ami készülék meg is fordult a falu lakóinak kezében, mind szintén majdnem múzeumi darab volt. Magában elcsodálkozott rajta. Azt viszont észrevette, hogy Rita is a csaphoz somfordál egy palackkal, megtölti, és kisétál a házból.

 

„Itt a vissza nem térő alkalom, órák múlva ismétlődne meg!” – gondolta Dani.

Ám csapdába került. Egyrészt maga se tudta, hogy követhetné ismeretlen terepen, jórészt nyílt úton a lányt, másrészt Dia szó szerint fogva tartotta. A csitri annyira megörült neki, hogy egy helyes fiú emberszámba veszi, sőt elfogadja az elméleteit, hogy az volt az érzése, estig nem szabadul.

– Megmutatom hol volt a maci!

Azzal a vékony kéz már húzta is egy fiókos éjjeliszekrény felé.

– Itt kéne lennie, reggel még megvolt, de két órája újra belenéztem, mert… Ööö…

„Hoppá, most magának ásott vermet, hogy miért kutat a szobatársa holmija közt”

– Nyitva maradt, igaz? – segítette ki, még ha olaj is volt a tűzre.

– Igen, persze. De végül is vakvágány nem? A pilóták megtalálják, nem juthatott olyan messzire, mint ameddig repülni lehet…

– Több száz kilométert lehet megtenni a gépekkel, igaz nem sugárirányban repülnek. Viszont Helga se szaladhatott tizenhét órán át.

– Tényleg repülni fogsz te is? – színlelt érdeklődést a lány, miközben hellyel kínálta egy asztalnál.

– Ez a terv…

 

Beszélt egy kicsit, és közben megpróbált körülnézni. Abban reménykedett, talán valami támpontot még kínál neki a szoba, vagy a lakója. Pár percet még maradhatott. Ritát már úgysem érte utol. Csak annyit látott, hogy a főépületek, mint például a kastélyból lett iskola felé ment, de arra nagyon sok rejtekhely lehetett, ha a lány tényleg nem hagyta el a falut.

Amíg beszélgetőpartnere csacsogott arról, hogy mi lesz, ha nagy lesz, próbált oda nem illő tárgyakat keresni, de nem nagyon talált. Egy lányszoba annyira ismeretlen terep volt neki, hogy majdnem feladta. Amikor…

 

A földön, félig az egyik ágy alatt egy szürke madártoll feküdt. Észrevette, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, egész addig, amíg Rita vissza nem tért. Nem volt boldog, hogy még mindig itt találja. Kissé csapzott volt, szaladhatott. Fura mód végül mégis Dia adott neki olyan információt, amiről maga se gondolta, hogy fontos. A visszatérő szobatársa ugyanis, hogy megszabaduljon a nem kívánt látogatótól, elkezdte méltatni, hogy egy fiú egy lány, és hogy nagy a szerelem. A paprikavörös arcú csitri hozzá akart vágni valamit, ami miatt viszont menekülőre fogta. A hátát viszont csak nevetés találta el.

– Hehe! Tollas a hátad!

Dani agyában kezdett összeállni valami sejtés. Biztos volt benne, hogy Rita tudja, hol van Helga. Abban is, hogy az imént vizet vitt neki. Amíg a két lány épp egymás haját tépte, egyelőre leginkább csak szóban, kisomfordált. Elindult a kastély felé. Zoé szaladt szembe vele. Kócos és boldog volt, majdnem a nyakába ugrott.

– Láttam őket! Még beszéltek is velem! Megmutatták, hogy működik. Csuda jó!

– Igen, az. Tetszik ugye?

– Nagyon! Ha megnövök, akarok egy ilyet!

– Biztos lesz neked is! Figyelj, nem tudod hol laknak galambok a faluban?

– Hát izé…

A lány nem igazán értette a hirtelen váltást, de Daninak kezdett elege lenni a csitrikből, és gyorsan kellett az információ. Nem akart még percekig beszélgetni. Úgy érezte, forró nyomon van.

– Valami tetőn vagy padláson fészkelnek galambok? Tudod, figyelmeztetnem kell a pilótákat, hogy nehogy összeütközzenek velük.

– Ja, persze. Értem. Hát, a régi házak padlásain vannak. A kastélyban, meg a romos épületekben is, a határnál, arra. A víztoronynál gólyák – hadonászott a megadott irányokba a lányka.

– Köszi. Sietek, szólnom kell nekik – füllentett tovább a fiú, és valóban elszaladt a főépület felé.

 

Az arborétum hatalmas fái közt hűvösebb volt. Ám nem sokáig élvezte az enyhülést. Körbekémlelte a nagyobb épületeket. A földszinteseket kiejtette. „A kisebb házakat biztos könnyebb átfésülni, de a nagyokban a kutyák se tájékozódnak, túl sok a szagminta, és talán be se engedik őket. A kastély például ideális. Micsoda ügyes terv! Pont a tanárok orra elé bújni, vagy legalábbis a fejük fölé!”

Már csak egy információ hiányzott.

„Hol és hogy jutnak fel a lányok? Nekik nincs szárnyuk…”

 

Felment az emeletre, a padláslépcsőt kutatva. Üres osztálytermeket talált, némelyik zárva volt, amelyikben tároltak valamit. Ám amiben csak padok és székek, abba be tudott menni. Végül a padlásfeljáró is meglett, a folyosó végén egy külön kis lépcső vezetett volna fel, tetején egy jókora csapóajtóval, amire utólag kiegészítő szigetelést is tettek. Az ajtó egyrészt lakatolva volt, másrészt szinte kizártnak tartotta, hogy a lányok meg bírják mozdítani. Kellett lennie másik bejáratnak. A nyom ismét egy tollpihe volt. Az üres folyosón egy ajtó mellett talált egyet.

„Lány WC, remek!”

Bekopogott, de nem jött válasz. A tanári szoba, és nagyjából minden ember a földszinten volt. Tanítási szünetben senki nem járt erre. Benyitott. A helyiségen látszott, hogy nem ez volt az eredeti rendeltetése. Talán valami kisegítő szoba, cselédek lakhelye lehetett hajdan.

„Még egy toll…”

A nyom a leghátsó klozet ajtajában volt. Dani halkan „Hahó!”-zott egyet, de nem jött válasz. Óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt.

„Persze, ha Réka ment ki utoljára, nem tudta maga után bezárni a reteszt!”

A lehajtott tetejű csészén egy kis létra állt. Felette egy csapóajtó.

 

Dani elmosolyodott és felmászott. Fullasztó meleg és por- illetve madárürülék szag csapta meg az orrát. A szigetelés kissé besüppedt, ahogy óvatosan lépdelt. Viszont a méretes padlást csak néhol tagolta az ácsszerkezet. Ahogy a szeme hozzászokott a kevés fényhez, és levegőt is kapott a fullasztó hőségben, hamar megtalálta a lányt.

– Szia! – szólította meg halkan.

– Menjen innen, hagyjon békén!

– Dani vagyok, a ToRule csapatból, tegezz nyugodtan. Mindenki téged keres, ugye tudod? Még a repülő emberek is.

– Repülő emberek? – nézett rá könnyes, de érdeklődő szemekkel Helga.

– Bizony, fiúk és lányok, mint én, csak a hátizsákjukban szárnyak vannak. Tűvé tették érted az egész megyét.

– Egyedül akarok lenni, hagyj békén! – fordult ismét magába a macit szorongató vékony teremtés.

– Nagyon aggódnak érted. Azt hitték elvesztél. Legalább menjünk le, és mondjuk meg nekik, hogy itt vagy, és visszajöhetsz. Ígérem!

– Hogy ígéred meg? Egyáltalán ki vagy?

– Mészáros Dániel a nevem, de szólíts Daninak. Megígérem neked, hogy visszajöhetsz, és még valami ételt is kerítek neked. Biztos éhes vagy…

A lánynak önkéntelenül is megkordult a gyomra. Dani nem tudta, hogy vajon kérésére betartják-e az ígéreteit, de most csak annyi volt a dolga, hogy lehazudja valahogy a csillagot az égről, vagy legalábbis a sírástól csillagszemű Helgát a tetőtérből.

 

Az étel, vacsora, csoki és egyéb kulcsszavak megtették a hatásukat. A fiú pedig kézen fogta a vézna árvát, és diadalittasan besétált vele a légi irányító központtá vált tanári terembe. Hogy a kislány csodálkozott-e jobban a szokatlan látványon, vagy a végre eszmélő embersereg, amikor meglátták, azt nehéz lett volna felmérni. Mielőtt bárki megszólalt volna, Dani megkérdezte:

– Van valakinél csoki? Megígértem neki!

 

Egy nagy halom gratulációval, néhány kilométer élvezetesen hányingerkeltő autókázással és hozzávetőlegesen hatvan perccel később Dani majdnem tökéletesen jól érezte magát. A ToRule bázis étkezőnek kialakított részében üldögélt. Fiatal pilóták és növendékek társaságában, épp csak nem Cili mellett. A többiek az együtt repülés kalandjaival és némi süteménnyel traktálták, válaszként a szerencsés megtalálás részleteit várták tőle. A fiú boldog volt. Kicsi „bűntény” volt ez, melyet megoldott, de minden ízében valóságos. Ízében… Illatában. Ez az, amiben Szürkeváros kevésbé jeleskedett. A szem, a fül és részben a tapintás, mint érzékelés megvolt. Ha az ember költött rá, szagok is akadtak, de korántsem ilyen változatosságban.

Ma rablóból lett pandúr volt. Nem csinálta a bűntényt, hanem felgöngyölítette. Na jó, bűnténynek nevezni túlzás volt. Talán rejtélynek is. Viszont fájt a lába a sok sétálgatástól. Bármikor fel tudta idézni a forró padlás szagát. Lenyűgözték az arborétum ős öreg fái. Zavarta a meleg és jól esett a hűvös. A Varacskos Disznó úgy dobálta a testét, ahogy egyetlen konzol sem képes. Kevesebb agymunka, de intenzívebb élmény. Valóban kevesebbet kellett gondolkodnia? Mégsem. Amíg a többiek hagyták, egy picit összeszednie magát, elmosolyodott. Cilit nézte, de Dia jutott az eszébe. szegény csitri vajon meddig gondol rá?

 

Az asztaltársaság valahogy tőle függetlenül feloszlott. A legtöbben elszállingóztak. Sajnos vágyai vékony, csinos tárgya is otthagyta.

„Nem lehet mindent. Még ma sem” - gondolta.

Egyvalaki nem állt fel az asztaltól, viszont közelebb húzódott hozzá. Melinda, Cili barátnője.

– Nagyon ügyes voltál – kezdeményezett a lány.

– Köszi. Gondolkodtam és találgattam. Mindenkinek evidens volt, hogy Helga elszökött, és hogy repülni kell. Én még nem tudok, ezért inkább nyomoztam.

– Jól tetted. Tudod, a többiek csak repülnek, és arról beszélnek. Te pedig előadtad Sherlock Holmes-t.

– Pedig inkább vagyok Moriarty.

– Hűha, egy rosszfiú, aki jót cselekedett! Miféle hátsó szándék? – kacagott Melinda.

 

Daninak volt egy kis ideje végigmérnie a lányt. Eddig beszélni se nagyon hallotta, pedig kellemes hangja volt. Csengő nevetése. Cilit sosem látta igazából mosolyogni se. Hideg volt és megfoghatatlan. Ez a lány viszont…

– Szürkeváros. Egy Mátrixos játék… – magyarázta.

– Tudom. Ismerem. Próbálkoztam vele, de kevés sikerrel. Talán elszúrtam a karakterem, de nem sikerült felgöngyölítenem egy komoly ügyet se. Vagy túl komolyakra akadtam, és beletört a bicskám.

– Ó, szóval ellenségek lennénk. Én a rosszfiúkat képviselem – mosolygott Dani.

– Akkor beleélted magad egy magányra vágyó árva lány bűnös elméjébe, és így kaptad el?

A lány ismét kacagott. Nagyon szabályos fogsora volt. Gyönyörű fehér gyöngyök.

– Ez volt a legnehezebb része. A tízéves lányokkal nincs sok közös nevezőm. Lehet, hogy neked könnyebb lett volna.

– Tíz évesnek nézek ki? – tárta szét a karjait Melinda.

 

Dani kihasználta, hogy nyíltan megnézheti. Eddig sose tette, de a lány a finoman tettetett durci ellenére is mosolygott.

„Valójában nem is kövér” – gondolta a fiú.

A rövid haj viszont szerinte kevés nőnek állt jól, Melinda valami megfoghatatlan módon, kivételként erősítette ezt a szabályt. Egyáltalán nem volt férfias tőle, épp ellenkezőleg. Egyszerűen csak nem volt vele feltűnő. A csípője viszont széles volt, amitől még ülve is egyértelműen látszott, hogy nem tíz éves, noha mellben egyáltalán nem volt erős…

– Nem, de gondolom voltál az. Annyira azért nem régen, ha szabad ilyet mondanom… Szóval mégis egyszerűbb lett volna neked nyomozni.

– E helyett röpködtem körbe-körbe. De legalább végre nem csak a bázis felett. Tudod még nincs meg a vizsgám, a légügyi hatóság külön engedélyezte a mai akciót végzős pilótanövendékeknek. A kis magasság és a szervezett repülés miatt. Amúgy te hogy kerültél oda?

 

Dani később azon vette észre magát, hogy több mint egy órája beszélget Melindával. A lány bevallotta, hogy újságírást tanul. Gyakorlatnak megírja a cikket a keresőakcióról, de csak akkor használja, ha beleegyezik. Végül átbeszéltek néhány színesebb és egyszerűbb változatot. Újra és újra átszőtték a történet szálait. A fiúnak különösen imponált az őszinte és okos stílusa. Felvette vele a ritmust, megértették egymást. Érezte, hogy ez nem csak egy interjú…

 

Mire rájöttek, hogy mennyire elfáradtak, már üres volt a hangár. Kisétáltak, de már a taxik is elmentek, amik csapatosan szállították az embereket. Közösen hívtak egyet. Beültek. A fiú ekkor vette tudomásul, milyen halálosan fáradt. A gödrök és bakhátak ismét tömöríteni kezdték a nap rengeteg eseményét, de valahogy az kristályosodott ki számára, hogy a valóságban csak a látszat csal.

„Az értékek a felszín alatt rejtőznek, és nagyon érzékenyen kell figyelni, hogy előhozzuk őket. A rejtély pedig minden percben jelen van. Hű, ez de giccsesen hangzik, ideje lenne aludnom egyet!”

 

Melinda kiszállt, ő tovább gurult Nagykál útjain. Már most hiányzott neki. Jó lett volna ezt is megbeszélni vele. Vagy bármi mást. De hiszen másnap találkoznak! Ezt mosolyogta a rövid hajú, de éles elméjű lány...