Tamás várt. Jobb dolga nem lévén a csillagokat nézte. Heves város zavartalan, fényszennyezés mentes egén milliárd számra világítottak a távoli, felfoghatatlan méretű természetes fúziós reaktorok. Sosem érdekelte igazán a csillagászat, vagy az űrutazás. Szeretett a Földön, bár gyakran a föld felett lenni. Az utolsó nagy hír, ami még lázba hozta, hogy 2063-ban milyen nagy lelkesedéssel várta a világ, hogy eljöjjön Zefram Cochrane, és utat nyisson a csillagok felé. Ám április hatodikára virradóra bizonyossá vált, hogy a száz éves Star Trek „prófécia” nem valósult meg. A fény még mindig a leggyorsabb ember által ismert dolog maradt az univerzumban.

Persze a naprendszer már nem volt annyira kemény dió. A Vörös Sárkány és a Nagy Háború sikere elegendő lökést adott az emberiségnek, hogy elfogadják az űrkutatásba folyatott pénzt, és kihasználják az aszteroidák által nyújtott környezet erőforrásait. Ilyen eredmény volt a múlt hét nemzetközi híre is, mely sajnos nem arról szólt, hogy miként haladtak az új Szárny tervezési munkálatai. Sokkal inkább az érdekelte a világnak a valóságra fogékony részét, hogy új második legnagyobb holdja van a Földnek. Az ilyen grandiózus, nemzetközi összefogásként beharangozott munkáknak a hátterében általában egy bányavállalat állt. Többnyire kínai…
„Talán az a ritka fényes pont az” – gondolta Tamás, de aztán elvetette az ötletet. A hír azt mondta, tíz százalékkal nagyobb átmérőjű, majdnem kétszer olyan nehéz, mint a korábbi második. Viszont épp emiatt magasabban keringett. Kisebb volt az albedója, a korábbi csúcstartónál, ami egy elég fényes pont tudott lenni az éjszakai égbolton. Sőt, egyesek a körülmények sikeres együttállása esetén még nappal is vélték látni.

Kicsit hűvös volt. Az októberi időjárás már meg tudta vacogtatni az embert, ha egy ötszintes ház tetején ült mozdulatlanul, bármilyen jó védőruha is volt rajta. Alacsonyabban, mint a legtöbb fényes pont, de feltűnt egy mozgó test az égen.
– Na, végre! – mondta Tamás, bár a kis gép még messze járt, a rádió pedig ilyenkor nem volt összehangolva.
Megbeszélt titkos találkozó volt ez, mint az összes korábbi. Nem volt különösebben tiltott, hogy Dávid és ő beszéljenek, de most nagyon rég nem került rá sor. Néhány üzenetváltás a Mátrixban nem volt ugyanaz…
A mérnök Tamás háta mögött landolt, ő csak a fényeket látta, majd nem látta. A Szárny összecsukódott, és ismét a csillagok saját megvilágítása dominált.
– Szia Dávid! Szerinted melyik az?
– Szia! Bővebben?
– Melyik az az aszteroida, amit holdnak idevontattak?
– Ja… Az most nem látszik.
– Kár. De legalább már itt vagy. Remélem szórakoztatóbb leszel, mint a csillagok.
– Az tuti! – lelkendezett a mérnök.
– Na, mesélj! Már azt is jó hallani, hogy híreid vannak.

Tamás kicsit megnézte magának a férfit. Nem volt olyan beesett az arca, és talán mosolygott is. Leültek egymás mellé, lógatták a lábukat.
– Hol kezdjem? – kérdezte Dávid.
– Mondjuk Gabinál. Sokat változott, de még mindig nem szószátyár. Állítólag találkozgattok.
– Igen. Kitaláltuk, hogy lassan haladunk. Tartottuk is, vagy három napig…
– Ó! Akkor minden remek, igaz?
– Tudod… Na, azt majd később. Azt hallottam tőle, hogy tanítja a leendő pilótákat.
– Igen, külön csapatot állított össze, mondhatni. Zsolt anyukája, Zoltán meg ő. Értik a digitális bennszülöttek problémáit, ügyesen kezelik őket. Mintha kómából felébredteket kéne megismertetni az elmúlt húsz év történéseivel. De jól csinálják, Nóra segít nekik néha. Egyébként ő külön üdvözöl, csak nem tudtam átadni, azért amit az esküvőn…
– Gabi már átadta, de azért köszi.
– Akkor meg minek vagyunk itt, ha mindent tudsz? Lehet, hogy elég lenne a boszorkáddal társalognom, őt látom minden nap.
– Képzeld, találkoztam megint az öreg banyával is.
Most Tamás nem értette azonnal.
– Mégis kivel?
– Gabi anyukájával.
– Ja, hogy… De ő egész jó fej.
– Tényleg az. Megkértem a kezét.
– A vénasszonynak?
– Nem! – nevetett Dávid.
– Na, ez az! Ezt a nevetést vártam. Már azt hittem egy depressziós fütyi leszel, mert elcseszted a melódat meg a nődet. Ezek szerint mégse sikerült?
– Nagyon igyekeztem, de csak nem. A meló is kezd jó lenni. Mármint bekeményítettem, minden mindegy alapon, és úgy néz ki, bejött.
– Ezen mit értesz?
– Ott az emelvényen, nálatok. Kattant valami, amikor Gabi eljátszotta, hogy megbűvölt. Rájöttem, hogy elvarázsoltak és manipulálnak. Ha ők nem engedik, hogy kilépjek, mert kellek nekik, én is terrorizálhatom őket. Lenyomtam a torkukon ezt-azt.
– Például?
– Kettévált a fejlesztés. Korábban is pedzegettem nekik. Készültek tervek, de nem igazán vették komolyan. Azt mondtam, ha a nevemet akarják mellé, akkor lesz őszinte, ha tényleg olyan, amilyet szerettem volna. Igazából ezért késtem. Bocs.
– Na, most már tényleg nem értem az összefüggést.

Dávid ahelyett, hogy magyarázkodott volna, intett Tamásnak, hogy keljenek fel, és a tető közepére sétáltak. Ösztönösen kerülték ki azt a lukat, amibe egyszer majdnem beleestek. A mérnök helyet kért, és kinyitotta a gépét.
– Hűha! Kényelmetlen és fura ezt mondani, de a tied hosszabb!
– Na, kösz. Bemutatom neked az Albatroszt. Pontosabban…
– Jaj-jaj… Csináltál egy unalmas utazószárnyat, amivel lehet még nagypapásabban repülni?
Tamás ásítást színlelt, de nem túl meggyőzően. Nagyon igényes formájú, kecses szerkezet volt.
– Lényegében… Igen. De nem én vagyok az egyetlen, akinek ez bejön.
– Sajnos igaz. Nos, mit tud?
– Egyelőre csak maga a szárnymechanika van kész, és még alfa állapotúnak se nevezném. Igazából ez egy Frankenstein-nek is beillő darab. Nem nagyon örülne az Aerotransz, ha tudná, hogy elhoztam. De nem érdekel. A teljes elektronika, a sisak, a szoftver, de még a segédszárnyak a lábamon is ToRule részegységek. Még az akku is a saját gépemből való. Mondhatni elloptam a prototípusom. Ha jó marad az idő, akkor is csak egy hónap múlva fog először repülni hivatalosan. Vagy jövőre. Vagy elköltözünk egy délebbi országba tesztelni, még nem döntöttük el. Mindenesetre órákba telt, mire átszereltem. Elég rosszul kezeli a szoftver. Gabinak nem adhattam ki, és nem is akartam, én meg béna vagyok. De repül, idehozott, és vissza is visz, remélem…
– Na, ez tökös dolog, nem gondoltam volna!
– Miért nem? Anno mikkel repültem veled? Bedöglött motorú második prototípussal? Apropó, motor! Ezt figyeld!

A mérnök összecsukta a szárnyakat. A méretük miatt kb. úgy működtek, mint egy valódi madárszárny, vagy mint a katicabogáré. Lehajlottak, majdnem térdig értek. A nyitott állapot ebből indult ki, a fesztáv így is mintegy öt méter volt. Csak két motor állt ki a hátizsákból. Ami viszont emiatt, és mivel a szárnyakat nem, csak az akkut kellett elrejtenie, keskeny volt és áramvonalas.
– Ez a két nagy böszme motor… Eléggé kilógnak… – húzta a száját Tamás.
– Már nem… – azzal lecsukódtak, mint a katica kitinpáncélja. Majdnem belesimultak a szerkezet hátuljába.
– Hűha… Na, ez már valami.
– Ráadásul repülés közben is be lehet őket húzni. Nem mertem kipróbálni még, de a cél az, hogy a siklóképessége megnövekedjen. Se a tétlen motorok, se a védőkereteik nem keltenek ellenállást, illetve lehajtva nagyon kicsit. Sokat dolgoztunk rajta. A szimulátorban jól megy.
– Miért mutatod ezt meg nekem?
– Mert úgy érzem, tartozom ezzel. Hogy mire számítsatok. Nektek csak Károly van, meg te, és Zoltán ötletei, mint az a denevérszerű megcsinálhatatlan csoda, amit egyszer rajzolt. Én képzett szakemberekkel dolgozom, és…
– Ez így elég büszke duma. Figyelj! Tényleg…
Dávid visszaült vele a ház szélére. Kicsit lehajtotta a fejét, majd Tamás szemébe nézett.
– Tiszta tudathasadás. Miattad, Gabi miatt, meg az egész. Kezdem élvezni a munkát odaát, de ki fog titeket golyózni a cégem. Nem titkolt céljuk. A másik gép, ami zömmel az eredeti terv volt, egy „verseny” kivitel lesz, kisebb szárnyfelülettel, mint a ToRule, de erősebb motorokkal. Fordulékony, gyors.
– Ahhoz lesz egy-két szavunk. Mondjuk japánul…
– Gabi is említett valamit, de közölte, hogy nem fecseghet. Na, amúgy ez is nehéz. Megbeszélünk mindent. De erről egy szót nem tudtam kihúzni belőle.
– A ládák, amiket az esküvőkor kaptunk. Egyfajta kézfogás az üzletre. Rendes ferdeszeműek. Vagy csak még Nóra se látott át a hajlongásukon és a modorukon. De az idő már megint Zoltánt és őt igazolta. Szóval beültünk a Kacsába, és elrepültünk hozzájuk…
– Jééézusom! Ti mentetek tízezer km-t azzal az XB-16-osssal, ami legalább kétszer lezuhant?!?

Tamás hangnemet váltott.
– Na, igen. Akartam is mondani, ha arról fantáziálnék neked, hogy háromezernél messzebb menjek vele, verj agyon! Hű de nem esett jól. Oda még csak-csak, hajtott a lelkesedés. De vissza! Zoltánnal kettesben… Jó ember, kedvelem, tényleg. De sok volt, és nem csak miatta. Ezen a távon a gép is borzasztó kényelmetlen. Nóra és Péter inkább fizettek egy menetrendszerinti járatot, ami harmad annyi idő alatt megtette a távot.
– Meg tudom érteni – vetette közbe Dávid.
– De sok szempontból megérte, rendbe rakták a gépem. Csoda jó! Azóta még időnként szállítgatok is ezt-azt, szórakozásból. Mellékkeresetnek, elvégre egy pizzafutár vagyok, és legalább nem céltalanul röpködök. Meg Zsolt kölcsönkérte. Eszterrel visszamentek a nevelőotthonba, mert megígérte. Három napig fuvarozták a kölköket. Úgy néztek ki, mint a mosott rongy, de a gépemet kipucolták. Addig a közelébe se engedtek, gondolom volt mit eltüntetni. Mindegy, állítólag ennyi mosolyt ritkán látni. Hát hagytam, hogy élvezzék.
– Aha… Visszatérhetnénk a japánokhoz?
– Na, jó. Te szivárogtató ipari kém. De… Várj, ez titok, ha elmondom, meg kell öljelek!
– Jó, az oké, de most ne úgy próbálkozz, hogy lelöksz innen, mert lehet, hogy nem indul be az összecelluxozott gép a földig.
– TE szoktál ENGEM lelökni!
– Jó-jó… Szóval a japánok?
– Ők gyártanak. Kintre és ide is. Cserébe még valami jogdíjat is fizetnek darabonként. Viszont itt is ők keresnek a gyártáson, mi csak forgalmazzuk a saját gépeinket. Kizárólagos jogunk lenne Európában. Máshol ők adják el.
– Ebben mi a remek?
– Azért ez jó. Zoltán haditervénél maradunk. Az oktatóközpont dologra gyúrunk rá. Ráadásul a mostani manufaktúra helyett rendes gyártósor elégíti ki az igényeket. Az oktatásban két év előnyünk és tapasztalatunk lesz. Meg egy csomó jó pilótánk.
– Lehet, hogy átigazolnak majd…
– Lehet. Benne van a pakliban – Tamás nem bírt magával. Ha a haverja dicsekedett, neki is muszáj volt. – Ja, és persze ez is van… Vedd fel a sisakod!

Most ő állt a tető közepére, és csukott szárnnyal megtúráztatta a gépét. Hatalmas szelet csinált. A motorok fenyegető, élénk hangot adtak.
– Hű! Ezek mik? Nem a standard koptermotorkák… Disznó hangjuk van…
– Huszonöt százalékkal erősebbek! Drónokba szánták őket, meg is fog jelenni a típus. Úgy két-három év múlva. Eszter konkrétan nem használ ugrót, csak a lábát! Ki is szereltette Károllyal, így még könnyebb a gépe, és Zsoltot is lehagyja egyenesben.
– Nekünk is volt szó motorfejlesztésről, de az még az Aerotransznak is nagy falat.
– A japánoknak is, de ebből élnek. Alapvetően alkatrészgyár. Ezek az erőforrások amúgy furcsa jószágok. Épp ki bírja őket szolgálni a jelenlegi akku. De azzal is lesz még valami… A szabvány tokozás viszont marad.
– Tudod, ennek őszintén örülök! – sóhajtott Dávid.
– Mert?
– Mert. Maradhatok a barátod. Iszonyatosan fájna, ha a cégem eltiporna benneteket. Így lesz verseny, a feleségem szemébe is tudok nézni…
– Hé! Feleséged? Azod is van?
– Még nincs. Elviccelted az előbb, de tényleg megkértem Gabi kezét.
– Persze, Péterék esküvőjén is.
– De igazából. Azért találkoztam az anyukájával. Mégiscsak úgy illik.
– Ó… Tényleg, mondtad. Már el is felejtettem. Pedig… Szenilis vénember leszek lassan.
– De lehet, hogy nem egyedül?

Tamás magában eldünnyögött egy kis szitkozódást. A csapat tényleg olyan volt, mint egy apró falu, ahol a pletyka a fizikát meghazudtoló módon, a fénynél is gyorsabban terjedt.
– Valóban alakulóban van valami. Gabitól tudod?
– Láttam ezt-azt az esküvőn, meg azóta információ dúsan hallgat, ha erről kérdezem. Éppen ezért részleteket nem tudok.
– Na, jó! Csak mert olyan „szépen kérted”. Szóval Antall Orsi… Én azt gondolom, hogy rengeteg férfi keresi a kegyeit, egy elég széles kultúrában nagy sztár. Így, hogy utánanéztem, egy ideje nyílt titok, hogy nem egy ötvenes asszony. Egy éve felvállalja, mert már anélkül is híres és elfogadott szaktekintély. Viszont a dumáját sokan kedvelik, és, hát valljuk be, dekoratív.
– Amennyire láttam, igencsak az eseted mellesleg…
– Jaj, olyan felszínes vagy!
– Még én vagyok felszínes?
– Oké. Ezt visszapasszoltad. Ő ünnepelt híresség, én meg… Szóval azt hiszi, én térdig járok a csinos tanítványokban. Illetve hogy én is ismert vagyok. Ezért inkább egyfajta erőfitogtató izgi sakkjáték, mint kapcsolat, egyelőre.
– De csak mutat valami hajlandóságot?
– Már nem merek semmi biztosat állítani. Nem is görcsölök. Az őrnagy valahogy… Igazából túl sokat vártam, nagyon akartam. Most nem.
– Mégse tetszik?
– De, nagyon is. Ám ha nem jön össze, nem dőlök már a kardomba. A végén, ha mégsem, csak befut egy tanítvány.

Egy darabig nem szóltak semmit. Tamás kezdett igazán fázni, nem öltözött rendesen alá a ruhájának, szép napsütéses délután volt még, amikor felvette.
– Tudod, sokat változott az életünk, azóta, hogy feltettük egymásnak a kérdést János gyengécske borát szopogatva, hogy melyikünk merre tart – kezdett valami mélyen szántó gondolatba a mérnök.
– Többek közt kifogyott a készleteiből az őstermelő – csapta le a témát a pilóta.
– Ó szegény. Most mihez kezd?
– Képzeld, lesz másik! Jó aratás volt idén. Zoltán neki ajánlotta az ebből befolyt pénz zömét, pedig igazából az ő földjén gazdálkodik. Szóval az öreg elherdálta a vagyonát, feltúrta az összes létező adatot, utánajárt, és megvette azt a romhalmazt, ahol a reklámot forgattuk, tudod…
– Emlékszem. A védőterület határától egy ugrásra, orgonabokrokkal.
– Jaja. Tartozik hozzá egy zsebkendőnyi szőlő. Állítólag még életképes. Meg összehaverkodott az egyik szomszédunkkal, aki mint kiderült, szintén amatőr borászkodik. Ő is inkább lelkes, mint sikeres.
– Akkor nagy a baj!
– Annyi változott, hogy most én fogom kapni tőle, ha lesz, és kínállak meg vele, nem fordítva. Két és fél év legkomolyabb eredménye – mosolygott Tamás.
– Azért van más is, nem?
– Egyértelmű. De azokat kár ecsetelni, fázom.
– Értek én a szóból. Azért segíts, légy oly kedves! Másszunk le a földre, ott azon a téren indulnék, nem merek leugrani innen.
– Oké.

Leballagtak, Dávid megmozgatta a gépét, minden reagált. A motorok felpörögtek.
– Jó lesz – azzal felszállt.
A feltalálótársa elkísérte egy darabon, de az Albatrosz-ToRule hibrid még mindig stabilnak tűnt. Átkiáltottak egymásnak.
– Akkor? Találkozunk még, ugye? – kérdezte Tamás.
– Persze. Csak azért mert ellenséges csapatokba szerződtünk a közös ötleteinkből, ez nem változik.
– Oké. Akkor győzzön a jobbik?
– Győzzön!

A mérnök egy nyugat felé tartó fényponttá zsugorodott a látóhatár szélén. Most ő repült gyorsan, Tamás lomhán repült, hosszasan figyelte. Majd Nagykál felé kanyarodott. A város ezer lámpája átvette a csillagok fényének szerepét. Bejelentkeztek az első forgalomirányító tornyok. A sisak kijelzője tele lett a jelzéseikkel.
„Itthon vagyok” – gondolta a férfi, és meredeken belevetette magát az éjszakai sürgés-forgásba.

VÉGE (?)