Az első hullám naplemente előtt nagyjából egy órával indult útnak. Azok az emberek, zömében volt tanítványok, akik Szárnnyal jöttek az esküvőre. Mivel az éjszakai repüléshez való vizsgát kevesen tették le, nekik haza kellett érni jó látási viszonyok mellett. Péter nem tudott mindenkitől elbúcsúzni. Száz vagy több ember tűnt el a levegőben fél óra leforgása alatt.
Kezdett fáradni, pedig messze volt a vége. Sőt, most jött a neheze. Ameddig a pilóták döntő többsége el nem repült, nem szolgáltak fel jelentős mennyiségű alkoholt. Igazából csak egy-egy pohár pezsgőt, amivel koccintani tudtak. Vali mindig nagyon szemléletes és ügyes előadást tartott az újaknak az alkohol és más tudatmódosítók repülésbiztonsági kockázatairól. Ezen túl egyszerűen nem folytatták annak az oktatását, akiről kiderült, hogy nem képes önuralomra ez ügyben. Ennek ellenére nem akarták kísértésbe vinni az embereket. Egy esküvőn odataláltak volna maguk is. Ám most, hogy csak azok maradtak, akiket vagy hazavitt az autójuk szoftvere illetve a taxis, vagy elég kitartóak és megbízhatóak voltak, hogy az éjszakai repülésre való jogosultságot is megszerezzék, már nem tarthatták vissza a készleteket.

Az éjszakai világítás fantasztikusan sikerült. Az egyik pilóta volt a felelős, aki még Károlyt se engedte a közelbe. Csak az áramellátáshoz kért segítséget. A legfurcsább helyeken gyulladtak ki apróbb és nagyobb fények, melyek Nóra ruhájára adtak világítástechnikai rímet. Felülről nézve a terület úgy nézett ki, mint a szoknya, ha a gazdája forgott benne egyet. Sugárirányban több tucat fénycsík, rengeteg apró világítótesttel. Az emelvény, amely képét leginkább a virágok határozták meg nap közben, most átváltozott. Két fényszárnyat formált, szintén miniatűr fehér LED-ekből.
Péter szívesen felszállt volna, hogy megnézze felülről. De a felesége a földön tartotta. Amióta leugrottak a színpadról, Gabi és Dávid rögtönzött előadása után, Nóra szinte egy pillanatra se engedte el a kezét. Mosolygott, beszélgetett, barátkozott és kedveskedett. Mintha mi se történt volna. A vőfélytől csak annyit kért, hogy menyasszonytánc ne legyen, mert az erre felszólító mondatot nem akarja hallani. Péter tudta, hogy a felesége álarcot visel, melynek fenntartása sokkal több energiát használ, mintha valóban boldog és felszabadult lenne. Rajtakapta, hogy időnként az érkező autók felé pislant. Új, potenciálisan veszélyes embereket kutatott.
– Szívesen felszállnék, megnézni a fényeket – vetette fel az újdonsült férj az ötletet, de az apró kezek erős ujjai szinte fájdalmasan megszorították a tenyerét.
– Ha most valaki egy Szárnyat adna, félnék, nem repülnék vissza.
– Azt nem értenék meg. Akkor inkább lemondok a látványról.

Késő este lett, mire Péter úgy érezte, a neje talán megnyugodott. Táncoltak, sőt Nóra még némi bort is ivott, így ő maradt józan. Amúgy sem rajongott az alkoholért. A Varacskos Disznóval tervezték a hazajutást, amiben nem volt robotsofőr. A keze időnként szabaddá vált, sőt pár percre el is távolodtak. De mindig csak annyira, hogy lássák egymást. A fiú – mit fiú, immár családos férfi – elbeszélgetett néhány volt tanítvánnyal, akik nagyon „hasznos”, de leginkább csak viccesnek gondolt tanácsokkal szórakoztatták a házasságot illetően, most, hogy egyedül találták. Örült a társaságnak, fellélegzett, hogy Nóra talán elfelejtette kicsit, ami történt. Ám amikor újra táncoltak, minden eddiginél erősebben kapaszkodott belé. A nő csak teret akart neki hagyni, de nélküle nehezebben bírta. Többé nem engedte el.

A testvérei valamikor tizenegy körül indultak haza a gyerekek miatt. Péter sajnálta, hogy alig beszélt velük. Főleg, hogy Nóra még a halálosan fáradt legkisebbeket is meg tudta mosolyogtatni, és ez kölcsönös volt. Nagyjából negyed óráig búcsúzkodtak, igaz tizenketten voltak. A három Molnár-testvér, a házastársak, és a hat orgonasípszerűen sorba állítható kölyök, kettő és nyolc éves kor közt. A tucatnyi kéz egyszerre akarta kinyitni az apró gombbal a ruha szárnyait, a szájak követelték, hogy a menyasszony forogjon. A legkisebb, Péter fiatalabb bátyjának lánya őszinte szemekkel kérdezett rá:
– Te igazi angyal vagy?
– Ma az vagyok – kacagott Nóra. Órák óta először őszintén.

A szülei valamikor egy körül autóztak haza. Végig itt akartak maradni, de a gazdaság nem bírta volna, ha másnap fáradtabbak, és úgy akarják behozni az egész napos lemaradást. Az idősebb Molnár Péter egész nap büszke örömmel mesélte a fia jótetteit bárkinek, aki meghallgatta, és mérhetetlen örömét fejezte ki amiatt, hogy az immár az összes gyereke megházasodott. Nórát őszinte mosollyal fogadta be hivatalosan is a családjába, majd az ifjú pár fülébe súgta, hogy egyáltalán nem elégedett még az unokái számosságát illetően. Egy pár percre ismét felhőtlen jókedvük lett.

Éjjel kettő körül rakták be az utolsó vendégeket a taxikba. Addigra páran alig vonszolták magukat, a túlzott alkoholfogyasztás, vagy a rengeteg szaladgálás miatt. Zsolt a karjaiban vitte Esztert, aki annyit táncolt, hogy járni se bírt. A cipő valószínűleg véresre törte a lábát, de csak későn vette észre. Ők viszont az egyes hangár felé tartottak.
Az idősebbek bírták a legjobban. János fitt volt és üde. De később bevallotta, hogy nagyot aludt késő délután, és csak arra ébredt, hogy sötét van. A hangzavar se érdekelte. Most viszont hasznosnak bizonyult. Károlynak szintén kiesett másfél óra, úgy kidőlt hat felé a videózástól, hogy majdnem elaludt állva. Aztán inkább vízszintesbe helyezte magát. Jánossal Marikának és a csapatának segítettek odakint. Zoltán szintén talpon volt még, igaz nem tűnt frissnek. Ő azt mondta, tartalékolt, és nagyon későn kelt. Tamás annyira belefeledkezett az Orsival való társalgásba, hogy még a gépalkatrészek sem érdekelték. Péter nem emlékezett rá mikor, de szőrén-szálán eltűnt. Vali még itt volt, mint orvosi ügyelet, de az erre kialakított szeparált helyiségben aludt.

Amikor az utolsó vendég is eltűnt, Nóra összeomlott. Még integetett az elhaladó autónak, de amint az látótávolságon kívül ért, a földre rogyott. Pétert annyira meglepte, hogy el se tudta kapni. Az ezer apró LED még világított a hátuk mögött, hogy a romeltakarítók lássanak valamit. A fehér ruha alja fűfoltos, felette egy darabon poros volt. A nő hajából valamelyik tánc alatt elveszett már a második orchidea is. A repülésük után a fodrász három perc alatt még visszaigazította a sisak okozta „sérüléseket”, és kicserélte a virágot. De mostanra összekócolódott az egész, a rengeteg hajlakk és apró csat ellenére. A terv az volt, hogy átöltözik valamikor a torta felvágása után, de egyrészt mindenkinek tetszett a ruha, másrészt Péter attól félt, ugyanaz lenne a helyzet, mint a repüléssel.
A nő nem sírt, csak ült, és nézett a semmibe. A férje letelepedett mellé a poros, letaposott fűbe, és átkarolta.
– Vigyelek haza?
– Ne! Meg szeretném köszönni a többieknek. Mindent – felelte lassan.
– Ráérünk holnap is, megértenék. Hozom a kocsit.
– Csak adj egy percet, és…
Péter megcsókolta.
– Csodálatos voltál! Szeretlek!
Nóra őszintén mosolygott, vagy legalábbis azt szeretett volna. Hang nem jött ki a száján, csak eltátogta, hogy „én is szeretlek”.

Felkeltek, lassan beballagtak a hangárhoz. Csak Zoltán és Zsolt ültek egy-egy széken, Eszter a barátja ölében, de félig aludt, és a lábát dörzsölgette.
– Sziasztok! – üdvözölte őket az igazgató. – Még nem mentetek haza? Vagy valami baj van? Segíthetünk valamiben?
– Haza tudunk menni, én nem ittam, és annyira fáradt se vagyok – próbált meg Péter összeszedett maradni.
– Gabi itt van még? – kérdezte Nóra.

A férje hirtelen nem tudta elképzelni se, honnan van annyi ereje, hogy a szokásos hangján, és sebességgel beszéljen. A hangárig majdnem vinnie kellett.
– Már hazament, kikísérte Dávidot az utolsó pestre menő, embereket is szállító vonathoz. Mintegy három órája. Mi is csak Károlyra várunk. Megígérte, hogy hazavisz. Egyikünknek sincs kedve repülni, ráadásul finom volt a bor – felelte a hirtelen felébredő Eszter. Érezhető volt, hogy elég alaposan megkóstolta a véleményalkotáshoz, bár még összefüggően beszélt.
– Meg akartam neki köszönni… – mondta a menyasszony, de Zoltán nem várta meg, amíg Zsolt előtt kifejti.
– Holnap megteheted, most pihenjetek! Mindenkinek meghagytam, hogy reggel megbeszélés. A csomag miatt, amit kaptunk. De a reggelt úgy fél háromig értem. Most csak az a lényeg, hogy gyönyörűek és ügyesek voltatok. Na, nyomás haza! Én majd leoltom itt a villanyt.

Nem volt ellenvetés. Időközben Károly is beesett, még gratulált nekik. Nagyon hálásak voltak, hogy kivételesen nincs nála kamera.

Ahogy hazafelé vezetett, Péternek önkéntelenül is a két és fél éve történt utazás képe ugrott be. A lépcsőházban most nem versenyeztek. Nóra az ujjlenyomat olvasóhoz érintette a kezét, és a lift engedelmesen felvitte őket. Az ifjú férj ragaszkodott hozzá, hogy átemelhesse a küszöbön. Egy szót sem szóltak, csak megcélozták a fürdőszobát. Sokkal lassabban és nehezebben vetkőztek le, mint akkor. Mire az ifjú férj végzett a haj utolsó rögzítő csatjával is, egész halom gyűlt össze belőlük a kád melletti asztalkán. Elnyújtóztak. Péter az ölébe vette az asszonykája fejét, aki behuny szemmel tűrte a lágy tisztogatást. A meleg zuhany és a sampon hatásának is csak lassan engedő anyagot bő negyed óra alatt sikerült kimosnia a felesége hajából. A víz majdnem megtöltötte a rendelkezésére álló teret. Az immár újra szabadon mozgó tincsek szerteszét lebegtek a hab közt.
Félálomban, vagy félájultan kecmeregtek ki a kádból. Csak belebújtak a fürdőköntösbe, átölelték, megsimogatták egymást, ez most megfelelt törölközésnek. Nóra kapott egy turbánt, hogy ne legyen minden vizes. Kibújtak a puha, fehér, és immár vizes anyagból, majd meztelenül bedőltek az ágyba. Péter a város beszűrődő fényeiben még végigjáratta a tekintetét a tökéletes testen, mely mától csakis az övé volt. Már rég nem érdekelte a múltja, csak a jelene és a jövője. Átfutott az agyán, hogy ez mégiscsak a nászéjszakájuk, de a házastársa már aludt. Igazából hajmosás közben is elszenderedett. Végül a saját vágyai fölött is győzedelmeskedett az álmossága. Magukra húzta a vékony nyári takarót, és a világ „lekapcsolt”.

Azt álmodta, hogy szeretkeznek. Nóra lovagol rajta, lassan, ő pedig a csillogó angyalszárnyait figyeli, amik minden mozdulatnál libbentek egyet. Az ágyuk valahol egy hegy tetején állt, csak a szikrázó napsütés vette őket körül, és a végtelen égbolt. Az asszonykája haja ritmusra lengett a szélben. Az érzés mindezeken az irreálisan giccses képeken túl is valóságosnak tűnt. Az élvezettől, majd az orgazmustól Péter elméje felküzdötte magát az álom és ébrenlét határára. Sötét volt, de ami világosság átszivárgott a félig nyitott szemhéján, az a nő alakját rajzolta a hasa fölé. A szárny eltűnt, és kócos, nyirkos haj is egykedvűen lógott Nóra arca körül. Az ágy természetesen ott volt, ahol hagyták.
– Hé! – súgta a fülébe a felesége, és végigdőlt a mellkasán.
– Nem alszol? – kérdezte Péter, de a hangja alig volt több valami mormogás és suttogás furcsa keverékénél. Az ébrenlét nehezére esett, de az őt körülvevő forró test nem engedte visszazuhanni az alvásba.
– Fázott a fejem. Felébredtem rá. Sátortetős volt a takaród. Ez pedig a nászéjszakánk, és mindjárt véget ér! Fél óra van hajnalig – lehelte a fülébe a kedves hang.
A forró test eltűnt, és egy pillanatra mégis álomnak hatott az egész. De Nóra pillanatok alatt visszatért. Megmosakodott, és keresett egy száraz törölközőt.
– Reggelre iszonyú kócos leszek – mondta, és odabújt kiskiflinek.
Testének melege, a sampon illata és a fáradtság hamar legyőzte az ébrenlét gyenge lábakon álló várvédőit Péter fejében.

Arra riadt, hogy harangoznak. Immár tényleg világos volt, de a nő eltűnt. Zajt hallott a konyhából. Némi nyári ruhát talált az ágy mellett. Belebújt. Kibotorkált a hang után.
– Szia! – mosolygott a felesége, akinek tényleg minden haja szála másfelé állt.

Péter egyik pólójában volt. Néhányat egyenesen kisajátított reggeli öltözéknek. Nagyon jól állt neki, és hol viselt alatta bugyit, hol nem.
– Jó reggelt férjuram!
– Vagy délutánt! Ez a déli harangszó volt, ugye?
– Ja, igen. Kész a reggebéd!
– Nem vagyok éhes, ellenben… – végigmérte a nőt. Átölelte, megcsókolta. Ahogy a keze végigsimította, a „nincs bugyi” állapotot érzékelte – …még sosem voltam férjezett asszonnyal!
Nóra kacagott.
– De, voltál, mintegy tizennyolc másodpercig tartott.
– Hmm. Álmomban egy kócos, barna hajú, karcsú, csillogó szárnyú angyallal szeretkeztem hosszasan. Ezek szerint… Javíthatok azon a siralmasan kamaszos tempón?

Bő egy óra múlva, amennyire ez lehetséges volt, Nóra még kócosabban ült a konyhában ismét. Immár megengedte magának a bugyi luxusát. Farkaséhesek voltak, persze az étel kihűlt…
– Tizennyolc perc múlva letelik Zoltán határideje a „reggelre”. El fogunk késni, csak „délelőtt” érünk oda – vágott aggodalmas arcot Péter két falat közt.
– Még épp odaérnénk. Ha egy kicsit sietek…
– A hangárban hagytuk a bukósisakokat, emlékszel?
– Előre kitervelt szándékkal! Tudom, hogy a szívinfarktus kerülget, ha kicsit rákapcsolok.
– A múltkor is vagy száznyolcvannal léptük át a kaput a Molnár birtokon! Azt hittem, az üvegházban állunk meg! Amíg anyukámmal beszélgettél, kimentem és lemértem, tizennyolc centin múlott!
– Megálltunk, nem?
– De… Egyébként csak meg akarok felelni a társadalmi normáknak. Tudod, a férjeknek mindig szörnyülködniük kell, ha a nejük volánhoz ül – nevetett.
Nóra hozzábújt.
– Még így is jó feleségnek lenni. De nagyon fura a megfogalmazás.
– Na, akkor kapd össze magad asszony, elkésünk miattad!
– Hát én tehetek róla? – tette csípőre a kezét a nő. – Te voltál képes mintegy két órán át a feleségeddel szexelni! Ahelyett, hogy főzhettem-moshattam-takaríthattam volna! Teljességgel hallatlan!
– Már most elképesztően rossz férj vagyok!

Péter vezetett. Elkéstek. Egy órát. Nóra ugyanis elkövette azt a „hibát”, hogy előtte vette le a pólót, hogy valami normálisabba öltözzön. Nem bírt ellenállni a tizennyolc év feletti gondolatainak…
Így is akkor értek oda, mint Károly, aki ismét Eszteréket hozta. Ahogy kiszálltak a rögtönzött verseny végén, a szakállas mérnök, aki korábban utolérte őket, rávigyorgott:
– Hagytalak nyerni.
– Nem úgy tűnt – lihegett Péter.
Zsolt becipelte az őzike szemekkel ezért könyörgő fájós lábú barátnőjét. Károly pedig beosont utánuk, majd az ajtóból hátraszólt:
– Mégis én értem ide előbb! – majd eltűnt az ajtó mögött.
– Ami azt illeti, ha ők ültek volna a Varacskosban, az öreg lehagy. Nem tudom mikor tanult meg így vezetni – mosolygott Nóra.
– Oké, férj vezetési stílusának kritizálása pipa, asszony!
– Ezt megérdemeltem.
A székek, asztalok, és szinte az egész felszerelés addigra eltűnt. Elindultak befelé. Nóra egy pillanatra megtorpant.
– Minden rendben?
– Minden – sóhajtott a nő. – Nincs több álarc. De akkor is szeretni fogsz, ha megutálnak?
– Akkor is, de rossz emberismerő lennék, ha így történne.
– Mindig van kockázat. Tegnapra elfelejtettem, de figyelmeztettek rá.
– A tegnap elmúlt! – azzal Péter belépett vele az ajtón.

Megtapsolták őket. Visszamosolyogtak és leültek. Ott volt mindenki.
– Annyira aranyosak vagytok! Mindent nagyon köszönök, a szervezést, a lebonyolítást, a támogatást! – mondta Nóra.
– Őszintén nincs mit, nélküled nem létezne az egész – szólalt fel Zoltán. – Maradjunk ennyiben?
– Maradjunk.
– Rendben –folytatta az igazgató. – Azért hívtalak össze benneteket, mert valami nagyon fontos történt a háttérben, amíg mindenki jól szórakozott. Tamás, ha lennél kedves?
– Pont én? Szóval… Hogy is mondjam. Péter, gondolkodtatok rajta, hogy hova mentek nászútra?
– Ajándékba kaptunk három éjszakát egy elég puccos kastélyszállóban, Kornél adta át, a tanítványok nevében tegnap – mondta az ifjú férj.
– Nos, ez jó… Mit szólnátok ezen túl egy hét Japánhoz? Repülővel mennénk, ha akarsz, vezethetsz is.
– Ó… De csak ha az asszony nem kritizál! A Kacsával mennénk?
– Teljes futómű „felújító készletet” kaptunk, meg egy ideiglenes farokrész merevítést. Hozzá részletes beszerelési útmutatót, angolul. De szerencsére írott formában, így még Károly is minden szavát érti.
– Szólj be, jó? Éppen annyira nem értettem az a videót, mint te – morgott a szakállas mérnök.
– Mikor indulhatunk? – kérdezte Péter.
– A futómű és a merevítő is kicsit trükkös. Előbbi nem az XB-16-hoz való, de legújabb legjobb barátaink kitalálták, hogy hogy lehet belegózni. A méret stimmel, csak nem minden felfogatás, de rátervezték. Azt mondák – idézem – 25,6%-al erősebb és 14,9%-al könnyebb, mint a gyári.
– Még jó, hogy nem négytizedes pontossággal adták meg! – vágott közbe Eszter, aki helytakarékosságból még mindig Zsolt ölében ült.
– Igazából de, csak azt nem jegyeztem meg – válaszolt Tamás.
– Nincs több kérdésem – tette fel a kezeit a lány.
– Csak a jegyzőkönyv kedvéért: még mindig fenntartom azt a pesszimista nézetem, hogy egy fehér lóért megveszik az országunk – mondta Gabi.

A programozó haja makulátlan volt, mint általában. Péter viszont rájött, hogy az övé és a kedves feleségéé nagybetűkkel rájuk írta az éjszakájukat és reggelüket, de úgy nézett ki, ez senkit se zavart. Zoltán folytatta:
– Ettől függetlenül, elküldtem nekik a ToRule szárnyak mechanikai terveit. Jó szándékunk jeleként. Nem érnek vele önmagában sokat. Mármint ha vesznek egy gépet, csavarjaira szedik és beolvassák, ugyanerre jutnak. Szóval ezzel nagyjából annyi időt nyernek, ameddig a vonat át nem visz egy példányt, de lehet, hogy ezen már túl vannak. A gépek elektronikáját, programjait és a szimulátor kódját fogjuk még adni. Meggyőződésem, hogy ehhez is hozzájutnának, csak idő kérdése. Leginkább az együttműködés részletei lesznek fontosak. Károly azt ígérte, nagyjából egy-másfél hét, mire biztonságossá tesszük a Kacsát egy ilyen útra.
– Igen, a segítségetektől is függ.
– Addig elmehettek a kastélyszállóba – mosolygott Tamás.
– Akinek Gabival együtt, vagy tőle függetlenül ellenvetése van, azt hallgatom – jelentette ki Zoltán.
Az igazgató várt egy darabig, aztán folytatta volna, de a programozó végül mégis szót kért:
– Nekem sem ellenvetésem van, félre ne értsetek. Ha egyszerű konkurencia lesznek, akkor is jobb, ha ismerjük őket, és a lehetséges legbarátibb viszonyt ápoljuk velük.
– A tegnapi nap után úgy vélem, ez a te szakterületed – vihogott Károly.
A hölgyek azonban olyan szemeket meresztettek rá egyöntetűen, hogy jobbnak látta menekülőre fogni. A szívéhez kapott, és hanyatt dőlt a székében.
– Vigyáztam! Remélem a valóban gyilkos női pillantást nem fejleszti ki senki! Teri drága, te még Eszteren is túl tudsz tenni! – tápászkodott vissza.
– Igyekszem megfelelni a csapatszellemnek – enyhült meg a koordinátoruk.
– Ez itt követelmény? Nem tudtam! Hogy megy? – kérdezte András, és sikerült mérsékelten fenyegetően bámulnia Károlyt.
– Négyes alá, de rendben van – mulatott Eszter.
– Hé, túl szigorú vagy – morgott Zsolt.

– Visszatérve a lényegi részhez –mondta Zoltán türelmesen. – Ugyan addigra szeptember lesz, de akkor még komolyan munka van. Négy ember kapott meghívást. Szállást, ételt állnak, az utazást pedig egyértelműen a Kacsával kellene megoldanunk, mert amíg kint vagyunk, a szakembereik kezelésbe veszik a farokrészt. Gabi és Teri remek munkát végeztek. Az elmúlt napokban bebizonyították, hogy én akár fölösleges is vagyok itt. Tamás lesz a pilótánk, és mint cégtulajdonos, egyébként is számítanék rá. Engedelmetekkel a másik két helyet az ifjú párra osztottam, de nem pusztán ajándékként. Egyrészt Péter tárgyalási képességeire számítok, másrészt Nórára, mint emberismerőre. Nem elfelejtendő, még mindig ő a legnagyobb mecénásunk. Így a szava fontos a cégben, még akkor is, ha ezt mindig hárítani szeretné. De van beleszólásotok. Ha nyomós indokot adtok a tagcserére, akár én is itt maradok. De ha valaki helyet kér, céges pénzből hajlandó vagyok fizetni, ha a többiek is hasznosnak ítélik. Károly?
Hosszú monológ volt, de a többiek már ismerték, ráadásul szívesen hallgatták, mert az igazgató nem beszélt butaságot. A szakállas mérnök azonban hárított:
– Maradok. Nélkülem nem mennek itt semmire. Gondolom, a tervek elég egyetemleges nyelven beszélnek. Az pedig, hogy miként tákolom össze a masinákat kézzel, úgyis maximum nevetést fog náluk kiváltani.
– Ha szeretnél jönni, szólj, tényleg nem kunszt. Nem a te helyed fogjuk fizetni, hanem az egész csapat egyötödét.
– Nem, menjetek csak. Elég volt egy vihar az életre azon a lélekvesztőn!
– Gabi? – próbálkozott Zoltán.
– A programkód is nemzetközi. Nem kellek fizikailag. Gondolom, Mátrix japánban is van. Ha kellenék, csak szóljatok az időeltolódás miatt.
– Rendben. Az ügyvédem, Richárd is ezt mondta. Köszönöm, hogy idefáradtatok. Holnap reggel hatig még hivatalosan zárva vagyunk. Mindenki mehet haza, persze lehet Marikával mosogatni, aki nagyon szeretne! – mosolygott Zoltán.

Kezdtek elszivárogni. Nóra ott tartotta Gabit, és jelzett Zoltánnak, hogy még valamit meg akar vele beszélni. Péter érezte a nő félelmét, de az álarc tényleg hiányzott. Inkább szomorúság és eltökéltség sugárzott belőle.
– Eszter, nagyon feltörte a lábad a cipő? – érdeklődött a barátnőjétől, de valami bujkált a hangjában, amit csak a férje vett észre.
– Eléggé. Egy darabig látni se akarom azt a magas sarkú vackot. És bort se.
A lány még mindig Zsolt ölében ült, így nem tudták különválasztani őket. Péter kérdő tekintetére kis felesége a szemével bólintott.
„Mindegy, maradhat” – fordított magában.
Végül valamiért Károly sem távozott. Megérezhette, hogy legkedvesebb modelljével kapcsolatos lesz, ami most történik. A pszichológus hellyel kínálta, amíg Zoltán kialakított egy szűkebb kört Gabi középpontjával, aki várakozón ült a helyén. Az igazgató még kikísérte az utolsó embereket. Megkérte Jánost, hogy segítsen Marikának, és egy fejbiccentéssel jelezte Terinek, hogy ő is mehet. Tamást már nem látták, nagyon hamar felpattant, „titkos” dolgára sietett. Nóra belekezdett.
– Nem engem kéne vigyetek! Bajt hozok rátok előbb vagy utóbb.
– Hogy éred? – kérdezte Zsolt, de a többiek hallgattak.
– Kész csoda, hogy a tegnapi incidens nem történt már meg. Zoltánnal beszéltem már, féltem, hogy a vevőink közt lesz valaki. Azt mondta, nem fognak jönni. Igaza lett, de sajnos nekem is.

Most már Zsolt is csak pislogott a kócos nőre, aki még így is gyönyörű volt, Péter legalábbis annak látta és nagyon bátornak. Furcsa módon leginkább büszkeséget érzett.
– Többen tudjátok, de ezek szerint nem mindenki – nézett Eszter „székére”. – Annak a Vilmos nevű alaknak igaza volt.
– Tegnap, amikor felmentem a színpadra, ez nem számított, legalábbis nekem – mondta Gabi.
– Annyira köszönöm, amit értem tettél, tettetek! Dáviddal, mindnyájan. Már tegnap le akartam róni a hálámat, zseniális voltál!

– Elemeztem a helyzetet, de csak utólag. Korántsem volt tökéletes. Legalább annyi kérdést nyitott, mint amennyit megválaszolt. Ha lett volna időm átgondolni a szövegem, kevesebb következetlenséget hagyok – szabadkozott a programozó.
– Akkor is az életemet mentetted volna meg, ha csak kiállsz oda, és annyit mondasz, hogy a barátnőm vagy, ha esik, ha fú. Egyébként szerintem jó volt.
– Ma reggel kissé rákerestem a visszhangunkra. Néhányan említik, hogy bizarr, merőben szokatlan színielőadást tartottunk. De csak úgy jellemezték, hogy emlékezetes maradt, illetve hogy mi mást is várhatunk egy ennyire őrült cég promóciónak is beillő eseményéről. Kornél, aki egyfajta hivatalos bloggerünk, semmilyen említést nem tett róla. Csak a látványt, a tökéletes hangulatot, a jó szervezést, és a szó szerint felhőtlen szórakozást dicsérte. Az ő mércéjével mérve szokatlanul röviden. Igaz, a bejegyzés hajnali keltezésű.
– Remek hír! – vetette közbe az igazgató. – Ezek után miben látod a sötét jövőt, Nóra?
– Ezek csak az első, ömlengő posztok. Szánom és bánom, de Vilmosunk nincs egyedül. Sok, többnyire gazdag, hellyel-közzel befolyásos ember van. Jó részük sosem tenne ilyet, mert magának is ártana, de időzített bombákon ülök. Zoltán, légy szíves szüntesd meg minden hivatalos részem a cégben! Nem akarom, hogy a kapcsolataik a személyem miatt rontsák az esélyeiteket! A pénzt a nyomtatóra ajándéknak szántam. Kérlek…
– Ezt a kockázatot vállalom. Már csak az őszinteséged miatt is! Nóra, nélküled a japánok, a kínaiak, a koreaiak vagy az indiaiak egyszerűen csak lemásoltak volna minket, ha akarnak. Nem akarom még egyszer hangsúlyozni, ami már a könyöködön jön ki. Nélküled nincs az egész. Ha a többiek is egyet értenek, én vállalom a kockázatot.
– Támogatom! – tette fel a kezét Károly, gondolkodás nélkül.
– Ha akarod, figyelem a Mátrixot ráérő időmben. Aztán reszkessen, aki rossz híredet kelti!
– Azt hiszem, ideje félnem tőled, Gabi…
– Programozó vagyok, nem mindenható. De a kockák közt is működik a szívességlánc, csak néhány üzenetet kell küldenem a megfelelő embereknek. Tudod, tényleg ne akarj a mai világban ellenségednek valakit, aki érti a számítógépek nyelvét…
– Még hogy szabad világ! Meg semmi cenzúra – dohogott Zsolt.
– Van egy kritikus tömeg, ami fölött a manipuláció tehetetlen, az utólagos beavatkozás idő- és energiaigényes, ráadásul visszaüt. Azonban nem feltételezem, hogy itt a számomra kezelhetetlen tömegekről lenne szó…
– Jaj, dehogy! – mondta Nóra. – Válogatós voltam… Őszintén… Nem zavar ez benneteket? Én szégyellem magam a legjobban?
– Bevallom, én most tudtam meg – dünnyögte Zsolt. – Tegnap azt hittem, az a tag csak egy fantáziáló majom, akinek kell az öt perc hírnév, és viccesnek találta, ha beteg módon belerondíthat az esküvődbe. Amikor először megláttalak anno az étkezőben, bevallom, nekem is voltak mindenféle gondolataim. Ha Péter nem a legjobb haverom, valószínű nyomulok kegyetlenül…
Eszter felpattant az öléből, és egy hirtelen mozdulattal székestől hanyatt lökte.
– Aú! – tápászkodott fel. – Ez az igazság, na, nézz rá! Melyik férfi, vagy akár nő ne kattanna be? Én is csak egy pasi vagyok, na! Totál meg tudom érteni! Azt az öltönyöst is, meg együtt élni azzal is, hogy…
Nem bírta befejezni. A szőke lány tüntetőleg Zoltánhoz szaladt, és belesimult az ölébe. Az igazgató köpni-nyelni nem tudott.
– Na! Azért te szebb vagy, a szőkékre bukom, gyere vissza! – próbálkozott erőtlenül.
Károly is újra hanyatt esett. Nyögött és röhögött egyszerre, ahogy Gabi és Péter felsegítették.
– Eszter! A barátodnak igaza van – fogta a hátát a mérnök, miután picit megnyugodott. – Bocs Peti, de azt kell mondjam, a kis feleséged lélegzetelállító, és hiába próbáltam úgy ránézni, mintha a lányom lenne… Eszter, én a helyedben örülnék neki, hogy nem őrülten szép vagy, „csak” simán nagyon csinos. Nehéz lehet ezzel a teherrel.
– Bizony, ha pasi lehetnék, azt hiszem én is mindent megtennék – vallotta be váratlanul Gabi, majd a barátnőjére kacsintott.

Nóra hirtelen elfelejtette, hogy kikkel van körülvéve, dörzsölt pszichológus tudásától és hosszú évek emberismeretének tapasztalatától megfosztva hallgatott. Ösztönösen menekülő zsákmányállattá vált, és bújt Péterhez. A legtávolabbi székre ültek le kettesben.
– Én ez irányú véleményem megtartom magamnak. Viszont Eszter kedvesem, megtenné, hogy máshol foglal helyet, ha megkérhetem? Ez számomra tényleg kellemetlen… – dörmögte az igazgató.
A lány kipattant Zoltán karjaiból. Odahúzott a barátja mellé egy üres széket, és kissé túljátszott duzzogással leült mellé, majd a lábát simogatta sziszegve.
Péter már érezte a testén át, ahogy Nóra úrrá lesz a gondolatain. Annyira sokszor elemezte minden mozdulatát, annyiszor látta a legapróbb rezdülését, hogy rá se kellett néznie, hallotta a légzését, érezte a szívverését. A nő bármilyen álarcán átlátott, de még mindig nem vett fel újat. Tényleg szembenézett a legvégső démonaival.
– Ti vagytok a legőszintébb és legkedvesebb emberek, akikkel valaha találkoztam. Eszter, Zsolt: nagyszerűek vagytok! Külön-külön is, de együtt főleg! Károly, imádnék a lányod lenni, Gabi, nálad jobb barátot nem képzelhetnék magamnak, és Zoltán… Az úriember szobrát, ha ki kéne önteni, rólad mintáztatnám.
Molnárék legkisebb fia átölelte, a nő visszaölelte.
– Sajnos azonban őt mindnyájatoknál jobban szeretem, bele kell törődnötök! – mosolygott Nóra.
Senki sem ellenkezett.

Hat nap múlva találkozott újra az egész csapat. Péterék alig értek vissza az ajándéknyaralásról. Épp hogy tudtak aludni valamit, de izgatottak voltak. Nagyon korán reggel volt, de a Föld forgása most ellenük dolgozott. Ennek ellenére még Gabi sem akart lemaradni a startról, pedig őt ritkán látták reggel tíz előtt.
– Pöpec lett a verda, majd meglátod! – büszkélkedett Zsolt a haverjának, akit félrevont pár szóra.
– Remélem is. Nem a szomszédba megyünk vele.
– Tegnap Tamással és Andrással megdolgoztattuk. Megy, mint a golyó. Kicsit a farkában a rendellenes plusz súly érezhető, de bőven okés. A pótakkut előre toltuk a raktérben, nagyjából kompenzálja, így csak az egész nehezebb. Lomhább, mint amikor a szakszóra gyakoroltunk. Minden beraktunk, ami kellhet.
– Fáradtnak tűnsz… – nézett végig Péter a legbiztosabb társára a legnagyobb őrültségekben, aki most nem tartott vele. Igaz, neki már megvolt a nagy kalandja a géppel.
– Na hallod! Nappal a tanítványok, este Károly, Tamás, Zoltán meg János mellett szereltem a Kacsát, éjszaka meg… Amióta vasárnap beszélgettünk az esküvő után, Eszter a fejébe vette, hogy bebizonyítja nekem, hogy jobb nő, mint a nejed. Eddig se panaszkodtam, de… Kezdem azt érezni, hogy ez egy különleges bosszú, amiért méltattam Nórát. Most már legalább a gépet nem kell szerelni, és ha minden jól megy, holnap megjön neki, szóval majd akkor kialszom magam. Neked milyen volt a szállodai kényeztetés?
– Úriember nem beszél róla.
– Mióta vagy te úriember?
– Na, jó. Először azon lepődtek meg, hogy elküldtük a cuccunkat csomagküldővel. Ebből talán sejtették, hogy nem autóval megyünk. Aztán kérdezték, hogy küldjenek-e elénk kocsit az állomásra. Mondtuk, hogy nem szükséges, csak hagyják nyitva a szobánkban az erkélyajtót. Kinéztük a neten, hogy melyik lesz a mienk. Azt az arcot, amikor LESÉTÁLTUNK protektoros ruhában a recepcióra! Volt egy csomó külföldi, meg a sok gazdag… Lehet, hogy lesz néhány jól fizető vevőnk. De hogy kérdésedre válaszoljak, tegnap már leginkább légi bemutatót tartottunk, meg a környéken repkedtünk, hasonló okokból, mint amire te már vágysz. Előtte nem sokat láttak belőlünk. Jó idő volt, mindenki a kinti medencét preferálta, mi meg kisajátítottuk a wellness részt a pincében, apám! Az a luxus még Nórának is új volt, és a kutyát nem érdekelte rajtunk kívül.
– Mégsem vagy úriember, jól sejtettem. Dicsekvős majom! Jacuzziban, szaunában?
– Fantáziádra bízom. Házasodj meg, és elintézem, hogy megtudhasd!
– Piszok! Na, kéz és lábtörést!
– Kösz!

Tamás foglalt helyet Péter mellett. Mind a négyen a pilótafülkében voltak, erről senki nem akart lemaradni.
– Biztos én vezessek?

– Úgyis megunod. Én meg tegnap egész nap a levegőben voltam vele. Lássuk, milyen egy felelősségteljes házas férfi – válaszolta a gép tulajdonosa.
– Oké. Ellenőrzés rendben, vezérlés reagál, motorok…
Végigfuttatta az összes diagnosztikát, megtornáztatta a gép összes mozgatható egységét.
– Légi irányítás, itt Molnár Péter, a ToRule Döglött Kacsa hívójelű gépének pilótája. A tervezett útvonalat elküldtem. Engedélyt kérek a légtér használatára, tízezer láb felett.
– Az engedélyt megadom, Döglött Kacsa. Jó utat! – hallatszott a rádióban. Majd egy kis szünet, nem zárta le a csatornát…
– Szia Peti! Jó messzire mentek! Vigyázzatok magatokra!

Majd halkabban:

– Bocsáss meg kolléga, nem akartam beleszólni a munkádba – hallották, ahogy Ferenc visszaadja a beosztottja helyét.

– Kormányos, hajózzon ki! – kiáltotta Tamás.
– Igenis kapitány!
Ahogy felfordította a motorokat, a csapat földön maradt tagjai hátrébb szaladtak. Az XB-16 mintha csak szerteszét fújta volna őket. Felemelkedtek.
– Akkor orrvitorlát feszíts, tatvitorlát lazíts, irány északkelet!
– Igen… De… Észak… Kapitány?
– A Föld gömbölyű. Úgy küldted el az útitervet, hogy rá se néztél?
– Két perce el se hittem, hogy én emelem fel. Így rövidebb?
– Nem sokkal, sajnos. A világ túlsó felén van, bármit csinálunk. Mit gondolsz, miért cipeljük azt a drabális pótakkut, meg a WC-t? Ez több mint egy teljes nap lesz a levegőben! Szerintem soha ilyen távot nem tettek meg egy ilyen géppel, bármit is állít a katalógusa.

Péter nem gondolt ebbe bele. Viszont megértette, miért mondta Tamás, hogy meg fogja unni. Ezzel együtt valahogy úgy vélte, ennél őrültebb dolgokat is csináltak már az elmúlt két és fél évben. Megvonta a vállát, felvitte a gépet az előírt optimális magasságba, és belőtte a sebességet az előírt takarékos, de lehetőleg haladós utazótempóra.