A mai menü:

Húsleves gazdagon

Rántott csirkecomb burgonyapürével

Opcionális: savanyúság (kovászos uborka)

Péter több mint egy hete frissítette minden nap a szakácsnő javaslata alapján a menüt, de nem történt meg a kívánt áttörés. Tudta, hogy új belépőként egy telített piacon nehéz lesz labdába rúgnia, de próbálkozott. Ajánlgatta azoknak a futártársainak, akiket ismert. Ők, ha épp ínyükre való volt az aznapi kínálat, időnként rendeltek. Mivel költséges marketingre nem volt pénz, maradt a szájhagyomány útján való terjesztés, és Marika minőségi munkája, amit könnyű volt megszeretni.

Egy hangyányi irigységet érzett Tamás iránt, aki viszont hamar túlpörgette a kopter alkatrész bizniszt. Károly kiváló minőségű elemeket gyártott a Bölcsővel, amiket a helyi cégek hamar felvásároltak. A pilóták előszeretettel nézték koptatható alkatrésznek a drónok azon kevés elemét, amik nem a repülést segítették elő, hanem csak valamilyen aerodinamikai, takaró, vagy ritkán dizájn szerepet töltöttek be. Bár erre is jelentős háttéripar alakult ki, a legtöbb alkatrészt Kínából, vagy más tömegtermelést végző országból hozták be. Ahol a munkaerő és a gépek üzemeltetési költségein túl az eszközök amortizációját is fel kellett számolni. Az Erőmű gyártósorának kapacitása és hatékonysága ugyan elmaradt egy ilyen hatalmas üzemétől, de az áramot és a munkaerőt olcsón lehetett számítani, a szállítás pedig alig volt tétel. Hamarosan várólista lett az elemekre, amik még kellemes haszonnal is tíz- tizenöt százalékkal tudtak olcsóbbak lenni, más utángyártott elemeknél.

Az étel azonban nem volt számottevően olcsóbb. A választék kicsi volt, maximum a másnap még megfelelő maradékokat lehetett kiárulni. De azzal együtt, hogy Marika megpróbált óvatosan készletezni, egyelőre veszteséget termeltek. A másik gond az volt, ami a kiszállításoknál tűnt fel Péternek. Nagyon sok olyan rendelés akadt, amit gyanúsan valamelyik nagy „élelmiszergyártó” konyha telephelyére kértek. A fiú jól ismerte mindet, de először nem értette. Aztán befutottak hozzá az első üzenetek a tulajoktól…

Legtöbbnek különböző finomsággal előadva ugyanaz volt a lényege. „Az étel jó, épp ezért nem vágyunk ilyen jellegű konkurenciára, és igazából a JCF vagy más futárcég is ki tudja vinni a Szi-Fly helyett a rendeléseinket, ha nem változik a helyzet.”

A fiú elkeseredett. Nem számított rá, hogy ennyire kicsiben is ez megy. Az egyetemen annyi mindent tanultak a marketing szépségeiről és árnyoldalairól, de eddigi munkája során a kisebb-nagyobb nézeteltéréseken túl szinte minden terve pozitívan ért véget. Egyelőre minden levélre udvarias és naivnak tűnő választ adott, melyben köszönte az étel minőségére vonatkozó értő szakmai kritikát, és megpróbálta megnyugtatni a cégeket, hogy a kapacitás alacsony, nem fognak mérhető konkurenciát teremteni. Egy kivétellel minden vezetőt úgy tűnt, sikerült meggyőznie. De a Fortyogó Üst gazdájának valószínűleg a cégnév választás a saját fejéből, illetve annak jelzőjeként pattanhatott ki, mert válaszlevelében továbbra is kitartott a szállítási szerződés felmondása mellett. Két nap múlva meg is szüntette. Péter félve adta elő Tamásnak a fejleményeket, de főnöke szinte felsóhajtott. Sok baja akadt az Üsttel korábban is.

Új taktika kellett, méghozzá hamar. Péter végzett egy rövid felmérést. Szinte minden valamire való cég, akik velük szállíttattak, rendelt már legalább egy ebédet, és a 80%-uk valamilyen formában meg is fenyegette. Volt pár konyha, akik nem is a Szi-Fly-al voltak kihordási megállapodásban, mégis rendeltek. Tőlük is kapott néha levelet, amiben szintén finoman vagy kevésbé finoman megírták, mennyire örülnek az új vetélytársnak. Ebből Péter Marikának csak annyit adott tovább, hogy igen, az étel a nagykáli szakmai zsűri szerint is kiemelkedően jó.

Végül azoknak, akik nem jelentkeztek maguktól, Péter írt egy standard vevőelégedettségi felmérésnek tűnő üzenetet, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból. A legtöbb cég udvariasan válaszolt. Többen bevallották, hogy kíváncsiságból rendeltek, illetve igazából „örülnek” hogy új ízeket tapasztalhattak meg, de az ő szavaik mögött is érezni lehetett a nem kívánt fejlemény miatt érzett szomorúságukat.

Egyetlen konyha volt, aki pislákoló gyertyalángként halvány reménysugarat rajzolt a koromsötét marketing éjszakába. A Pénzes Pista. Péternek egy pillanatra nagyot dobbant a szíve. Szinte biztosan tudta, hogy a cég nem értesült arról, hogy ő áll az Erőmű kifőzdéje mögött. Ráadásul a Molnár családnak eleve fontos kapcsolata maradt az étteremmel, mint alapanyag beszállító. Ezen túl ott voltak az emlékek… Nóra mosolya és a csodás beszélgetések. Emiatt a fiú attól függően, hogy épp milyen hangulatában volt, vagy szívesen rendelt onnan, vagy örült neki, hogy Marikánál talál valami harapnivalót inkább, esetleg otthon ehet. Vett egy mély levegőt, és amolyan „minden mindegy” elven bejelentkezett az étterembe egy ebédre, „viszonzandó” az érdeklődésüket. Mindenképp személyesen akart ott lenni. Választott egy nem túl frekventált időpontot, és átballagott.

A pincér kissé meglepetten fogadta. Tudta, hogy jön valaki az Erőműtől, de mindenre gondolt, csak régi ismerősére nem.

– Szervusz Péter!

– Szia, Balázs! A főnök bent van?

– Igen, valami ficsúrt vár az Erőmű új menzájáról.

– Az én volnék.

– Bocsáss meg, nem tudtam. Mindjárt idehívom. Addig kérsz valamit?

– Igen, egy gyömbért és a kedvenc levesem, ha lehet.

– Természetesen.

– Jó napot, Pista bácsi!

– Szervusz, fiam! – köszöntötte a főszakács és tulajdonos.

Ha sztereotípiákat lehetne felállítani, hogy hogy néz ki egy cégvezető séf, hát az idősebb Aradi István mindet hozta. Nagy pocak, rövid, enyhén őszülő haj. Kedves mosoly, de szigorú tekintet, Megfontolt léptek, hatékony mozdulatok.

– Én volnék az új konkurencia.

– Csak rád nem számítottam. Mondhatnám, hogy „Te is, fiam Brutusz”, de az az igazság, hogy inkább vagyok kíváncsi, hogy miért merészkedtél ide ezek után.

Péter belekortyolt a gyömbérébe.

– Nos, egy pillanatig sem szeretnék a terhére lenni, fejfájást pedig pláne nem akarok okozni Önnek és a csapatának. Viszont jelenleg van kapcsolatom az Erőművel, akik kitalálták, hogy a menzájuk többet képes termelni, mint amennyit a dolgozók elfogyasztanak. Ezért megpróbálunk pár adagot eladni.

– Kóstoltam. Az a töltött pulykacomb egészen jó volt. Én ugyan tudok jobbat is, de nem lehet mindenki annyira tehetséges, mint én.

A nagydarab szakács nevetett is hozzá, Péter udvariasan követte ebben.

- Őszintén szólva, szívesen felvenném a szakácsnőtöket. Legalábbis gondolom, hogy nő. Az ízekből.

Pétert lenyűgözte, hogy Pista bácsi milyen kifinomult ismerője a szakmájának. Sehol nem említették, hogy ki készíti az ételeket. Az Erőmű pedig mindig egy átláthatatlan kastély volt a Nagykáliak számára. Sokszor azok sem ismerték meg a dolgozókat, akiknek a szomszédjuk volt valaki.

– Szakácsra van szüksége?

– Volna. Elhagyott minket az egyik alkalmazottam. Nem részletezném, de emiatt kapacitás kiesés van. Főleg a zöldségeiteknek és a Szi-Fly-nak köszönhetően az elmúlt években mérhetően nőtt a megrendelések száma. Ám most én is kénytelen vagyok robotolni, pedig megszoktam, hogy csak ellenőrzök, könyvelek, meg számolom a pénzt – a szakács ismét nevetett.

– Pont ezzel kapcsolatban bátorkodtam megkeresni – hagyta abba a leves kanalazását Péter. – Szerettem volna, ha a Pénzes Pista listájában tudna megjelenni az ételünk, így nem támadna be a konkurencia annyira. Egyfajta alvállalkozói rendszer, vagy franchise.

A cégtulajdonos egy mozdulattal megsimította nem létező szakállát, egyfajta elmélkedési időként.

– Merész gondolat. De most lehet, hogy vevő vagyok rá. Mennyi ételt tud készíteni a szakácsnőtök?

– Sok mindentől függ. Ha csak egy menüt kell legyártania, majdnem mindegy hogy 5 vagy 50 adagot csinál, esetleg többet. Az edényei akár 100 körül is bírják. Akkor már segítség kell neki, de az megoldható házon belül.

– Van olyan nap, amikor itt több száz adagok fogynak egy-egy akciós menüből. Viszonylag szerény az a kapacitás, de meglátjuk. Jelenleg nekem minden segít. Az anyagiakat megtárgyaljuk, de az ötleted elfogadom. Most viszont, ha nem haragszol, neki kell állnom a vacsoráknak. Ha van valami szerződésjavaslatod, átküldheted. A levesre a vendégem voltál! – mondta elmenőben a nagy fehér „jelmezben” tovalibbenő István.

Péter otthonról kért egy találkozót Zoltántól. Mivel ő még a világában szokatlan módon csak személyesen ismerte az Erőmű vezetőjét, meglepődött a sudár negyvenesnek tűnő férfi kinézetén. „Ilyen volna az igazgató 100 kilóval és 10 évvel karcsúbban?” – gondolta, majd eszébe jutott az is, amit Nóra mondott a valós névvel vállalt avatartokról. Valóban Zoltánt látta, mint amilyennek a belső tükrében elképzelhette magát.

Nem sokat időzhetett az 1930-as éveket idéző drága fafajták, nehéz bőrök és süppedős szőnyegek imitációi közt, mert Zoltán sietett. Valami dolga akadt, amit nem részletezett.

Péter beszámolt a terveiről és a nem túl rózsás eddigi fejleményekről. Megmutatta azt a szerződéstervet, amit összeütött a Pénzes Pistával kialkudott együttműködéshez. Az igazgató végighallgatta, majd nem bírta ki, elnevette magát. Körbesétálta a fotelját, és megveregette a vállát.

– Eddig kevésszer maradt ennyire hoppon, igaz?

– Azt hiszem, igen.

– Higgye el nekem, mint idősebb közgazdásznak, hogy jól csinálta! A terv nem rossz, szerintem a minisztérium se köt bele. Hány százalékot kér István barátunk? Ha nem haragszik nem olvastam ennyi idő alatt végig.

– Tízet. Plusz, ha valamilyen egyéb marketinget akarunk, azért külön. Azt is mondta, hogy csak addig nyújtózkodhatunk, amíg a kapacitás kiesése tart, utána nem csinál magának konkurenciát. Annyit írt, elevezhetjük mondjuk „Garasos Marika kedvencének” a menüt.

Zoltán ismét nem állta meg hangos mosoly nélkül.

– Áldásom az egészre kedves Péterem! De vigye magával Károlyt, ha elmondja a szakácsunknak ezt a „Garasos Marika” dolgot, hogy vegye fel az arcát! Azt nagyon szívesen megnézném!

Péter egy pár percig azt hitte, az igazgató gúnyolódik vele. Ennyire felszabadultnak még sosem látta, mindig komor volt és szigorú, ha az ebédlőben találkoztak, akkor is valahogy tartott egy lépés távolságot. Aztán rájött, hogy talán csak jó napja lehetett.

A szüleihez indult, mert édesanyja unszolására beígérkezett vacsorára. Amikor belépett a konyhába, csak ketten voltak.

– Szia, kisfiam! Rakott karfiolt csináltam, azt szereted!

– Köszi.

– Tessék, egyél.

Amíg Péter majszolt, az elmúlt napok eseményei forogtak az agyában.

– Te fogytál fiacskám! Olyan gondterheltnek tűnsz. Csak nem még mindig az a lány? Olyan keveset látunk, és mindig fáradt vagy.

– Semmi baj Anya, nem Nóráról van szó.

– A Zsolt haverod sokszor jár nálunk. Meglepően érdeklődő. Sokat segít, szépen dolgozik. Ő olyan boldognak tűnik, és állítólag együtt dolgoztok, és nem csak a Szi-Fly-nál.

– Igen, így van. Az Erőműnél vagyunk, a fölösleges kapacitásaikat próbáljuk hasznosítani. Sok a munka, és felvállaltam valamit, ami nem megy.

– Jaj, Péter! Nem lehet mindig szárnyalni, néha két lábbal kell állni a földön, és ellene kell tartani a szélnek.

A fiú egy pillanatra elgondolkozott, hogy vajon Zsolt elárult-e valamit, de aztán rájött, hogy édesanyja csak a szokásosnál költőibben tálalta az anyai jó tanácsait.

– Lehet, hogy igazad van. Köszönöm a vacsorát.

Péter valahogy magányra vágyott. Hazament és megpróbálta kialudni magát.

Zsoltnak fárasztó, de tartalmas napja volt. Egész délelőtt Károllyal dolgozott a Bölcsőben. Monoton munka volt, de nagyon élvezte. Egy órára még Tamás is beállt segíteni. Ilyesmit még nem látott a főnökétől, csodálta is érte. Annyira beindult az alkatrészgyártás, hogy Dávid még a négykarú robotot is átprogramozta nekik segíteni. Ez a szerkezet totál lenyűgözött minden Szi-Fly-ost. Persze, léteznek ilyen multifunkciós robotok, mindenki tudta. Ám ez a sokat látott darab igazi szolgalelkű, erős és meglepően okos jószág volt. Leginkább anyagmozgatáshoz használták, simán megértette a hangparancsokat. Csak arra kellett odafigyelni, hogy a masina nem volt kreatív, és viszonylag határozott, jól érthető és minél egyértelműbb parancsokat tudott könnyűszerrel végrehajtani. A robot erejét Tamás meglehetősen találékonyan használta ki. Volt, hogy inkább odahozatta a géppel a 120 kilós konténert, minthogy ő menjen oda. Közben anekdotázgatott róla, hogy gyerekkorában az apjánál hogy szereltek szét dolgokat. Most pedig azon vannak, megint egy kupac alkatrészük legyen, csak a másik irányból.

Ezután a fiú beugrott Zoltánhoz, aki nagyon örült, mert Vali nagy szörnyülködésének ellenére exoszkeleton nélkül jelent meg a mai tornán. Szemmel láthatóan nehezére esett azt a pár tucat métert megtennie, de gyöngyöző homlokkal is büszke volt magára. Az igazgató látványosan fogyott, és sokat erősödött. Az elmúlt hetekben folyamatosan csökkentették a külső csontváz rásegítő erejét, így a mozgás egyre nagyobb erőkifejtéssel járt. Zsolt különböző tornamozdulatokat végeztetett az igazgatóval, amiket még a tanárai mutattak a nevelőotthon iskolájában. Meg amiket ő talált ki egyfajta rákészülésként a melegházban végezhető munkához. Ezt még ő se tudta, hogy miként vezesse elő. Aztán eszébe jutott, hogy Zoltán mit mondott a noszogatásról és az ötletekről.

– Azt találtam ki, hogy kertészkedhetne egy kicsit. Jómagam Péteréknél szoktam, de nem kellene olyan messzire menni, hisz itt van nekünk János. Mit szól hozzá?

Zoltán jókedvében akkorát kacagott, hogy zengett bele a parányi terem.

– Hogy én kertészkedjek? Na, még csak az kéne. Nem, kedves Zsolt, azt nem vállalom.

– Pedig hasznos, és jó mozgások vannak benne. Ráadásul paradicsomot és egyéb frissen érett zöldségeket lehet közben enni.

– Nem erről van szó. Ahhoz ugye be kéne avatnunk Jánost. Kedvelem, de nála pletykásabb kevés van a környéken. Még szerencse hogy a városban szinte senkit se ismer, alig hagyja el az Erőmű területét, a Mátrixot meg utálja. Ugye még nem vetette fel az ötletet?

– Nem.

– Remek. Az az igazság, hogy nehéz lenne megmondani miért, de nem szívesen tárnám a világ elé hogy fogyókúrázom.

Zsoltnak átfutott az agyán, hogy Zoltán mostanában mintha legszívesebben mindent szeretne a lehető legbizalmasabban kezelni. A Szárnnyal kapcsolatos titkolózást még megértette, de ezt valahogy nem.

– Ahogy gondolja – mondta végül.

– Viccesen festenék kertésznadrágban, már ha gyártanak ekkorát. No meg tudja, én vagyok itt az igazgató. Nagyon fura lenne, ha krumplit kapálnék. De azért elképzeltem magam, és ez elsőre megmosolyogtató. Köszönöm.

A fiú értette a visszautasítást, de valami belső kényszer hatására forszírozta egy kicsit:

– Azért találtam volna ki, mert olyan unalmasak ezek az öncélú gyakorlatok. Világ életemben megszoktam, hogy ha csinálok valamit, annak célja van. Lehet, hogy csak nekem van ezzel ilyen érzésem, nem akartam Önre tukmálni.

– Zsolt! Ön nagyon kedvemre való ember. Tetszik az elszántsága és a kitartása. Arról nem is beszélve, hogy ahogy repül… Még én is észrevettem, hogy mindenkinél jobb. De hogy még erre is figyel…

– Köszönöm.

– Nincs semmi gond a gyakorlataival. Némelyiket nem tudom miért jó. De lehet, hogy Ön sem. Sőt az se, aki magának tanította, vagy aki a CN-ben bejegyzést kreált. De nem számít. Ma ideballagtam a saját lábamon. Tudja hány éve nem csináltam ilyet? Talán több, mint ahány éves!

Zsolt nem tudta, mint mondjon erre. Persze Péternek biztos lett volna valami udvarias passzusa, a hálálkodást viszont nem akarta megismételni. Ez egy üzlet volt számára, Zoltán fizetett neki, ő pedig unszolta, noszogatta és kínozta. Még egy órát tornáztak, Vali úgy dongta körül Zoltánt, mint valami aggódó méhecske, mert az igazgató teljesen be volt zsongva új képességétől, és eléggé leterhelte magát. Szerencsére semmi gond nem lett belőle.

A fiú hazament. Kicsiny –de továbbra is tisztán tartott– kuckója talán még soha nem volt számára ily hívogatóan otthonos. Mostanában picit túlvállalta magát. Szinte minden nap fáradtabb volt az előzőnél. Igaz, hogy sokszor nagyon élvezte a munkát. Nem csak a repüléseket, amiben a hosszadalmas tesztek mellett sok mókára is akadt lehetőség, hanem az alkatrészgyártást, vagy Zoltán tornáztatását is. Ismét pörgött az élete, és ismét nem csak a merész fordulók és a gyakorlatilag arctalan, de nagyon zsongó és harsány pilótatársak miatt. Hanem a valóságban. Ez nem volt olyan gyors és színes, mint a játékok világa, de valahogy mégis közelebb állt hozzá. Ugyanilyen jól esett neki most a magány. Tisztálkodott egy rövidet, aztán eltette magát másnapra. Egy pár percig élvezte a csendet, aztán hamar elaludt.

Eszter aznap nem is volt bent az Erőműnél, otthon húzta az igát. Annyira beleélte magát a konzol bizniszbe, hogy nehéz volt leépíteni. Bár egyre kevesebbszer vállalt beszerelést, az ügyfelek ragaszkodtak hozzá. A szőke lányhoz, aki jobban ért a technikához, mint a legtöbb fiú. Amíg csak a szimulátorban repkedett, ritkán járt bent, leginkább ismerkedni, Marikánál enni, a többiekkel barátkozni, ha már együtt fognak dolgozni.

A szülei miatt azonban most nem nagyon szállhatott ki. Ők élvezték a lányuk által biztosított szabadságot. Eszter pedig úgy érezte, tartozik nekik annyival, hogy segít nekik. Mint egy szem gyerek, mindent megkapott tőlük, és nem vártak cserébe semmit. A munkát az elmúlt hónapokban figyelemelterelésnek szánta, de arra is rájött, nem is annyira rossz dolog ez. Embereket ismerhet meg, sokszor igazi hús-vér embereket. Egyre fontosabb lett neki, és ebbe a képbe beillett az Erőműben végzett munka. Eredetileg picit remélte, hogy nagyobb a csapat, talán valakinek lesz egy korba hozzá illő fia, vagy valami… Péter még tetszett is neki, de a fiú az égvilágon semmilyen érdeklődést nem mutatott, ezért hamar letett róla. Zsolt picit fura volt számára. Egyrészt a külső által vezérelt első benyomás nem volt meggyőző, ráadásul a srác valami megfogalmazhatatlan módon szokatlannak hatott. Mint futárpilóta is emlékezett rá, a srácot jó értelemben őrültnek tartotta. Aztán összekötötte a város utcáin kocogó hájas pacákkal. A lány is észrevette, hogy Zsolt lefogyott, de a vakmerő koptervezető helyett egy túlsúlyos srác nem egyezett az elképzeléseivel. Ráadásul a fiú mintha ötpercenként új dolgot akart volna titkolni.

Neki viszont a srácokkal ellentétben –bár erről vajmi keveset tudott– ma hiányzott a valóság. Noha már jócskán késő délután volt, mire eldöntötte, beballagott az Erőműbe. Alig talált bent valakit. Marika, akitől pár hét alatt többet tanult főzni, mint korábbi élete során, már hazament. János állítólag még itt volt, de őt alig ismerte. Végül a hangárba ballagott. Dávid volt ma az ügyeletes, viszont fura módon Vali is ott sündörgött a tervezőasztalnál, és olyan nyelven beszéltek, amit a lány nem értett. Átfutott az agyán, hogy egy orvos és egy mérnök milyen közös szaknyelvet ismer, amit ő nem. Aztán kiderült számára, hogy Vali épp elméleteket gyárt Dáviddal.

– Szia, Eszter! Mi szél hozott? – kérdezte a doktor.

– Nem is tudom. Rég voltam. Mi jót csináltok, ha szabad érdeklődnöm?

– Vali megkérdezte, hogy vezéreljük a Szárnyakat. Mondtam, hogy kézzel a testünk melletti joystick-okkal. Erre felvetette, hogy mit szólnánk a gondolatvezérléshez – válaszolt Dávid.

– Gondolatvezérlés? Az évtizedek óta gyakorlatilag megoldatlan. Egy pontos és tévedhetetlen interfész a konzolipar Szent Grálja lenne – csodálkozott a lány.

– Igen, az. Egy komplett VR rendszert nehéz vezérelni. Pontosabban túl nagyok az elvárások. De alapszintű mozgást már elég pontosan lehet agyhullámokkal kontrollálni, megfelelő gyakorlattal. Tudod, orvosilag ez indokolt, mozgássérülteknél – folytatta rezidens doktor.

– Én úgy tudom, a pontos vezérlés csak agyi implantátumokkal kivitelezhető, arra pedig nagyon kevesen vállalkoznak – kötötte az ebet a karóhoz Eszter.

– Nos, mivel úgyis a fejeteken van egy sisak, nem néz ki bután, ha telerakjuk elektródákkal. Nagyon sokat fejlődött ez, már a hajas fejbőr se akadály. Nem kell egy tűt se látnod, kedves lányom – mosolygott Vali. – Már a 2010-esévek második felében voltak sikeres kísérletek, Zoltán exoszkeletonjához hasonló dolgokkal, de az akkutechnológia és az érzékelők még nem voltak elég finomak. Inkább a szem- és gesztusvezérlés a divat, meg a hangalapú parancsok. Sokszor az volt a baj, hogy az ember néha olyasmit is gondol, amit nem szeretne, ha a gép végrehajtana, ezért önuralmat igényel. Ezért sok fejlesztés futott zsákutcába. Viszont orvosi vonalon ennek volt kifutása a rászorulók ellátásában. Az ember szárnyak nélkül születik. Ebből a szempontból a hátatokon lévő mechanikus szerkezetek irányítása olyan lenne, mint egy hiányzó, pótolt végtag mozgatása.

– Értem. Annyira nem hangzik rosszul. Az eddigi repüléseim során is megfogalmazódott, hogy pont a kezem nem tudom használni.

– Egyébként is kellene ötletelni a vezérlésen. Többek közt ezért is vontunk be titeket is a csapatba. Vali ugyan nem mérnök, de volt az orvosi szobában egy régi ilyen készüléke, ami elég kicsi, hogy betegyük egy sisakba. Egyelőre nem az igazi, de még csak két órája túrjuk a leírását, és programozom a Szárny szoftverét, hogy megegye – Dávid eléggé be volt lelkesedve.

– Én hogy kerülök a képbe? Se mérnök, se orvos nem vagyok.

– Kell egy kísérleti nyúl. Vali nem tud repülni, én meg nem értek annyira az agyhullámokhoz.

– Értem. De ugye nem ráz meg ez az izé?

– Nem – nevetett Vali. – Csak vesz, nem ad. Amit gondolsz vagy mozdulsz, mind valamilyen elektromos impulzust kelt az agyadban. Ezt „hallgatja le” a sok EEG érzékelő. Sajnos olyan, mintha egy városban zajló összes beszélgetést néhány mikrofonnal próbálnád felvenni, de megfelelő szoftverrel kihámozható ez-az.

Eszter egy pillanatig habozott, aztán megvonta a vállát.

– Értem. Na, adjátok ide! Mit kell csinálni?

– Itt ez a vezérlő-imitáció – mutatta Dávid, és Eszter elé rakott egy holografikus kivetítőt, ami felett egy joystick lebegett.

– Próbáld meg nem a holnapi ebédet járatni az agyadban, meg azt hogy menyire vagyunk megszállottak, és mozdítsd el! Úgy van behangolva, mintha a kezeddel mozgatnád, az se baj, ha a karod is követi, de a cél az, hogy az agyad ne adja ki az impulzust az izmaidnak, csak a vezérlő, mint egy harmadik karod térjen ki – magyarázta az orvos.

Eszter felvette a sisakot, és erősen koncentrált. Ha a keze is mozgott, nagyjából irányítani tudta, ami mint felismerés egészen érdekes volt. Ám ha nagyon lelkendezett, nem vett semmit a sisak.

– Csak erre koncentrálj! Aztán finomítjuk, de próbálj fókuszálni. Semmi görcs, csak mintha jól hallanád a saját gondolataid! – instruálta Vali.

– A szoftver valamilyen mértékben tanul. Persze tudom befolyásolni – folytatta Dávid. – Amelyik mozdulat jól sikerül, azt hozzákötöm az agyhullám mintához. Viszont ha közben mosolyogtál, az is be fog zavarni, tehát a balra kitérés jobban megy, ha máskor is mosolyogsz közben, ha úgy rögzítem.

A lány jó tesztalanynak bizonyult. Elég jártasságot szerzett a Mátrixos játékok birodalmában, hogy okosan tudjon koncentrálni. Nem telt bele egy röpke óra, Vali és Dávid hathatós segítségével végtagjai statikus helyzetében is bárhogy mozgatni tudta a kart. Az orvos nagyon megdicsérte.

– Más napok alatt jut el idáig! Ügyes vagy!

– Egyben fáradt. Nem folytathatnánk holnap?

– De. Köszönjük a segítséged. Dedikálhatjuk a fejlesztés korai szakaszát hozzád? – kérdezte váratlanul Dávid.

– Ezer örömmel elfogadom! Mikor szállhatok fel így?

– Az még odébb lesz. Valahogy a konzolhoz is hozzá kell programoznom, hogy szimulálhassuk.

– Már megint a Mátrixban fogok repülni? Ha ott vannak a fizikai vezérlők, amikkel bármikor korrigálhatok, miért kell szimulálni?

Eszter elég aggódó képet vághatott a kék szemeivel Dávidra, mert a mérnök hangnemet váltott.

– Végül is igazad van. Csak kitalálok valami vészkapcsolót, hogyha megkergül a gondolatvezérlés, kiiktathasd. Meg hogy egy bizonyos magasság fölött kapcsoljon csak be.

– Máris jobban hangzik – felelte Eszter.

– Viszont halálosan elfáradtam. Nem vinne valaki haza, ha nem vagyok túl pofátlan? Sötét is van.

– Én ügyeletes vagyok – mondta Dávid. – Ha elhagyom a védőterületet, szinte azonnal a minisztériumba megy a mulasztási riasztás, és szegény Zoltánnak nem akarok még egy galibát.

– Ma én is maradnék, lesz egy műszerv-beültetéses műtét, aminél asszisztálok, és itt minden megvan a belépéshez – mondta Vali. – Viszont a betegszobán vannak ágyak…

– Soha nem kellett kórházi ágyon aludnom, már-már érdekel. Elfogadom.

Eszter még fürödni is tudott, az erőmű orvosi részlege nagyon fel volt szerelve, és Vali gyönyörű rendben tartotta. Kicsit steril volt a környezet, de amennyire lehetett, otthonos. A lány hamar elaludt, de előtte mély sóhajjal nyugtázta azt a jó érzést, hogy végre a csapat fontos része lett. Valahogy pont a saját konzolja és a próbarepüléseknél az alkatából eredő nehézségek miatt egyelőre úgy érezte, picit kívülálló. De Dávid és Vali olyan természetességgel és kedvességgel vették be legújabb kitalációjuk fejlesztéséve, hogy minden ezzel kapcsolatos szorongása elmúlt. Ahogy átlépett az álmok világába, életében először repült benne. Csak megállt a szellőben a mező közepén, a szárnyai maguktól kinyíltak, és ő felszállt. Ahogy a mező felett siklott, akár megérinthette a mezei virágokat, megsimogathatta az elsuhanó fák lombkoronáját, hiszen nem kellett a vezérlőkarokkal foglalatoskodnia. Másnap kipihenten és jókedvűen ébredt. Nagyjából a legjobb reggele volt a soproni kirándulása óta.