A márciusi feladatra eddig nem láttam "megoldást", így nyitányként egy kis felnőtt tartalmat adnék közre. Aki 18 év alatti, "vágja ki" a megfelelő részeket! :)

-----------

– Ezt a fuvart még le kéne most nyomni, Feri!
Na, franc! Erre is csak engem lehet rávenni. Huszonöt évesen nem védekezhetek, hogy családom van, meg a gyerek szülői értekezletére kell menni. Persze a kollégák is csak kifogásnak használják.
– Oké – „Kell a pénz.”

A rejtett kapcsolóval kinyomom a tachográfot. Ma már 12 órát vezettem, és ezzel a tempóval még vagy négy, mire elvánszorgok a Nyíregyháza közeli sertéstelepre.
– Hízott disznó! Sosem jut eszébe, hogy mennyi táp kell a sovány kocáinak, aztán persze sürgős! – mormolom a műszerfalnak.
Bezzeg a felesége Ica, vágósúlyban van már, és folyton visít. Velem. Hogy kések. Én kések? Kinyílik a bicska a zsebemben mindig. Hogy lehet elfeledkezni a kukoricáról?

„What is love?” – énekli Haddaway Danubiuson. Mekkora sláger volt már ez tavaly! Abban a diszkóban, Siófokon… Az a (kelet)német lány… Állva nem értettem, ha mozgott a szája, de térdelve nagyon is. Elkalandoztam…

Menj már, ember! Akarom mondani MAN. De nem teszi. Érzi a disznó a kocaeledeltől a legkisebb emelkedőt. Remélem, nem eszi ki a fene épp most mérlegelni a zsarukat, mert akkor nem kukoricáznak. Hiába érvelek az éhes malacokkal a pénzéhes disznóknak. Túl sok itt a sertés. Na, tessék, megelőzött egy kispolszki! Ráadásul még ő érzi sértésnek.

Béke van. Agykontroll. Mit tudom én. Egyszerűen csak nem érdekel. Kalandos szakma ez. A végtelen utak, a sok szép város. A vánszorgó teherautó sebességével olyan hatalmas ez a cseppnyi, vad kapitalista ország. Épp olyan nagy, hogy ma már ne akarjak odaérni. Meg kell szállnom valahol. Lehetőleg olcsón…

Az egyik szinte láthatatlanul kicsi falu határában áll egy fogadó.
„Útszéli csárda”
 Mondja a villogó neon. Letámasztom a szekeret a többi, sokkal nagyobb mellé. Kis hal vagyok, na. Nem mintha sokáig akarnék kapaszkodni a fuvarozós szamárlétrán.

Bent vágni lehet a füstöt, és folyékonyan olvasni a sztereotípiákat. Nem sokat bajlódhattak az alapítók a névválasztással, mégis megfogták a lényegét. A pultnál és az elnyűhetetlen, mozdíthatatlan tömörfa és tömör ragacs asztaloknál kamionosok és kurvák próbálják elhitetni egymással, hogy az élet pénzel kitömött császárai, illetve az igaz szerelem megtestesítői. Csak épp senkit se érdekel. A háttérben hat-tíz éves, nyolcvanas évek végi dalok szólnak a zenegépből.

„Fuj” – olyan halkan mondom, hogy inkább csak gondolom. Ha már nem tudtam tovább vánszorogni a vaksötétben két pislákoló halogén fényében, jobb helyem is lehetne. A kicsit nagyobb városokban időnként van egy-két olyan lány, akik legalább nem bevallottan pénzért akarnak szexet. Kicsit többet kell velük beszélgetni, drágább italokat fizetni, és nem is mindig jön be. De mégis valami olyan, mintha… Hát, ahogy itt elnézek, nekem babér ma nem terem.

Nincs üres asztal. A „kollégák” hangosak. Sok helyet foglalnak. A legtávolabbi pad végén a sarokban viszont egy asszony ül, pusztán egy félig fogyasztott borjú bécsi társaságában. Marhára nem illik a képbe, a sok ökör közé. Úgysincs máshol hely. Fogom a hamburgerem meg a söröm, és odaballagok.
– Jó estét! Elnézést hölgyem, megengedi, hogy ideüljek?

A nő először majdnem elhesseget, de aztán felnéz a papírból, amit tanulmányoz. Talán a megszólítás teszi, talán a reggeli borotválkozás rítusa, melyet a kényszerből választott szakmámban rajtam kívül kevesen művelnek, de végül még majdnem mosolyog is. Nem ülök túl közel. Nincs jobb dolgom, hát az asszonyt nézem. Szerencsére belefeledkezik az olvasnivalójába. Rövid sötétbarna haj, szemüveg. Egész elegáns öltözet, a nyári meleg ellenére hosszú ujjú, nyakig gombolt blúz. Görnyedten ül, a padtól nem látok többet belőle. Vagy negyven biztos elmúlt. Szigorú arca van.
„Az ilyenek nem szoktak ehhez hasonló lepukkant helyeken időzni.” – dünnyögöm magamban.
Érdekelne, hogy miért van itt, de nem tűnik úgy, hogy beszélgetni akar. Betermelem a hamburgert, megiszom a sört. Innentől viszont kezd unalmas lenni. Visszaviszem a tányért és a poharat. A csapos örül a figyelmességnek. Kiugrok a lehűlni készülő, de még mindig fülledt éjszakába, behozom a könyvem. Veszek még egy sört. Füst Milánhoz nem baj, ha társamul szegődik…

A hangos csevegésben nehéz olvasni. Igazából ez egy folyamatos alkudozás a prostik és a fuvarosok közt. Nem egy mély filozófia, semmi irodalom. Arra kapom fel a fejem, hogy az egyik százhúsz kilós kolléga, akinek épp nincs kivel üzletről társalognia, kinézte magának az asztalomnál ülő nőt.
– Hej, anyukám, jókora két duda! Mit szólnál, ha – hukk– ha… Érteeeeed…
„Fuj” – ez még engem is taszít.

A szigorú tekintetű hölgy felpattan, és előre szegezett mutató ujjal próbálja pusztán tekintete gyilkos sugaraival jobb belátásra bírni a felajzott disznót, de az nem tágít. Farkasszemet néznek. A fuvaros válogatott bókokkal próbál a kegyeibe férkőzni.
Hol az asszonyra, hol a „hódolójára” pillantok. Ez így nem lesz jó…
– Figyelj, kolléga! – szólok rá szelíden.
Kezemben lazán tartom a könyvet. Hátha szükségem lesz a lendületes irodalmi nevelésre. 
– Ne szólj bele!
„Hű, nem kis mellek” – villan át az agyamon, ahogy felmérem a szitut. Majd az is: „Hű, nem kevés szervótlan kormányon edződött karizom”.
Taktikát váltok, a filozófia még élével és felgyorsítva se adna elég előnyt.
– Szerintem a hölgy nem akar veled beszélgetni. De figyelj, itt egy ingyen sör! Friss, még szűz, és csak rád vár! Nem köptem bele.

Hallom, ahogy az eddig elfogyasztott alkoholban úszó erőtlen fogaskerekek fuldokolva forognak valahol a kamionos két füle közt. A harcias állásban szikrákat szóró tekintettel rá meredő hölgyet, a jókora kebleket, a kínálóan felé nyújtott sört, majd a mosolyomat fürkészi.
„Ennél még a MAN is gyorsabb volt a gödöllői dombságban felfelé” – noszogatom a gondolatait.
– Kösz’ – dönt végül, és alig néhány kortyot kilöttyintve elszambázik a korsómmal, hogy azt döntögesse.

Leülök a könyv mögé, de fél szemem a sörömet boldogan magába borító emberhegyet nézem. A vihar elcsendesedik. Azon veszem észre magam, hogy ugyanazt a két sort próbálom negyedjére elolvasni. Mégiscsak egy nagy kocsmai verekedés lehetett volna, aminek a főszereplői posztját osztották rám. Néha imádom a feltételes módot.

Közben a hölgy és a tányérja eltűnnek.
„Biztos feliszkolt a szobájába” – gondolom, de aztán mozgást észlelek a könyvemen túl.
– Köszönöm, fiatalember – búgja a velem most szemben ülő asszony, miközben egy korsót tol felém.
– Nincs mit, hölgyem – válaszolok.
Nem gondolom, hogy ismerkedni szeretne, logikus emberi lépés volt pótolni a megcsapolt készleteimet. De azért gáláns volt, Kőbányai helyett valami kemény, karamell színű habbal büszkélkedő erőtől duzzadó barna sört kapok. Belekortyolok, ezzel elfogadva a gesztust.
Hmmm… Nem nagyon volt még szerencsém ilyen árpaszörphöz. Sosem vetett fel a pénz, megelégedtem az olcsóbbakkal.
– Finom! – csúszik ki a számon, miközben a szemüveg mögé nézek.
Egy leheletnyi smink sincs rajta. Furcsa, az öltözékéhez talán illene. Aztán leesik. Letörölte. Nem most, még régebben, és nem tökéletesen. A szemfesték kicsit kontúrozza a szarkalábait. Szeme kissé vörös. Mint aki sírt, nem olyan rég.
Kíváncsi lennék, mi késztet egy ilyen szigorú arcú, magabiztosnak tűnő asszonyt ilyesmire.

Úgy tűnik, őt is érdekli valami. Sóhajt, majd megszólít.
– Bocsánat. Megkérdezhetem, hogy kerül Hábi Szádi ebbe a krimóba?
– Egy hét és fél tonnás MAN-al…
Mosolygok hozzá, de kissé kitérő, bunkó válasz volt. Úgy néz ki velem szemben, mint egy vizsgáztató az egyetemről. Ám legyen…
– Tudja, esztétika-magyar szakos diplomával egyelőre belföldi fuvarokon elmélkedem a magyar táj szépségeiről. A felvételit elsőre elszúrtam, elvittek katonának. Legalább megtanultam teherautót vezetni. Egyelőre hasznosabb, mint az egyetem.

Ő is elmosolyodik. Őszinte, megkönnyebbült arcot ölt. Eltűnik az oktatói ábrázata. Már-már kedvesen néz. Ideje lenne bemutatkoznom. Amennyire a pad engedi, felegyenesedek vele szemben.
– Horváth Ferenc, szolgálatára.
– Kovácsné… – szünet, mintha visszaszívná. – Várszegi Ilona. Szerintem tegeződjünk!
A keze kissé hűvös, de várakozásaimmal ellentétben nagyon finoman csúsztatja az ujjaim közé. Már-már nőies. És azok a cicik… Kicsit összezavar…

Hamar megtudom, fizika-kémia szakos tanár. Inkább hozok neki „két szénatomos egyértékű telített alkoholt”, az enyémhez hasonló barna sörként.
Imponál neki a hozzá illő fogalmazás, de ki kell ábrándítsam:
– Ennyi megy kémiából. Az ELTE-n időnként együtt ittunk a vegyészekkel.
– Úgy látom, most nem viszed túlzásba.
– Mégsem illik, az én munkakörömben…
Én is érzem, hogy ez most nem talált. A helyiség részeg sofőröktől hangos. Megvonom a vállam. Megérti. Kacag. Kedves, őszinte kacagás.

Füst Milán hátérbe szorul a nikotin- és alkoholszagú sűrű levegőben. Beszélgetünk.
A második tömény után, amit Ilona elfogyaszt, kiderül, hogy ő is úton van, de messzire megy még, és inkább nem akart feldúlt állapotban a sötétben vezetni. A határ mentén él az édesanyja, hozzá igyekszik. Ma délután hamarabb ért haza a fodrásztól, és a férjét egy huszonkét éves lányban találta. A papírok, amiket már kissé összegyűrt, jogi szövegek a válóper beadásához. Elpanaszolja, hogy már rég elhidegültek, gyanakodott is, de…

Én még mindig nem értem a korsó végére, de ő már túl van úgy két deci körtén. Mesélek neki a napfelkelték alatt a tájon ülő ködről. Az ezerszínű gyönyörű avarral borított fasoros őszi utak csúszós veszélyeiről. Nem is tudom, miért teszem. Talán jó egy értelmes ember társaságában beszélgetni, mostanában ritkán jutok hozzá.

Közben eszembe jut a középiskolai fizika tanárom. Ő is nő volt, de még egy bő tízessel több. Megfásult, házsártos banya. Talán azért nem lettem gépészmérnök. Pedig fiatalon még szerettem barkácsolni. Lehet, hogy másként alakul a sorsom, ha tíz évvel ezelőtt „Ilona néni” tanít nekem reál tárgyakat.
Az arcát nézve, a barna, értelmes, meleg szemeit, a kedves mosolyát… Hmm... Milyen lehetett ő, harminc körül? Eszembe jutnak a mellei. Kissé elkalandozok, miközben elmegy még egy felesért. Kivételesen mellém ül le. Torka fizikai kölcsönhatásba lép az etanollal, majd a mocskos asztalra helyezi a szemüvegét, és váratlanul megragadja a karom.
– Mondd csak Feri, olyan rosszul nézek ki?

Kissé görnyedten ül, felnéz a szemembe. Jóval alacsonyabb nálam. A lencse nélkül még szebb a szeme. A félhomályban kitágult a pupillája, de talán a fáradtságtól, talán a könnyektől, csodálatosan csillog. Egyszerre mosolyog és kérdőn néz rám. Valahogy minden rossz emlékem elillan a kémiával kapcsolatban. Talán mert a testemben hirtelen végbemegy pár katalizált reakció…

A pillanat elmúlik.
– Ne haragudj. Jaj… – visszaveszi a szemüvegét. – Azt hiszem eleget ittam, fáradt vagyok, és… Szomorú…
Az utolsó szó szinte elenyészik a hangosan tivornyázó TIR-esek hangjaiban. Ilona felkel az asztaltól, magához húzza a retiküljét, és elindul a recepció felé. Kissé meginog, kapaszkodik.
– Várj! Segítek!
Hábi Szádi komoly gyorsulást él át az asztalról. Ebben a formában nálam jobban ismeri a fizikát. Felkapom, és a karom nyújtom a nőnek. Régimódi gesztus, elfogadja. Alig áll a magas sarkú cipőjében.

Az előtérben szinte senki sincs. A portás a meccset nézi egy Junoszty-on. A kissé hűvösebb levegőben Ilona már megáll a lábán. Egyedül teszi meg az utolsó pár lépést. Egy ötezrest tesz a pultra.
– Egy szobát kérnék, erre az éjszakára.
A recepciós szinte le se veszi a szemét a mérkőzésről. Épp valami helyzet van. Gépiesen visszaad, persze nyugta vagy valami sehol… A nő elé teszi a kulcsokkal teli táblát, és int, hogy választhat. A gyűjtő szinte tele van, négy-öt hely üres csak, pedig dugig a faluvégi kurta kocsma.

Számomra nem szokatlan. A sofőrök inkább a nyerges vontatókban szoktak aludni. Az enyémben sajnos nincs hálófülke. Nekem is hamarosan ki kell fizetnem egy szobát.
Legnagyobb megdöbbenésemre Ilona ismét belém karol.
– Legalább másfél lépcsősort látok…
A korláthoz inkább nem nyúl, csak belém kapaszkodik. Odaérünk. Tizenhármas ajtó.
– Babonás vagy? – kérdem, mert furcsállom.
– Dehogy. De remélem a többiek igen. Talán ez a legkevesebbszer kivett szobájuk. Ez pedig nem egy Hilton szinten tiszta valami…
– Ésszerű…

Kissé megkondítja bennem a vészharangot, hogy a tanárnő járni már nem bír, de logikából még mindig verhetetlen. Persze a zárba se talál be, segítek.
– Köszönöm… – fordul velem szembe. – Igazi úriember vagy!
„Nem tesz semmit” – mondanám, de a torkomon akad. Ha ütnének se tudnám felidézni, mikor és hogy engedett el a két gomb a blúzán. Jó egy fejjel alacsonyabb nálam. Ő pedig rám néz, azokkal a mélybarna szemeivel, ismét az okuláré nélkül, és a kezem szorítja. Sőt, az ujjaimat simogatja! Közelebb lép, lábujjhegyre áll. Kihúzza magát. Lenézek. A szemébe, a dekoltázsába, a szemébe, a…

Lágyan megcsókolom. Válaszul behúz a szobába. Forró ajkán csüngök szótlanul. Gyümölcs a számban... Körte- és, szilvapálinka. Levegőt is alig kapok. Hozzám simul. A mellei forrón nyomódnak a pólómnak. Hű, de letépném azt a blúzt! Megelőz, ellök magától. Kigombolja, lassan leveszi. Csak állok. Mostanra már, mint a zászlórúd.

--- (+18) --- >8 --- CU(N)T HERE --- 8< --- (+18) ---

Maga után ránt a fürdőbe. Egy nagyon szűkös zuhanykabin, egy WC és egy csap. Hogy jobban elférjünk, a ruháinkat eleve kint hagyjuk.
– Hűűűű – tör ki belőlem.
A fizikatanárnő keblei nem ismerik a gravitációt. Ekkora természetes mellek nem állhatnak így! Korábban átfutott az agyamon, hogyha leveszi a fehérneműt, a köldökéig érnek majd, de nem!
– Tetszik?
– Igen! – bólogatok bambán. – Igen! Igen, igen!
Csak mosolyog. Látom rajta, hogy nagyon jól esik neki a lelkesedésem.

Lezuhanyozunk. Ez pedig nekem esik jól. Ha nem ő indítványozta volna, talán én. Egész nap a kocsiban izzadtam, talán ő is. Találok egy szállodai mini szappant. Ez is valami… Többször végzek kísérleteket. Micsoda dudák! Sosem gondoltam volna, hogy a kisfloppy méretű udvar mogyorónyi mellbimbóval harmonikus méretet nyújthat egy kebelhez. Vagy öt percig végzek súrlódási együttható vizsgálatot az apró szappannal a végtelen ciciken.

Megjegyzem egy életre, csókolózás közben nehéz megtörölközni, ha azt se tudod, hol a textil. Nem is nagyon sikerül. Le van ejtve! Ez a nő úgy csókol, hogy azt el se hiszem!
– Dugj meg gyorsan! – adja ki a parancsot.
Ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Az elhajított farmeromhoz megyek. A pénztárcámban van egy vész-koton. Ilona bólogat.
– Jó, jó! Okos fiú!
– Igenis, tanárnő, csókolom!
– Hát ne beszélj, csak csókolj…
Az alacsony asszony gondolkodás nélkül hanyatt lök az ágyon. Villámgyorsan végez a gumival, majd mire felocsúdnék, már rajtam ül.
– Ez fantasztikus! – rebegem, és a melleit markolászom.
– Tetszik, ugye tetszem?!?
Nagyon be van indulva. Csak bólogatok, de azt vadul és őszintén. Úgy mozog, ahogy neki jó. Egy pillanatig nem bánom. Elmélyedek a cicikben. Feljebb kúszok alatta az ágyon, hátam a falnak döntöm. Hol a száját csókolgatom, hol a mellét puszilom. Gyúrom, simogatom.

Egyre gyorsabban mozog. Összeszorítja az ajkait. Szigorúan néz, a csillogó mélybarna szemeivel, de ez most az összpontosítás miatt van. Halk, mély sóhajjal élvez el. Néhány másodpercig csak remeg. Szinte lerágja az ajkaim, úgy megcsókol. Mozogni kezd. Most úgy, hogy nekem legyen jó. Nagyon tudja… Felveszem a ritmusát, alulról lököm magam még mélyebbre. Nem kell sok…
– Aaaahhhhhhh… – csak lüktetek és reszketek.

--- >8 --- CUT HERE --- 8< ---

Hanyatt fekve piheg mellettem, mire magamhoz térek a fantasztikus aktus után. A két hatalmas cici gyorsan emelkedik és süllyed.
– Fantasztikus vagy! A férjed egy hülye pöcs! – rebegem, de le se veszem a melleiről a kezem.
– Köszönöm…
Betakarózunk egy lepedővel. Több nem kell ebben a melegben. Lecsukódik a szemem. Még gyúrom egy kicsit a ciciket, aztán se kép se hang…

Felébredek. Egy pillanatra fogalmam sincs, hol vagyok. Hanyatt fekszem az ágyban, csak a lepedő van rajtam. Ilona sehol. A Nap hét ágra süt. No meg a hasamra. Körbepillantok. A szoba a cicik bűvöletében sokkal szebbnek tűnt. Nincs kedvem felkelni. Álom volt? Akkor valaki kapcsolja le a villanyt, és…
Egy cetli lóg le az éjjeli szekrényről.
„Életmentő voltál, köszönöm. És bocsánat… I.”
Nincs telefonszám, cím. Nagy kár! Szóval nem álom volt. Kár, mert akkor hiába alszom vissza… Még két perc pihi, aztán… Hé!

Kivágódik az ajtó. Egy igen formás fenék tolat be rajta.
„Szent Isten, itt fekszem egy szál… Szálegyenes… Francba, a reggeli merevedésem a tanárnő gondolatára állandósult!”
Átfut az agyamon az a hülye gondolat, hogyha alvás színlelek, talán észreveszi magát, és kimegy.

Egyelőre befelé jön. A formás fenék egy rövid szoknyában van, és két erős combban, majd zokniban és tornacipőben végződik. Küzd valamivel. Épp hogy résnyire tartom nyitva a szemem, elvégre alvást színlelek.
„De jó popsi… De mit csinál?”
Kiderül. A takarítónő az. A tisztítószerekkel teli kocsijával küzd.
„Jé, legalább tényleg van itt takarítás. Még ha amatőr is… Biztos valami diákmunkás éhbérért. De miért van itt? Ja, persze! A tanárnő kijelentkezett, beadta a kulcsot. Vagyis remélem csak le. Azt hiszik, üres a szoba.”

Némi káromkodás árán bejut a kocsi, és az egész nő. Lány. Talán nincs húsz. A teste… A feje… Nos, a feneke után csalódás. Lófogak, tészta arc, kócos, ápolatlan haj. Még mindig csak a szemhéjam milliméteres résén át figyelem. Végre megfordul.

– Ííj! – hagyja el a száját, ahogy meglát. Alig több, mint halk nyikkanás. Aztán végigmér.
„Alszom, menj ki!” – szuggerálom.
Nem mozdul. Tekintete megállt a… Ja, igen. Az áll. „Nem láttál még ilyet letakarva? Vagy anélkül?”
Közelebb jön. Rám néz, nem mozdulok, pontosabban megpróbálok mélyen, hosszan lélegezni, mintha aludnék.
„Ez felemeli a lepedőt! Kis kukkoló! Hess!”
– Hű! – ejti vissza a textilt. De nem rá, mellé. Nézi megbabonázva.

--- (+18) --- >8 --- CU(N)T HERE --- 8< --- (+18) ---

Na, igen, kispénisz komplexusom sose volt. Pornókazettán láttam már nagyobbat, de élőben tuti hogy az átlagé jóval kisebb.
Csak áll ott, elnyílt lófogú szájával, és bámul. Nem mozdulok, inkább csak belül mosolygok. Legyen neki karácsony! Néha rám sandít, de nem veszi észre, hogy ébren vagyok. Még mindig csak fekszem, és lassan lélegzem. No meg állok is egyszerre.

Megfordul, osonva kirohan. Utána nézek, immár nyitott szemekkel. Azt a mindenit, a segge tényleg elég atom!
„Hé, ajtó!” – de inkább nem mondom. Rájövök, hogy a kocsit is itt hagyta. Bármikor visszajöhet. Fél perc. Már hallom az óvatos lépteit. Beoson, rám néz, de továbbra is kiütött kómás zombit játszom. Megfordul, pucsítva, nagyon lassan becsukja az ajtót. Valami kis tárgy van a kezében.

„Mi a francot csinálsz?” Hű, a jó életbe, abban a miniszoknyás takarítónő szerkóban milyen átkozott jó segge van! Elkerekedik a szemem. Majdnem lebukom. Sóhajtok egy mélyet. Rám néz, de szerinte még mindig alszom. Ő biztos nem fizikát és kémiát hallgat a tanárképzőn…

Közelebb lép, bizonytalankodik. Újból rám néz.
„Alszom, te liba! Nem látod?”
A meredező szerszámomat vizsgálja. Óvatosan megérinti.
„Hé, ez már zaklatás, óóó!” Megmarkolta! Így nehéz alvást tettetni! Mit gondol ez? Hulla vagyok? Elengedte. Na, jó. Mit csinál? Nemár! Levette a bugyiját a szoknya alól! Mellém dobja. Megcsap a kellemes nő-illat.

Mély sóhaj…
Rám néz.
„Tudod te, milyen nehéz, színlelni, hogy alszom?”

Valamivel babrál. Nem igazán látom, alig jut be foton azon a résen, és nagyon lefelé kell néznem.
Egy kotont húz a farkamra! Most mit csináljak?
Inkább csak mosolygok, azt is fejben. Fölém térdel, lassan rám nehezedik. Keze a szoknyája alatt. Magát simogatja, meg engem illeszt ODA.
„Tessék mondani, itt a takarítást hogy tetszik érteni? Kefélés?”
Úgy tűnik, nem. Alig mozog. Állandóan rám néz, de „alszom, még mindig alszom, te bamba!”

Egyik kezével a felsőruházatát cibálja, másikkal magát izgatja. Lassan enged egyre mélyebben magába. A látvány elég nulla, a tegnapi duda-orgia már csak gyönyörű emlék. A szivacsos melltartó eláll a testétől. Majdnem teljesen üres lehet. A feje… Na, azt hagyjuk. Lejjebb a szoknya és a combjai… Na, az valami lenne, ha látnám…

De az ölelés! A nedvességét nem nagyon érzem, de csúszik jól. Viszont szorít, mintha a markával tenné. Iszonyú izmos! Kár, hogy nem sokat mozog, de még így is felpörget. Már majdnem teljesen benne vagyok, sokára jutottunk el idáig. Vadul simogatja magát, az ujjainak hegyét érzem a hasamon.

Teljesen behunyom a szemem. Erre se kell koncentrálni, már remegett, ahogy megpróbáltam fenntartani a rést, amin kiláttam. Úgysincs mit nézni. Ellenben ez a szorítás…
– Jhaaaa! – nyögi a liba. – Ohhhhhhhhhhh….

A puncija lüktet, szorít, szív és rángat. „Juhúúúúúúúúúúúhhhhhhhhhh…”
– Haaaa – sóhajtok nagyon halkan…
Én is pulzálok.

Leugrik rólam. Nem tudom, mit csinál. Akárhogy igyekszem, gyorsabban lélegzem. Elszálltam, remélem, ő sincs még teljesen magánál. Kinézek a szemhéjamon… Engem bámul.
„Még… Mindig… Oh… Alszom… Te… Liba…”

Felkapja a bugyit, kinyitja az ajtót, óvatosan kitolja a kocsit. A feneke… Az az elmémbe ég… Már majdnem becsukja az ajtót, amikor eszébe jut valami. Visszaszalad. Lassan kókadozó szerszámomról óvatosan lefejti a gumit. Megtörölgeti valami kendővel. Csak remélem, hogy tiszta… De legalább tényleg takarít valamit.

--- >8 --- CUT HERE --- 8< ---

Dolga végeztével becsukja az ajtót maga mögött. Belém nyilall a felismerés. Belém ülve megerőszakolt a takarító! El se hiszem! Jó-jó, aktívan részt vettem benne, komoly színészi játék volt ez az alvás, egy Golden Globe legalább járna!

Végre felkelek.
Újra lezuhanyzom, eszembe jutnak az éhes disznók. Meg a teherautó. Megint visítás lesz, hogy kések. Az órára nézek. Még csak negyed nyolc! Akkor azért érzem magam így kiütve? Tízig kell odaérni, meglesz!

Megkeresem a ruháimat, Füst Milánt, aki kinyílva, a lapjait gyűri a sarokban. Szegény. Küzdelem az élet…

Eszembe jut, hogy a drága jó tanárnő kifizette a szállásom. Lazán kilibegek az épületből. Ellenőrzöm a gépet. A malactáp orrom biológiai szenzorait ingerlő molekulái kidiffundáltak a raktérből. Na, valami fizika és kémia ragadt rám, úgy érzem! Lehet, hogy a sertések már éhesek, de az én makkom álmodni se mert volna ennyi disznóságot.

Beröffen a dízel. Sebesség, index, kézifék, kuplung. SIKK-esen elindulok.

Visszanézek a reggeli fényben bánatosan gubbasztó épületre. Érdekes hely, főleg a tizenhármas szoba… Na de két dugás egy csárdában!