Mindig bizonytalan érzés kilépni a hiperűrből. Az utazás során a hajón szinte semmit sem lehet csinálni. A fizika ilyenkor utál. Minden időtlen és olyan… Nehéz megfogalmazni. Érzetre sosem tart sokáig, pedig fényévekkel kerülünk távolabb, bele az ismeretlenbe. Mindjárt vége. A leálló hajtómű jellegzetes hangja zene füleimnek.

Most azonban hatalmasat ránt rajtunk a hajó, és borzalmas recsegések közepette megszólalnak a vészjelzések. Még beszíjazva is fáj. Nyöszörögve térünk magunkhoz a megrázkódtatás után.

– Mi volt ez? – kérdezi halálra vált arccal, az nyakát masszírozgatva az újonc srác. Ez az első útja.

– Egy kis gond – morogja a kormányos. – Kapitány?

A főtiszt nem válaszol. Félrebillenve ül a kagylóülésben, és nyitott, elkerekedett szemmel bámul maga elé, a kilátóablakon át. Kissé természetellenesen áll a feje.

– A kapitány halott – nézek a visszajelzőre. – Gépház!

Nem válaszolnak. Meg kell tudnom, mi a jó fene van, mert én vagyok az elsőtiszt, és mintegy három másodperce a rangidős.

– Mekkora gond? – vallatom a kormányost.

– Nehéz kiszámolni, de majdnem tíz g-vel rántott meg, és most felé zuhanunk.

– Akkor vagy közel kerültünk, vagy nagy – morgom, és a gépház kamerájára kapcsolok. Sehol senki. Másik nézet. Szegények nem voltak az ülésben, vagy szokás szerint nem kötötték be magukat! Két test ütött majdnem lukat a fém falba, átesve a kettes raktárba. Csúnya látvány. Mázlisták! Azonnal szörnyethaltak! Bezzeg mi!

– Fordulj, teljes meghajtás! Érintőleges pálya! Próbálj meg keringeni körülötte, hátha összehozzuk a szökést!

– Még dolgozom az irányokon! – mondja a kormányos. Mindig higgadt, de most cérnavékony a hangja a félelemtől.

Leadom a segélyhívást, de ez még placébónak is kevés. Itt csak mi vagyunk, és több ezer naptömegnyi éhes anyag…

– Fordulok, de az irány sincs meg! Nem tudom, pontosan hol van! Megállította a térhajlítást, nem ott jöttünk ki. A csillagtérképre még rá kell illeszteni, torzul a kép!

– Csinálj valamit, mert így nyílegyenesen zuhanunk felé!

Nehézkes mozdulni. Szabadesünk, de nem a Föld vonz, hanem valami, ami többszörös gravitációt gerjeszt. Minden intés és gombnyomás kínkeserves harc a testem tömegét cibáló erővel.

– Igyekszem! – válaszolja a kormányos.

– Mi ez? Egy szupermasszív fekete luk? – cincogja az új fiú.

– Sokkal kisebb. Csak amolyan szubmasszív. Messze van a galaxis közepe – válaszolom.

– Akkor rendben? – reménykedik a srác.

– Igen, minden rendben lesz – mondom, majd a kormányoshoz fordulok: – Mire jutottál?

– Minden rendben lesz! – fordul felém, de ő is csak a fiúnak szánja.

Négy halottunk van – a szemét mázlisták! További három embernek csonttörése, ficama. Ők még nálunk is nyomorultabbak, mert már három g-nyi hajtómű teljesítménynél is hang nélkül üvöltenek a fájdalomtól. Nekem csak a nyakam sajog még addig a négy napig. Küzdünk. Órákig ülünk négy-öt g-s gyorsítás mellett, és közben a gyors halálért könyörgünk légszomjunkban és pokoli kínunkban. Próbáljuk elérni a szökési sebességet. Ám esélyünk sincs. Túl közel voltunk már az elején. Csendesen megbeszélem a kormányossal. Rábólint.

– Na, fiú, még egy gyorsítás lesz. A hajó kitör. Ne félj!

Elhiszi. Legalább ő. Teljes hajtómű túlterheléssel tizenhétszeres föld nehézkedés vár ránk, percekig, talán órákig. Az űrbárka talán valóban kijuthat, ha össze nem roppan. Ami megmarad belőle, az minden erővel sugározni kezdi a vészjelet a halálos fenyegetésről. Talán évekig működik majd, ha vissza nem zuhan. Mi azonban pár másodperc alatt péppé préselődünk. Talán a fiú hal meg utoljára. Őt velünk ellentétben még élteti a remény.