A Főhősnő lélekszakadva rohan az erdőben. Combközépig sem érő feszes miniszoknyája is lebeg az erőkifejtéstől. Arcába hullnak csatakos szőke tincsei. Néha hátra les, majd rohan tovább. Makulátlan lábain sárfoltok, szétázott blúzán mindössze egy gomb tarja magát, de egyelőre csak a melltartó villan. A háttérben valami hangok. Több irányból. A Főhősnő egy pillanata megáll egy ősöreg, vészt jóslóan korhadt fatönk mögött, és körbekémlel. Ismét felcsendül az elefánt tülkölésre, medveüvöltésre és kék bálna dürrögésre egyformán hajazó, mellkas-szaggató hang.

John Longshadow a legyeket hessegette és az árulkodó jeleket figyelte. Már két órája ültek az asztalnál. Ez volt az utolsó kör. Dustnest kocsmájában vágni lehetett a füstöt, és vágyni a friss levegőre. Az öt marha azonban nem a legelőkre gondolt, hanem egymás pókerarcán legeltette a szemét. Senki sem szólalt meg. A csevegés nem való ehhez a vérre menő játékhoz.

– Emelek – dünnyögte Mike, és az asztalra dobott két aranyat.

– Tartom – rágta meg a szivarja végét Ted, majd a jókora kupac tetejébe vágott egy cirkalmas, drágakövekkel ékesített zsebkést.

Mindig bizonytalan érzés kilépni a hiperűrből. Az utazás során a hajón szinte semmit sem lehet csinálni. A fizika ilyenkor utál. Minden időtlen és olyan… Nehéz megfogalmazni. Érzetre sosem tart sokáig, pedig fényévekkel kerülünk távolabb, bele az ismeretlenbe. Mindjárt vége. A leálló hajtómű jellegzetes hangja zene füleimnek.

Most azonban hatalmasat ránt rajtunk a hajó, és borzalmas recsegések közepette megszólalnak a vészjelzések. Még beszíjazva is fáj. Nyöszörögve térünk magunkhoz a megrázkódtatás után.

Elektromos zárak ötven hertzes berregése, súlyos fém rácsok és ajtók csattogása. Állatias hangok. Mint a „gyere már, éhes vagyok” vagy a „csak egy kicsit közelebb” esetleg „lehetne több”. Mezei úr hallgatta őket. Úr? Mit úr? Nem is Mezei, csak egy szám. 64738-as elítélt. Egyedül volt a cellájában. Eddigi rabtársa pár napja szabadult. Az aprócska, szürkülő festékű helyiség most hatalmasnak tűnt. Egyetlen lakóját mégsem zavarta a magány. Örült neki.

A márciusi feladatra eddig nem láttam "megoldást", így nyitányként egy kis felnőtt tartalmat adnék közre. Aki 18 év alatti, "vágja ki" a megfelelő részeket! :)

-----------

– Ezt a fuvart még le kéne most nyomni, Feri!
Na, franc! Erre is csak engem lehet rávenni. Huszonöt évesen nem védekezhetek, hogy családom van, meg a gyerek szülői értekezletére kell menni. Persze a kollégák is csak kifogásnak használják.
– Oké – „Kell a pénz.”

A rejtett kapcsolóval kinyomom a tachográfot.

A novella címe egy FB-os ismerősömtől származik, aki egy betű elírással alkot érdekes szavakat. Némelyikhez történeteket kerekítek.

Elviselhetetlen, sűrű ordítozásba fulladt a bányászgyűlés. Mindenfelől elégedetlen hangok sorolták sérelmeiket.

- Nagyon bosszantóak!
- És veszélyesek!
- Szidták az édesapámat!
- Gorg kartárs úgy felhúzta magát, rajtuk hogy majdnem szívinfarktust kapott!
- Ráadásul harapnak!

Gordu, a vezetőjük megelégelte a lármát, és túlharsogta őket.

G. P. Smith-nek ajánlom

Az öreg vámpír sok ellenséget szerzett élete mintegy 500 éve során. Bár 25-nek nézett ki, ő volt az ország legrégebbi, legtapasztaltabb vérszívója. Vagy ő ölte meg a többieket, vagy mások őt, de tény, hogy mostanában nem kötött volna nagy értékű fogadást a saját öröklétére.

Például most se. Üldözték. Érezte. Nem látta a támadóit, de a szaguk elárulta őket. Ugyanolyanok mint ő. Még sötét volt, de már tudta, hogy közeledik a hajnal. Ami azt jelentette, hogy a napfény is...

Reggel

Önfeledt derűvel ébredt, mint minden reggel skótkockás csomósra gyűrt párnáján tenyérnyi nyáltócsát hagyva maga után. Szerette a korai reggelek szürkés hangulatát ilyenkor a színek egyszerűbbnek, a szagok tisztábbnak tűntek. Örökbefogadó szülei még kómás, de szerető ölelése indította minden napját, amit reggeli ropogtatnivalót rejtő zacskó nyálfakasztó rikácsoló zörgése követett. Minden rutinszerűen működött, mégis mintha minden nap az újdonság csodájával vett volna lendületet. Az ízletes, speciális, vitaminokban és tápanyagokban gazdag, külön csak a számára vásárolt reggeli után teraszajtó felé indult, a táljában néhány szem csokis gabonapehelyre emlékeztető falatot hátra hagyva, mindig hagyott néhányat.