Elektromos zárak ötven hertzes berregése, súlyos fém rácsok és ajtók csattogása. Állatias hangok. Mint a „gyere már, éhes vagyok” vagy a „csak egy kicsit közelebb” esetleg „lehetne több”. Mezei úr hallgatta őket. Úr? Mit úr? Nem is Mezei, csak egy szám. 64738-as elítélt. Egyedül volt a cellájában. Eddigi rabtársa pár napja szabadult. Az aprócska, szürkülő festékű helyiség most hatalmasnak tűnt. Egyetlen lakóját mégsem zavarta a magány. Örült neki. Be volt zárva, de el is volt választva a többiektől. A büntetés végrehajtási intézet különösen kegyetlen táplálékláncának az alján foglalt helyet, így viszont nem zaklatták. A lebukott tőzsdecápák, túl messzire ment biztosítási hiénák, uzsorás dögkeselyűk mellett ő, az egyszerű könyvelő, aki csak egy nullát írt egyszer rossz helyre… A tápláléklánc alján tengődött, valahol a tolvaj szarkák szintjén. Még akkor is, ha az erőszaktevők, ordas gyilkosok és rablók a másik szárnyban voltak.

– Nesze, nyúlkaja! – vihogott a lófejű börtönőr.

Mezei kedvelte. Már amennyire egy rab jóban lehet a smasszerrel. Egyszer adott neki egy pénzügyi tanácsot, ami bár nem volt épp legális, de bejött. Azóta legalábbis nem rúgott belé páros lábbal. Ráadásul bár az őr lenézőnek szánta a megjegyzést, a rab örült az ételnek. Sárgarépa főzelék.

– Ja, délutántól újra társas lény lehetsz! – vetette még oda az előreugró fogak hosszúkás arcú gazdája.

Nyomorúságos kilátástalan élet volt ez a börtönben. De legalább gondolkodni volt idő. Jó, persze, nem volt egészen törvényes az a tétel a táblázatban. Ám gyakorlatilag felnyomták. Bűnbakot csináltak belőle. A többi jómadár bezzeg megúszta a karvaly tőke rossz irányba reptetését. Csak ő nem. Az asszony egyből elhagyta, a gyerekei hallani se akartak Mezeiről. Már a nevük is Üregi. A neje újra férjhez ment. Az évek meg csak teltek kilátástalanul.
„Vajon ki lehet az új cellatárs?”

A hangosan fel sem tett kérdésre pár óra múlva berepült a válasz. Nem épp finoman vágta be a bikanyakú meg a lófejű. Csak úgy nyekkent. Riadtan gubbasztott a másik priccsen, és egy szót sem szólt. Ismerték egymást, nem kellett beszélniük. A 64738-as elítélt csüggedt tekintetében harag lángolt.

„Végre, legalább őt is elkapták” – gondolta. Közben tehetetlennek érezte magát. Aztán eltökéltnek. Veszteni valója nem volt…

Három nyomorúságos nap telt el. Aztán az éjszaka közepén minden rabot felkeltett a sziréna. Csattogtak a bakancsok, ügetett az erősítés. Bár nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Legalábbis egyértelmű volt a helyzet. Még egy külsős gyilkossági rendőr is jött, egy öreg ballonkabátos kopó.

– Nos, ez gyors lesz – vakkantotta a lófejűnek.

– Igen, százados!

– Tesz beismerő vallomást? – kérdezte az elítélttől.

Mezei csak ült, a kettétört, majd fogaival kihegyezett fogkefenyéllel a kezében, a szomszédos priccsen. Cellatársa huszonkilenc szúrással vérbe fojtva hevert a padlón. Még mindig csöndben nőtt alatta a vértócsa.

A kopó a kartont leste, melyben az adatok voltak. Aztán a még élő, bár lélekben már a halálát váró rabhoz fordult.

– Megmondaná mért tette?
Mivel a priccsen ülő nyúl nem mondott semmit, végül a ló válaszolt.

– A bagoly köpte be anno. Miatta került börtönbe.

Végül a patkány takarító kivonszolta a hullát, felsöpörte a szerteszét heverő véres tollakat. Mezei nyulat pedig újbóli ítélethozatalig átszállították a tőzsdefarkasok celláiba…