Az éjszaka

csendjében

őszes halánték

érted is eljön

Kitágult, rémült

szemek.

Vagy rég várt

vacsoravendég.

Révbe érő

tekintet

a folyó

túlpartjáról

integet.

Charon mögött

az élet,

eltévedt lovasként

lépdel.

Elrabolt

Persephoné

csókjára

váró száj

halott,

sivár.

Faragott keresztként feszül mellemnek a szó, szeretlek.

megkopott, színtelen virág,  a varrásnál kifeslett.

Foszladozó rongycsomóként csüng ajkadon.

Levegőben rekedt, lebeg súlyosan, hagyom.

Az igazi ok elveszett valahol, miközben,

egy szomorú lány nézett rám a tükörben.

Kettőnkért magamból mind többet adtam neked,

de feledett valóm most gennyes tályogként reped.

Mára hová lett lényegem?  Nem tudom.

azt mi lett belőlem,  szégyellem, s unom.

Szeretsz?

      Közben odaértünk az istállóhoz, ahol hirtelen vagy húsz bokszot számoltam meg, mely mindegyikében volt egy ló. Vegyes érzelmekkel mentebb beljebb. Nem tudtam, hogy mitől irtózom jobban, a trágya szagától, vagy a lovaktól. Az orrom hamar megszokta a szagot, így maradt a ló az irtózat tárgya. Kíváncsi is voltam, mert még soha nem láttam lovat ilyen közelről, a simogatás meg végképp kimaradt az életemből.

      Paul hátra se nézett, s mivel nem akartam lemaradni, felgyorsítottam a lépteimet.

   Nem sokat aludt ezen az éjjelen. Miután Attilával megszakította a beszélgetést, szinte azonnal ágyba zuhant. Nyakig magára húzta a vastag takarót, melyet még nyáron is használni fog, és bámulta a plafont, azt remélve, hamarosan magával ragadja az álom. Ez azonban éjjel kettőig nem történt meg. Esélye sem volt rá. Kialudta magát alaposan az elmúlt napokban, cseppet sem volt tehát fáradt. Mindössze lustaságot érzett, és azt, hogy számtalan, összefüggéstelen gondolat cikázik az agyában.

Miután birtokba vettem a szobát, kinéztem az ablakon, mely egyenesen a karámra nézett, melyben több ló is nyugodtan legelészett. A karám mellett egy idősebb férfi, éppen egy gyönyörű fekete fríz lovat csutakolt, és a két kisgyerek, akiket nemrég még a vendéglő előtt láttam, körülötte serénykedett. A férfi rövid ujjú pólót viselt, mely kiemelte izmos alakját. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, felnézett az ablak felé. Az arcát nem láttam rendesen, de gyanítottam, hogy csakis az idősebbik Paul Crossman lehetett az.

Sötét szoba

rezzenéstelen

csendjében,

a falra festi

életed

egy gyertya,

fénye,

lángja.

Megmozduló

árnyékok,

igéző képek.

Tudatod riadt,

eltévedt.

Mélyben

nem találja

magát az én.

Magának akaró

önző ego,

kapaszkodik.

Megzavar

egyedüli

létedben.

Féltékeny,

elveszett.

Ott állt a tisztáson, felrémlik képe.

Bíborruhába vonta a lemenő nap fénye.

Hatalmas dús lombkoronája és törzse,

megannyi élőlénynek volt menedéke.

Kéjesen nyújtózott ágaival a nap felé.

Apró cinege röppent ágára, éppen elé.

Kecsesen mozgatva szárnyát, szalutált.

Csőrében fűszállal, dúdolva tovaszállt,

A tölgy udvariasan köszönt, vigyázva arra,

hogy úri büszkeségén sose essen csorba.

Picit bólintott, épp annyira csak,

mint pajkos szellő, éjjeli árnyaknak.

   Annamária jókedve Zsófi távozásával sem hagyott alább. Tovább folytatta aznapi tevékenységét, elment zuhanyozni, aztán készített magának két karéj kenyérből szalámis szendvicset, majd leült a konyhaasztal békés magányába, és úgy falatozott, hogy közben csillogó szemmel figyelte a csillagos eget.

   Pozitív kedélyállapota azonban ezt követően menten elillant. Eszébe jutott az, ami már korábban is, csak akkor kellőképpen elterelte a figyelmét a jótéteményekkel.

Szeretnék őszinte véleményt kérni tőletek, hogy ez milyen lenne az I. kötet elejére?

Fejemet nagy őrültségnek adtam,

Egy-kettőre regényt faragtam.

Zakatolt az agyam, mint a gép,

Nem kellett hozzá más, csak egy számítógép.

Éjjel-nappal vertem a billentyűzetet,

Így szerzett a lány ellenfeleket.

Akik el akarták venni az apja földjét,

Kaszálók, és rétek zöldjét.

Életükre nem egyszer rátörtek,

Nem könnyű az élet, hamar rájöttek.

Miközben Liz gyilkosokkal hadakozott,

Hozzá egy sármos férfi csatlakozott.

   Annamária délután hatra ért haza. A lakás ugyan a szokott unalmas képet árasztotta, valahogy mégis más volt a helyzet, mint korábban. Szinte tetszett neki, amit lát. Már nagyon régen fordult ez elő.

   Ekkor jutott csak eszébe, hogy a vezetékes telefon végig ki volt húzva a fali aljzatból, ráadásul a mobilja is valamelyik bútorzatának rejtekén bujdosott. Miután visszadugta a telefont, tárcsázta a saját számát, mire az ismerős szólam felcsendült a szekrénysor végéről.

Napokig tanakodtam azon, hogy mit tegyek. Megkeressem Lizt, vagy sem. Mígnem – mivel semmi dolgom nem akadt éppen –, elindultam a Colorado fennsíkra, ahol Liz élt a farmján.

      Választ akartam kapni megválaszolatlan kérdéseimre, és persze érdekelt, hogy Liz meggyógyult-e. Olyan gyorsan eltűnt a kórházból, hogy elbúcsúzni se volt időnk.

      Elmondása alapján kerestem a farmot. Bár fogalmam sem volt arról, hogy története igaz volt-e, vagy csak kitaláció.

Figyelmeztetések:

- yuri(lányxlány)

- csak felnőtteknek.

Myokina.

Mit mondhatnék róla? Akár a szélvész, a zivatar, a harag és a nyíló virágok keveréke. Képzeljetek el egy üveglombikot, tegyétek bele ezeket a dolgokat, rázzátok össze és hoppá! Megvan egy arrogáns, beképzelt, fennhéjázó és meseszép lány.

Bámultunk, nem csak az osztályban, de az egész iskolában. Figyeltük a farmer miniszoknyás, fehér inges, sudár alakját, a hosszú gesztenyebarna haját és a hatalmas kék szemeit.

Kedves Tagjaink!

Legújabb krimi pályázatunkban Columbo hadnagy észjárását kellene követni. A megoldásokat a ************@********.hu címre küldhetitek. A legjobb megfejtést beküldő e-oklevelet kap.

Beküldési határidő (az iskolaév végére való tekintettel): július 9.

Tények: Vitus Res-t, a gazdag üzletembert holtan találták egy vidéki szálloda folyosóján. Lelőtték, a fegyvert az üzlettársa szobájának ablaka alatt találták meg. A pisztolyon nem voltak újlenyomatok.

Az Úrnő azt mondta, meg kell ölnöm, és az utolsó cseppig meg kell innom a leggyűlöltebb hozzátartozóm vérét, hogy az átalakulásom teljes legyen.

– Muszáj személyesen végeznem vele? – kérdeztem.

– Nem. Bárki megteheti helyetted, a te parancsodra. Neked csak innod kell – felelte.

Másnap közöltem a Kampóssal, hogy feladatom van a számára: meg kell ölnie az öregemet. Életem harmadik nagy szerelme készségesen elvállalta, ördögi mosolyomnak, bűverőmnek nem tudott, nem is akart ellenállni.

A hegyen állok, hol zsebmetsző szél jár,

s kilop belőlem minden bánatot,

míg lenn a völgyben, ahová lelátok

városom szíve, Diósgyőr dobog.

Lázas kemencék vésztjóslóan morognak,

mint udvarokban hű komondorok.

S a szmoggal átkos, tűzzel vert világba

aranyló fény ha eljut néha nap,

szétmarják selymét fojtó füsthadak.

Megadja magát utóbb vagy elébb,

s halottsápadtan bujdokol zokogva,

mint tűrt szerelmet szenvedő cseléd.

   A sikertelen írási kísérlet azonban cseppet sem szegte kedvét. Hosszú idő után először újra erőt érzett magában ahhoz, hogy változtasson. Ezúttal elsöprő lendület lett úrrá rajta, mely lendület az embert általában cselekvésre ösztönzi. Annamáriának nem kellett fél óra, mire tavaszi kabátja ismét felkerült testére, cipője pedig a lábára. Miután utoljára körülnézett a lakásban, vidáman, széles mosollyal az arcán kilibbent onnan, ugyanazzal a mozdulattal, mint azt megszokta, gyorsan, hiba nélkül kulcsra zárta az ajtót, majd lesétált a lépcsőn.

Becsületes ember vagyok, magam hatalmát jóemberek megrontására soha nem használtam. Hanem az a Másik! Lopott, csalt, hazudott és még ölt is. Mindezt az én nevemben tette. Most eljött az ideje a békének, az egyensúlynak. A halálnak. Meg kell ölnöm, hogy élhessek!  

1.

Ideges szellőrebbenés szalad végig az erdőn, a zörgő leveleket szerteszét hurcolja. A fekete égből nehéz cseppek hullnak, csapódnak a földbe. Lekopaszított, őszi fák nézik a fáradtan gyalogló, katonaruhás csapatot.

Összefoglaló: Black Velvet. Egy bár Osaka belvárosában. Itt nincsenek tabuk, nincsenek nevek, rangok... Mindenki egyforma és mindenki egyformán élvezi az éjszaka nyújtotta lehetőségeket... Nico és barátai szinte minden éjjel itt ücsörögnek és keresik újdonsült áldozataikat egy forró éjszaka reményében, de mi van akkor, ha az egyéjszakás kaland már többet akar? Meddig tud ellenállni az állandó ostromnak és mikor omlik le az a bizonyos fal?

Figyelmeztetések: Brutalitás, Droghasználat, Erotikus tartalom, Idegen nyelv, Kínzás, Nemi erőszak, Saját szereplő, Szadizmus, Testi erőszak, Threesome, Trágár beszéd, Homoszexualitás

+18 

Dark Velvet - Sötét bársony

5.

Találtam egy weblapot,

amely nagyon megkapott.

Csak rímekben beszéltek,

velem együtt henyéltek.

Kedvet kaptam, kipróbáltam,

Azt mondják, hogy jól csináltam.

Faragj te is verseket,

nyisd ki nagyra füledet.

Írd le mit a szív kíván,

Soha ne hagyj minket árván.

Próbáld ki a tudásod,

menni fog ez meglátod.

Sose írtál verseket?

Töltsél vele perceket.

Állj neki most gyorsan,

Mert lemaradsz a sorban.

Fejleszted a szókincsedet,

Verjed le a bilincseket.

A függönyön egy tücsök szundikál.

Behúzódott. Kint csípős lett az este.

Csendben van, mint a cigány bál után,

a nyári dalt már régen elfeledte.

Szállás fejében kicsi barátom

pengess el néha egy egy kurta nótát

arról, hogy elmegy majd ez a tél is,

s báloznak újra a zengő rónák.

Március jár a holt avarban.

A szélben pár szem hó cikáz,

tar bokrok alatt zöld szoknyában

didereg néhány hóvirág.

Ébredő fények fátyolában

fzik a tavasz. Balga lány..

Remény, szerelem lép nyomában

és vágy, hogy nyár is jön talán.

Megyek merre utam lelem,

eszemet meg zsebre teszem.

Happccii!

Megfertőzött a sok zseni,

ki az írást előveszi.

Bejövök és veletek

együtt sírok, nevetek.

Az élet menetel, szívem dobog,

a remény felemel, míg el nem hullok.

Lelkem rajta, utam én választom,

hogy mivé leszek, csak én tudhatom.

Életképtelen
élet képletem
emberek közt
tömeg, félelem
magába húzódó
csigavilág
egyedüli
elbújt rejteke
csendben
figyel.

Némaságot
fogadott,
nyitott szemek,
hálót szövő
bizonytalanság,
nem érdemel
többet, mást
az elérhetetlen
csigavilág.

Mikor először láttalak, szívemben csend volt,

fejed köré glóriát, fénylő napsugár font.

Ártatlan, kék szemedben megláttam magam,

leomlott könnykristályból épített falam.

Kezem kezedbe vetted, mosolyod úgy ragyogott,

mint nyári zápor után a szivárvány szokott.

Óvón ringattál, biztonságod bölcsőjében,

Szerelmünk csodás tündérálom volt, ébren.

Életünk végén, most énekelek egy dalt Neked,

ölembe veszem, és lágyan simogatom fejed.

A halál elvett tőlem, de emlékszem szád hogyan csókolt,

mikor utoljára láttalak szívemben csend volt.

Arca szivárvány, szellemét megidézem,

őskorokból felrémlik, akár egy gólem.

Ajkán fél mosollyal, izzadó aszfalton,

cédrus lábát nyújtja kényeskedve, túlzón.

Hajában szélfi játszik tündérdallamot,

vonásaira  tél fagybíbort faragott.

Súgva kíséri évszázados fa árnya,

kék szemében ködös vándorlások álma.

Kezében még ragyogva él tavaly csendje,

délibábként napcsókolt gyümölcsök kertje.

Hűsölő őzek, csintalan patak medrében,

öreg paraszt, hímzéssel díszített mentében.

Az álmos idő este tízre jár,

az alkony fátylas szép szeme kihunyt.

Elmúlt ez is. Egy nappal kevesebb.

Így ágál bennünk minden esti búnk.

Nem renget eget, földi világot,

számon sem kéri napi tetteink,

csak óva int, mint sok rosszat látott

kivénült bölcs, hogy este lett megint.

Ilyenkor kicsit magunkba szállunk

és sóhajtunk is talán egy nagyot,

gondunk lerakjuk, mint megunt batyut

és kinyújtózunk, mint egy szép halott.

Alszunk. Bejárjuk álmunk rétjeit.

A szomszéd ágyban alszik asszonyunk,

felbuzog bennünk egyszer még a hit,

hogy feddhetetlen emberek vagyunk.

   Túlzás lenne azt állítani, hogy Tóth Annamária boldog volt. Nem lehetett annak nevezni. Reményteli öröm valóban bujkált benne, ugyanakkor vészjósló felhők gyülekeztek lelki szemei előtt, eltakarva előle a vágyott hangulat napsugarait.

   Már a vonaton, hazafelé kétségek kezdték gyötörni. Elvesztette magabiztosságát, mellyel eddig hitte, hogy otthon most már minden rendben lesz. Belenyilallt egy érzés: „Mi van, ha mégsem?”. És ez az érzés mélyen befészkelte magát a szívébe, megrendítette azt az erős várfalat, amelyet Gyuri bácsi nagy segítségével felépített.

              Most mit tegyek?-- itt ülök és nézek a semmibe , akkor amikor ezelőtt nem sokkal még olyam mozgalmas látomásaim voltak , hogy csak úgy  ámultam , meg bámultam.

              Ketten lovagoltak egy  nagy ukrajnai pusztán, pusztán azért mert nem volt egyéb dolguk ,az egyik nő volt, végzetes nő , a másik meg férfi , kivégzős férfi,. A lovak patkóján láttam hogy a  netről ismert Laci bácsi kovácsa patkolta meg őket. Azért mentek olyan gyorsan--galoppban , mert még forró volt a patkó.

Médiával fertőzött
agyakban
kietlen kert
a gondolat.

Pénztelenek
pénzbe vetett
egyetlen hite.

Félreértelmezett

szerep, játék.

A sikerre
vágyó ének
tömegbe olvadtak
már régen.

Elismerésre,
sikerre vágyó
pillantások
mögött
a tekintet.

Fénytelen
üres.

Elszürkülő virágok
között a gaz
kiírtásra váró
önálló gondolat

Keserű ízzel készülődnek

számban a szólni kész szavak.

Ne bántson engem senki, senki,

szeretném mind, mind elfeledni,

mit tanulni sem lett volna szabad.

Lázas próféták tűz igéit

hittem, s hogy jó az ember.

Hitem hálóján fennakadva,

még az is, aki nem akarta

megmart. Legalább egyszer.

Pihen a kovács már.

Vasvirág az asztalon

Nehéz kalapáccsal verve,

de nagyon.

Tüzes szirma,lassan éled,

lelkében a büszkeség.

Illatát a kisműhelyben

eregeti szereti szerteszét.

legalább egyszer szépet tenni,

a gyalogúttal messze menni

kézenfogva, merre a nap jár,

amig a múltba hull a naptár.

Kigombolni a józanságot,

letenni, mint egy unt kabátot.

Jókedvünk tiszta gyolcs ingében

felhőt faragni fenn az égen,

s ha homlokunkra gyűl a pára,

madárként ülni lombos ágra,

szorgalmas hangyák útját lesni,

emlékmorzsákat csipegetni.

Arcunk mártani hébe hóba

szikrázó, tiszta, szűzi hóba.

És a zsémbesek meg ha rónak,

magunkra húzni takarónak.

   - Vezessen el ahhoz a házhoz! – parancsolta Annamária, miután bementek. Gyuri bácsi épp nekilátott volna az ebédfőzésnek, kezdve a krumpli pucolással. A lány vad, ellentmondást nem tűrő hangjától azonban kiesett kezéből a kés és a burgonya egyaránt. Lehajtott fejjel így szólt:

   - Nem hinném, hogy az jó ötlet. Tudja, nekem már megvan itt a nyugalmam, amit megteremtettem. Szeretném megőrizni. Az az ember nem jó ember.

   Annamáriát szíven ütötte ez a közlés.

Csillogó szemek,
mosolygó száj.

Egymásba fonódó
tenyerekbe
az elmúlás lehelete
karcol jelet.

Kitörölhetetlen

Képek.
Egymásnak feszülő
szó, gondolat
Meggyötört.

Visszavonhatatlan

Döntése a sorsnak
futsz, szaladsz
gyorsan.
Veled marad

Tovatűnő év
fémtigris karma.

Nem én akartam megszületni.

Tudom, ez nem bűn, nem is érdem.

Igazamért még nem fogott karót,

kését se fente senki értem.

Itt, az örök fény tüzéből rabolt,

zabolán tartott tüzes tömbök

között dübörgőn mordul a beszéd,

mint az ég, mikor zápor ömlött.

Tízezer ember celebrálja

a tűz méhében vajúdó misét,

a csillagszórós acél glórián

verdesnek finom kis korompihék.

A talpam alatt felsír a salak,

mint a gyerek, ha anyja megveri.

Itt keresi a boldogságot

mi elveszett a munkás, s nem leli.

   Annamária éjszakára megkapta a szobában lévő ágyat, Gyuri bácsi beérte a konyhai lócával. Az öregember az igazak álmát aludta még akkor is, amikor a lány már javában fenn volt. Ugyan most nem álmodott semmit, legalábbis nem emlékezett rá, egyszerűen nem bírta tovább húzni a lóbőrt. Talán a hely idegensége miatt, talán lelkének nyugtalansága okán, valamiért azonban ezen a hajnali órán felpattant a szeme, és úgy is maradt. Bámulta a pókháló díszítette plafont, közben különféle gondolatok zümmögtek agyában, melyeket sehogy sem tudott kiverni onnan.

Esti mese, kis mese

Szállj be Áron fejibe.

Hozzál rá szép álmot,

Nyugodalmat, hámot.

Hamar jő a holnap,

Tele lesz a honlap.

A nyíló akác, hosszú őszt jövendől,

a hegyeken, kis párák lengenek,

megcsendesűlt a madárszerenád,

és hűvösek az álmos reggelek.

Szeptember jár a csendnek útjain

és tébláboló, sóhajos szelek.

Egy egy holt levél néha már lehull,

s nyárasszony lelke félőn megremeg.

Fogakat ingerlő paradicsom,

a kert asztalán, s dinnye egy szelet.

Őrzi a fényt, a langyos délutánt,

bóbiskolva egy dália gyerek.

Az alkonyatban rőzsetűz hunyorgat,

ölelésre vár hulló csillagot,

a múló idő partalan vizében

sápadt hold úszik, a bölcs csónakos.

Amikor felébredt és fürdőszoba felé botorkált, átesett a gyerek által tegnap este otthagyott Maci Lajos úron. Csak a szerencsének és a reflexeinek köszönhette, hogy nem történt komolyabb baja, de akkor már tudta, hogy ez a nap már el van átkozva.

Úgy indult, hogy miután egy kicsit jobban megnézte az órát, szembesült a ténnyel, hogy komoly késésben van. Ebből persze kapkodás lett, amelynek persze következményei lettek: kapkodása eredményeként leszakadt az inggombja, majd miután nagy nehezen talált egy másik inget, azt szerencsésen nyakon öntötte egy csésze kávéval.

ALSZIK AZ ÉJ

Neszező éji csendben,

ha már madár se rebben,

lámpása ég a holdnak,

gazdátlan kóborolnak

csillagnyájak az égen,

megsápadva a fényben.

A fák kontyában néhány

levél szöszmötöl némán.

Alszik az éj is békén,

egy lepke szárnya végén.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

AKARTAM LENNI

kis esti parázs parányi kertben,

melyet olykor csak könnyű illatos

szellő tart ébren kíváncsin,csendben,

épp csak jelezve, én is itt vagyok.

De ha a lélek a néma estben

halvány kis csókot lebbent a holdnak,

tüzem mellé az égi csillagok

mesét hallgatni mind leguggolnak.

   Ilyen és ehhez hasonló gondolatok merültek fel benne, de mire a beugróhoz ért, ezek tökéletesen szertefoszlottak. Gyuri bácsi már odabent volt. Ugyanis egy ajtó vezetett valami kamraszerű helyiségbe, ahol mindenféle kerti szerszámokat, dobozokat és tűzifát tárolt az öregember. Annamária még mindig kételkedve vendéglátója tisztaságában, belépett a gyéren megvilágított helyiségbe. Gyuri bácsi a sarokban álló nagyobb dobozban kotorászott vad lelkesedéssel.

Szemedben

megcsillanó

öröm

könnycseppek

Titkai

az örök életnek.

Élettel teli

üvegecske

kiüresedett,

szétfolyt

tócsa a földön.

Mocsár.

Magába húzó

öntelt vágy,

nem enged.

Fényvisszaverő

álmoktól

érzéketlen szemek

mutatnak utat.

Kattanó lakat.

Utószó

- Nocsak, nocsak! Újból találkozunk? - húzta fel a szemöldökét Markus, és úgy nézett Trixire vérbeforgó, sötét tekintettel.

- Én... Mi ez? Miért? Apám már fizetett. Most mit akar? - A lány kétségbeesett arccal nézte a kezét szorító bilincset, de egyetlen könnycseppet sem ejtett.

- Én tőled? Semmit. Engem te annyira sem érdekelsz, hogy megöljelek.

- Akkor... akkor miért? Miért vagyok itt? Apám fizetett, most mégis mit akarnak

Kesergő nóták mámorában

nem oldja fel már gondjait a nép.

Nem igér pénzt a kurta cigánynak,

ami van,lassan kenyérre kevés.

Pohár bor után káromolva

szól,mert van kire, s miért.Jó okon.

Dühhé keményűl össze mérge

elbitangolt délutánokon.

Csillaghullásra vár az éjjel

a vigasztalan. Komor és sötét.

( Buddha ül lótusz virág trónján

és elmerengve nézi köldökét.)

Rendülnek az ég pillérei,

a befalazott üvöltés kitör,

a jajongások kín igéi

várják a választ.

A férfi egyedül utazott hazafelé az autóban. Most nem kapcsolta be a rádiót, mint szokta, jobban esett a motor halk, egyenletes duruzsolása. A tovaröppenő életén gondolkodott: már majdnem ötvenkilenc éves volt, túl egy viharos házasságon, amelynek voltak szépségei, hullámvölgyei, buktatói. Olyan régen véget ért már, és ennyi év után már csak a szép emlékek bukkannak elő, milyen érdekes is az emberi elme, becsapja tulajdonosát. Eszébe jutott három felnőtt fia, akiket a sors igen csak megtépázott, hiába apa nélkül nőttek fel.

Tarka-barka

színekbe öltözött

álom

szép rét.

Pirosló

virágbokor

hívó szava,

szétterülő

illatorgia.

Mosolygó

arccal,

szívbemarkolóan,

füledbe súgja

...

Gyerekként sátrat építettünk lepedőből, az asztal alatt.

Télen a hóból, komor kitartással, kemény jégfalakat.

Mikor hazaértem, apám nagyra nőtt árnya állt fölöttem,

ő szó nélkül ütött, én sírtam, nem hagyta abba még sem.

Kitartó szorgalommal vert, arcán gránitszürke fintor,

melyet  gonosz kacagással festett rá a gyűlölet piktor.

Anyám jajgatva állt közénk, ijedt tekintetét látom,

ahogy haja éjfekete zuhatagával, védelmezőn átfon.

Agyam hátsó rejtekéből kúszik elő ez a régi emlék,

mintha megint újra gyámoltalan kicsi gyerek lennék.

Fejem felett az öreg Göncöl

már hazafelé szekerez,

csodálják álmos, bámész szemmel

hunyorgó csillag gyerekek.

Pirkad. A hajnal hűvös kése

szegi az új nap kenyerét,

csöppen az álmok édes méze,

s az első hang friss harmatba lép.

Völgyek zsolozsmás templomában

még sötét árnyak térdepelnek,

de a köszörű hegyek csúcsán

a fény pengéi élesednek.

És oldódik az éj zománca

a legmagasabb dombokon,

fecske zuhan a csend tavába,

s nyeregbe száll a nyugalom

Itt vagy, megérkeztél. Ámulva nézlek.

Nézem e csodát, látnivalóm temérdek.

Pici kezed, apró szád, de a szemed!

Gyönyörű, ártatlan a tekinteted.

Hosszú fekete a hajad, igazi kislány.

Belém hasít a tudat, akár a villám.

Anya lettem! Milyen furcsa érzés.

Éppen én? Ez igazi Istenkísértés!

Karomban tartalak, szememben könny.

Végleg elillant, tovatűnt a közöny.

Már mindörökre amíg csak a földön élek,

Te vagy számomra fontos, és mindig remélek.

Nem tudom mennyi ideje ülhettem ott, de egyszer csak egy lovast vettem észre közeledni, két kutyával az oldalán. Már messziről láttam, hogy testalkatilag sem egyezik Markussal, és ez némi csalódással töltött el. Nem beszélve Bontyról, aki odaérve hozzám, azonnal nekiállt szokásos szagolgatásának, míg Iry tisztes távolból morgott, és vicsorgatta a fogait.

- Nyugi, öreglány! - ugrott le a lováról Fernando, és megvakargatta Iry fejét, majd odalépett elém, és kutató tekintetét végigsiklatta rajtam.

Régi kép, a kezemben tartom.

Egy kedves arc, csak nézem sajgón.

Szeme mélykék, mint a nyári alkony.

mennyi báj sugárzik e bájos arcon.

Ajkán talányos mosollyal néz rám,

tudom ő átlát a csodák tükörfalán.

A haja mézillatú, a múltból száll felém,

törékeny szépség,  légies tünemény.

Alakja sudár, hajlékony nádszál,

hozzá még csak hasonlót sem láttál.

ruhája fehér akár a frissen hullott hó,

       darázs derekára  lágyan, hullámzón simuló

Monoton fájdalom
szőtte
összeesküvés.
Remegő
tested
mozdulni sem
mer.

Pergamen szemekben
üres lapok,
kifakult írás,
elmosódott sorok
között
utat talál.

Álomba menekülő,
félelem
tudat alatt
növekszik tovább,
remegő ébredés,
izzadtság.

Időtlen,
visszatérő érzés
a tükörből
rád néz,
nevet
nem mentem el.

Kacag

   A kislány megtorpant, amint megpillantotta Annamáriát. Lelkesedése alábbhagyott. Érdeklődéssel tekintett a jövevényre, akitől szemlátomást meg is ijedt egy kicsit. Várakozón hátranézett, majd örömmel konstatálta, hogy a házban mozgolódás támad, és az ajtóban egy fiatal házaspár jelenik meg. Először ők is vidámak voltak, de ahogy az újonnan érkezőt észrevették, arcukra fagyott a mosoly. A jól megtermett, pocakos férfi komoran lépett a szabadba, pár lépést tett a kerítés felé, aztán így szólt Annamáriához:
   - Segíthetek valamiben?

Agyam tekervényes útjain kereslek téged,

Markom szorítja még áldott szép emléked.

Varázsod bennem él,s új hajtást fakaszt,

Gondjaim súlyos terhe alatt visszasírom azt.

A sötét jövő,mit szememnek fénye ad,

Fájón akarja lelkem,mutazsd meg magad.

Tudatom visszatart,hogy meglássalak téged,

Messze vagy.Ne várjalak,bárhogy szeretnélek.

Én bízom.A tudatom mégis visszavár,

Légy mellettem,ha sírok,ha valami fáj.

Nincs nyugalmam örlődöm mint darálóban a szem,

Már egyedűl vagyok,s nem tudom mi lesz velem.

Ott állt a pultnál, tétován, háta meggörnyedt,

szeme riadt  állatként a teremben veszett.

Félénk kérése a szürke falak közt rekedt,

 nem hallotta senki, és többet szó nem esett.

Apám jutott eszembe, döbbenten csak néztem őt.

Lábam indult felé, elfeledtem a temetőt,

melynek rég lakója volt, mégis, a halállal dacolt,

mert őt láttam valóban, fülembe a vér zakatolt.

Persze elsőre ütni-vágni akartam, de abban a pillanatban mikor hozzá értem, elkapott a szenvedély. Átkaroltam a nyakát, és felhúzódva a szájára tapasztottam szomjas ajkaimat. Amikor pedig megéreztem ölelő karjait, és nyelvének édes ízért, kezdtem elveszíteni a fejem. Nem érdekelt, hogy ki ő vagy ki vagyok én, csak egyetlen cél vezérelt, szeretni.

Ám abban a pillanatban Markus felnevetett, olyan jóízűen, hogy egyszerre kitisztult tőle a fejem. Hiszen ez nem én vagyok, ez a nő nemcsak külsőleg különbözik tőlem, de lassan belsőre is, és nem voltam biztos benne, hogy készen állok erre.

Kis ember volt, kinek mellében alig fért szíve.

Kopasz, kerek fejét ócska régi kalap védte.

Nagyanyámat imádta, hangját átjárta a tisztelet,

ha hozzá szólt, és a mély őszinte szeretet.

Velem szelíd volt és engedékeny gyakran,

Tőle sok ölelést és simogatást kaptam.

Még ma is látom, ahogy a régi díványon ül,

keresztrejtvénnyel kezében, s a fény rávetül.

A nagy háború tőlünk majdnem örökre elvitte,

nekünk gyerekeknek mindig ezt mesélte,

a szeretet hozta haza, és hogy volt élelme.

Vasszűznek öltözött,

kifacsart érzelem

halott

szíved kitépi.

Elkékült

hideg szájon

a csók.

Utat nem talál.

Eltévedt,

magában bujdosó.

Akarod

a bocsánatot.

Körbeérő

fájdalom örvény.

Magasba száll.

Nyakadban kötél,

levegőtlen

földi lét.

A nap már lenyugodni készült, a tájra ráborult a szürkeség. A házban csend honolt, csak odakintről szűrődött be némi zaj, de olyan messziről, hogy lassan elnyomott az álom. Pihenni azonban nem sokat tudtam, mert még alvás közben is Markus járt a fejemben. Magam előtt láttam borostás arcát, figyelő szemeit. Éreztem kezének erős érintését, hallottam hangjának kellemes baritonját.

Reggel ennek hatására fejfájással ébredtem, és a nappaliból felhangzó hangos szóváltásra.

Annamária fél óra múlva a Vasútállomás hatalmas várótermében ült, és az induló vonatok sorát pásztázta. Köztük ott villogott az övé is: „08:45  személy    Siófok-Budapest-Déli pu.”. Mivel csupán tíz perc volt az indulásig, úgy döntött, átsétál a peronra. Lement a hosszú lépcsősoron, át a kacskaringós folyosón, majd az utolsó előtti feljárónál felkaptatott. A vágány melletti peron szinte üres volt. Csupán egy-két kósza lélek ácsorgott, a hűvös reggeli szél által tépázva.

A következő nap reggelén szokatlanul kipihenten ébredtem. Olyan volt, mintha végigaludtam volna néhány napot. Amikor kinyitottam a szemem, javában világos volt már, a házban pedig olyan mély csend honolt, mint a kriptában. Odakintről azonban behallatszott a messziről jövő kutyaugatás, lónyerítés, kiabálás, és egyéb szokatlan zajok. Érdeklődve keltem fel, és magamra véve egyetlen ruhadarabomat, amit Matt bácsi adott, a fürdőbe siettem. Mikor elkészültem az alapvető dolgokkal, lementem a földszintre, hogy Markus után nézzek.

Miután megtaláltam a megfelelő regényt, visszasiettem a szobámba, és belemerültem az olvasásba. Nem számoltam az időt, és mivel óra sem volt a közelemben, csak tippelni tudtam, hogy milyen napszakban járunk. Hamarosan a ház csendjét beszélgetés zaja törte meg odalentről, és jól ki lehetett hallani Markus olykor felcsattanó hangját. Mivel amúgy is el voltam zsibbadva az olvasástól, úgy döntöttem, hogy meglesem, kivel veszekszik éppen az elrablóm. Ezért kimentem a szobámból, és egyre lejjebb osontam a lépcsőn. Két munkásruhába öltözött férfit láttam nekem háttal, amint Markussal beszéltek a nappaliban állva.

Victor ezen a délután egyenesen Ambrosie bárja felé vette az irányt. Még nem találkoztak, de már tudta, hogy ki ő. Csaknem egy éve kitartóan kereste, és minden jel arra mutatott, hogy most végre megtalálta. Viszont egyáltalán nem volt szándékában személyes kapcsolatba kerülni vele. Még nem. Most csak látni akarta. Tudni, hogy hol található meg, és azért, hogy később felismerje, arra az esetre, amikor majd közbe kell lépni, amikor majd szüksége lesz arra, hogy kapcsolatba lépjen vele.

  -Áh!Elfogok késni!-ordibáltam az utcán iskolába menet.-Első napom,én meg elkésem!Nem lehetek ilyen figyelmetlen!
  -Kicsilány!-szólt egy ismerős hang a hátam mögött.-Csak nem késésben?-megfordultam, és hirtelen nagyon széles mosolyt varázsoltam az arcomra.
  -Guszti?Te vagy az?Annyira örülök,hogy újra láthatlak!-mondtam,és egy gyengéd ugrással a nyakába ugrottam.
  -Ne...!Viki!Megfolytasz!-tudtam,hogy erősen szórítom,de nem érdekelt!Az érdekelt,hogy újra káthatom!

Patak partján ülő

végtelen idő

elgondolkodva

megáll.

Nem létezem.

Az út rövidebb volt, mint amire számítottam. A sötétben alig láttam, így fogalmam sem volt, merre járhatunk. A főút menti fákat, a hosszú, füves területeket persze ki tudtam venni, de házak nem villantak fel előttem sehol egészen addig, míg Mark le nem fékezte az autót egy kétszintes lak előtt. Abban a percben, ahogy leállította a motort, két dobermann -féle kutya ugrott a kocsira és vakkantottak be az ablakon. Úgy megijedtem, hogy azt hittem, a szívem is megáll, hát még mikor Mark kinyitotta az autó ajtaját, és gondolkodás nélkül kiszállt.

Hová űz el minden álmom?
Hol marad a valóság?
Léptek zaja,
ajtó nyílik...
Bús magányom feloldódik.
Itt van már!

Még nyolc óra előtt kopogtatott az anyja lakásának ajtaján, a rá nem jellemző ütemességgel és erőszakkal. Némi túlzással dörömbölt. „Most azonnal, nem várok tovább!” – bömbölte ez a dörömbölés.
   A fáradt asszony, aki még nyilván szundikált volna az ágyában egy-két órát, szemét dörzsölgetve nyitott ajtót. Látszott rajta, nem tudja eldönteni, felébredt-e már, vagy továbbra is az álom világában jár. Nem is annyira lánya szokatlanul korai látogatása zavarta meg, sokkal inkább az arcán tükröződő, leírhatatlan ragyogás, mely most határozottan sokkal szebbé varázsolta (holott alapvetően nem volt csúnya teremtés).

Ismerős arc
láthatatlan marad,
hangja elsuhan.

Önmarcangoló
kudarc.
Ereidben tekereg.

Tudathasadás,
egy hasítás.
Talán segít.

Kétségek közt
az elmúlt idő,
remény.

Pokolba szóló
vacsora,
vendég.

Jó szándék
vezet,
didereg.

Fagyos, ázott
lehelet.
Zilál.

Sötétből
egy árnyék
itallal kínál

Léthé folyó
cseppjeiben
a megváltás.

Íme, a nyertes válasza:

Feltételezhető, hogy az öreget az örökség miatt tették el láb alól, valószínűleg úgy, hogy kicserélték a gyógyszerét.  A társaságot először három csoportra osztottam:

1.       öltönyös ember, zenét hallgató ember

2.       öreg ember, felesége, unokája

3.       anya a fiával és a lányával

Az öltönyös embert, és a zenehallgatót rögtön kizártam, mert ők nem lesznek örökösök, akármi történik, mert nem tagjai a családnak.

Varázsdobozba zárt,
arcokra rémületet
festő.
Elrontott mutatvány
fűrészfoga váj
mély barázdát.
Csapdába esett
érzelem szeme
utoljára kér.
Ellenállás nélkül,
gyors befejezést.
Taps s vihar,
mit hátrahagy,
felkel egy
újabb nap.

Szerelem

Fáradt szememmel látlak, fáradt lelkemmel érezlek,

Fáradt kezemmel, fáradt szavammal érintelek.

Ha utolsó lélegzetem a te szádba fújom,

akkor volt értelme élnem,  s boldog leszek, tudom.

Ha tenyerem lüktető szívedre fektetem,

dobbanása megremegteti mindenem.

Ha fénylő-kéklő szemedbe nézek Szerelmem,

         múló létem gondolatlénye összerezzen

- Ébredj! - hallottam Mark hangját félálomban. Igyekeztem kinyitni a szemem, de a látvány, ami elém tárult, nem egyezett azzal, amit vártam. Egy sötétszőke, bajszos, szakállas férfi nézett rám türelmetlenül, akit még sosem láttam, pedig a hangja annyira hasonlított... - Mozogj! Megyünk!

- Mark? - kutattam az arcát, ismerős vonások után.

- Igen, én vagyok. Gyere! - azzal megragadta a karomat, és felhúzott, majd ugyanazzal a lendülettel kivezetett a szobából.

Akaratodon túl

az élet

feltárulkozik

előtted.

Magad mögött

hagyva az

éned.

Elmerülsz

a teljességben.

Hosszas ténfergés után, felemeltem a telefont és tárcsáztam Iris, a nővérem számát. Ő orvos, tudnia kell a választ. A negyedik csengésre vette fel.

- Szia Iris, Grace vagyok – szóltam bele s a szívem a torkomban dobogott.

- Hugi – kiáltott fel s aggodalom bujkált a hangjában. – Jól vagy? Hónapok óta nem hallottam rólad! Már vagy ezer üzenetet hagytam neked, de sosem hívtál vissza…

- Ne haragudj, nem vagyok valami jól mostanában.

- Ez érthető, azok után, ami történt. – sóhajtotta és tudom, hogy millió kérdése lett volna még hozzám, de engem csak egyetlen dolog foglalkoztatott.

Elszakadt

kötélidegen

táncoló.

Túlfeszített

érzelem.

Vége.

Összeomló,

fénytelen

pillantás.

Konok,

szótlan.

Csend

Benned

üvöltő

érzelem.

Elárasztó

hullám.

Robaj.

Elnyomja

a külvilág

zaját.

Nem hall.

Nem lát.

Nem beszél.

- Akkor ezt megbeszéltük – hallottam egy számomra ezidáig ismeretlen hangot az emeletről.

- Rendben, és kösz! - mondta Mark, majd visszatérve hozzánk, egyenesen rám nézett. - Gyere!

Olyan hirtelen pattantam fel az ülésről, hogy az óriás keze megugrott a ravaszon, és kis híja volt, hogy meg nem húzta. De erről tudomást sem vettem, csak odasiettem Markhoz, és megkönnyebbülten csatlakoztam hozzá. Azt hittem, hogy már indulunk tovább, ám ekkor az idegen férfi, aki már az ötvenedik évei felé járt, és inkább tűnt homoszexuálisnak, mint heteronak, intett, hogy kövessem.

   Az előttük álló éjszakát Annamária lakásán töltötték. Jól érezték magukat, beszélgettek, ettek, ittak, szeretkeztek, majd békésen, egymás karjaiban nyugovóra tértek. Reggel azonban a legrosszabb rémálomba csöppentek.
   Úgy kezdődött, hogy Annamária, mint a puskából kilőtt golyó, kirobogott a mellékhelyiségbe, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, megkapaszkodott a vécécsésze peremében, és már ömlött is a sárgásbarna színű folyadék a szájából, kellemetlen ízhatást hagyva maga után.

   Figyelem! Romlásveszély! Közös biztonságunk érdekében kérem, tartsák be az alábbiakat:

1.       1. Nézzenek kevesebb televíziót! Ha tehetik, inkább olvassanak, rajzoljanak, beszélgessenek. Az Önök és környezetük egészségéért…

2.       2. Ha mégis tévénézésre vetemednének, messze kerüljék a kereskedelmi csatornákat! Nézzenek inkább természet- vagy dokumentumfilmet! Esetleg tartalmas művészfilmeket…

3.       3. Ha valóságshow-t vetítenek, és a tömeg hangja ezt súgja: nézd, mert jó, ne hallgassanak rá!

Feloldozásra váró
árnyak.
Oltalomra vágynak

Végre,
szabadon.

Kitaszított,
félreértett
félelem.

Képe
feldereng.

Vízben tükröződő
menekülő
éned.

Feketén,
fehéren.

Szétválaszthatatlanul
egybeolvadt,
összeforrt.

Béke és
fájdalom.

Gyűlölt, buta, akaratlan lény,

magamról elhiszem, ez vagyok én.

Szavaim hamisak, tekintetem riadt.

Főleg ez jellemzi kapcsolataimat.

Nincs barátom, ugyan hogy is lenne?

hisz nem vagyok kíváncsi az emberekre.

Csak szűkölök nagy magányomban,

mikor éppen karácsony van.

Nem szán senki, megvetőn lenéznek,

pedig hidd el,  kívülről tűnök kevélynek.

Belsőm reszket, és mardos a kétség,

hogy az életben már nincs is szépség.

Arra vágyom mikor éjjel,

nagy magányom fölém térdel,

a szeretet meleg büszke fénye,

                                                 rám is vetüljön egyszer végre

Marknak ennyi elég lehetett, mert kikapcsolta a mobilt és elengedett. Néhány pillanatig azonban nem mozdult, és én azt hittem, hogy azért, mert érzi, hogy támaszra van szükségem. Bár kételkedtem az együtt érző képességében, mégis azt képzeltem, hogy szorult belé némi empátia, mert így könnyebb volt elviselni mindent. Kedves szavakra vágytam, lágy ölelésre, vigasztalásra, a szobám magányára és leginkább biztonságra. Közben pedig ezernyi kérdés tódult fel bennem, amire szerettem volna ésszerű, rendes választ kapni.

Igazat szólhat

kinek nincsen

vesztenivalója?

Hihetsz-e

kinek

hite nincsen?

Utat mutat-e

aki a kijáratot

nem leli meg?

Tanácsot adhat

ki életében

halott?

Él-e egyáltalán

az álomban eltévedt

utazó?

Ezért is lepődtem meg annyira, mikor egy MOTEL feliratú kisebb, öreg, fával körülnőtt épület előtt álltunk meg.

Mark leállította a kocsit, kivette a kulcsot, és egészen közel odahajolt hozzám, hogy a lehelete súrolta a nyakamat. - Ha szökni próbálsz, vagy csak egyet is pisszensz, neked véged. Világos?

Hevesen bólogattam, mire ő elfordult és kiszállt. A kcsiból néztem, ahogy az épület felé tart, majd eltűnik az ajtó mögött. Körbenéztem, és a lehetőségeimet latolgattam.

   Attila a füstből már semmit nem érzékelhetett. Mire ő odaért, híre-hamva sem volt. Csupán Annamária furcsa viselkedésén látszott, valami nincs rendben. Na és persze, a szobahőmérsékletnél valamivel hűvösebb levegő is erről árulkodott. A férfi, amint belépett az ajtón, meg is jegyezte:
   - Mi az, nem szereted a meleget? Majdnem csak hidegebb van, mint odakint.
   Annamária zavart mosolyában egy kis szégyenpír is bujkált. Beletúrt a hajába, elsimította, majd így szólt:
   - Máshol kell ennünk.

Befejezetlen álomra

nyíló égő szemek

némán kérnek:

Folytatást

Visszafele forgó,

csikorgó kerék,

végtelen.

Lélektépő

Ellenállhatatlan

sodrása

maga alá temet

Az időnek

Szemben az élettel,

halott remények

tartanak

Fogságban

Nem látod

az akaratodon túl

valóban

A világot.

A madárcsontú öregasszony felriadt, amikor a szél megzörgette az ablakot. Önkéntelenül az ágy másik oldala felé nyúlt, hogy átkarolja a férjét, de egyedül volt. Már csak a hideg ölelte át. Egyedül volt az emlékeivel. Egyedül egy számára idegen vidéken, idegen házban, megtűrt kitelepítettként, még az élete is idegen volt…

Más életre szánták régen. Más világ volt. Akkor még a Császár és Király uralkodott egy olyan országban, ami már a mesékben sem térhet vissza sohasem.

Hajnal felé kattant a szobám zárja, és Mark viharzott be rajta sietve. Durván elkapta a karomat, és miután talpra állított, maga után húzott, ki a helyiségből.

- Hová megyünk? - kérdeztem, tele félelemmel.

- Fogd be, és gyere! - hangzott a cseppet sem kedves válasz, miközben már a lépcsőn haladtunk lefelé, de olyan gyorsan, hogyha Mark nem fogott volna olyan erősen, biztosan leesem.

- Mark! - próbálkoztam újra. - Mit csinálsz? Hová viszel? - Nem akartam nagyon pánikolni, de semmi jót nem vettem ki sem a testtartásából, sem a komor, túl komor arcából.

A leány sétált végig az úton, melyet hatalmas fák szegélyeztek, ahonnan is madarak csiripelése hallatszódott, mely apró kis kedves dallamok belelopóztak a leány szívébe és öntudatlanul is a madarakkal együtt énekelt. Érezte a szél lágy leheletét, ahogy megérintette őt. Fent az égen lágyan hullámzó felhőkkel járt táncot, ahogy az apró fuvallatok az égbe emelték fel őt. Az úton végigtáncolva haladt a leány, az idő vaskos kerekének forgását nem észlelte, olyan boldogság járta át szívét, melyet csak igaz szerelmesek éreznek, mikor kedvesükkel való találkozás mámorában égnek.

- Hé, Russo! – szólított meg valaki a folyosón. A kellemes szerda délutáni szellő megérintett és összeborzongtam. Megfordultam, hogy lássam ki kiáltott nekem. – Itt vagyok a lépcsőnél! Egy csapat lány állt a hűvös folyosó végén és összefont karral vártak rám. Amikor közelebb értem megláttam azt a jelet, ami kiemelte őket az egyszerű diáklányok közül: a nap sárga karszalagot. Ők voltak a gimnázium drukkercsapata, és az a hír járta róluk, hogy a hétvégén összebalhéztak a fiú focistákkal, és az edző kiküldte őket a pálya területéről. - Vanda Romano vagyok, a focicsapat elit szurkolóinak vezetője.

Az éjszaka nagyon hosszúnak tűnt. Legalábbis számomra. Kétóránként váltottuk egymást az őrködésben, hogyha mégis az éjszaka folyamán rajtunk ütnének, akkor észrevegyük. Amikor Paul aludt, többször is vállamra hajtotta a fejét, de nem löktem le magamról. Hagytam, had pihenje ki magát. Szükségem volt rá.

      Pirkadatkor az ölébe dőlve ébredtem. Egy kicsit még élvezni akartam az izmos, erőtől duzzadó, meleg teste által nyújtott kényelmet, így hát szorosabban hozzábújtam, féloldalt mellkasának dőltem, hogy érezzem szívének egyenletes dobogását.

Választóvonalat
húz az élet.

Tekinteted

Múltba kapaszkodó,
remegő kezek.

Keres.

Bezárt,
temetetlen
jelenben.

Múlt idő.

Végtelen,
kiutat nem
leled.

"Hogy milyen volt e-tájban az örömlányok élete? Mondhatnánk, hogy könnyű, és egyszerű. Csak egy csinos pofika és egy bűbájos mosoly. Kétféle fajtája létezett, az utcanő és a drága selymekbe burkolt kitartott. Egyben hasonlítottak csak. A lelküket eladták az ördögnek."

Nicholas, most már egészen biztos volt benne, hogy a sors királynője pikkel rá. Annyi keserűség után, még az új házasságot sem sikerült nyélbe ütnie! Az a szerencsétlen ifjú lány és a tanácsos az egész szolganéppel odalett, egy tűzesetben lelték a halálukat!

Először lassan mozgott, miközben két kezével a fenekemet markolászta, szájával pedig a bimbóimmal játszott, majd egyre gyorsabba és gyorsabb tempóra váltott. Kis idő múlva megállt, az ágyhoz fordult velem, és a hátamra döntött. Ekkor hirtelen felvillant a tekintete, ami most ismét gonosz fényben csillogott, és ettől kijózanodtam, mert tudtam, éreztem, hogy most valami más következik. Két kezét a mellbimbóimra tette, és ujjaival mogyorózni kezdte, de olyan erősen, hogy ha addig volt is bennem vágy, az egycsapásra elillant, és helyébe költözött a szinte elviselhetetlen fájdalom.

Önbántalmazott

lélekkép

torz mosolya.

Megijeszt

Ilyen lennék?

Vágy parancsa,

félő magány.

Szerelmen innen

és túl.

Elfordurnál,

vagy harctalan,

megadva

magad.

Az ember már

csak:

Emlék

Visszatértünk a főútra, vagyis csak tértünk volna, mert a kocsi pár száz méterre az úttól, egyszer csak megállt. Együttlétünk alatt Pault még egyszer sem hallottam káromkodni. Akkor, mint a záporeső szórta az átkokat, szidalmakat a Cadillacre, az üldözőinkre, és szerintem rám is, de azt nem mondta ki hangosan. Ránéztem, nyugodtan összefontam a karomat magam előtt, hátradőltem az ülésen és becsuktam a szemem. Nagyapám többek között arra is megtanított, hogy minden krízishelyzetet nyugalmi állapotban kell átgondolni.

   Az ébresztőóra tíz harmincat mutatott, amikor Annamária kinyitotta a szemét. Ásított egyet, majd végignézett a szobáján, mintha azt kutatná szemével, mi változott az előző estéhez képest. Egykedvűen konstatálta, hogy minden a helyén van. Kezdődhetett tehát egy újabb nap. De ezúttal másmilyen. Érezte, a tegnap történtek nem fognak eredménytelenül a feledés homályába merülni. Lesz folytatásuk, ezt le merte volna fogadni akármiben. Ebben a szellemben zavarta le a szokásos reggeli rituáléit.

Tévútra lépett lelkem megváltásra vár,

de nekem vigaszt csak egy nyújthat, a halál.

A föld leporlad lépteim nyomán,

s az angyalok hada félve felkiált.

Csak egy pillanat, s leomlik minden sánc,

majd a pokol kutyája végre rám talál.

Megszűnik, mit életnek hívott egykor a vágy,

s már csak a tűz hallja létem jajj szavát.

A legtöbb elmesélt történet úgy kezdődik, hogy eleinte minden tökéletes, azután történik valami, aminek a hatására az események nem várt, tragikus fordulatot vesznek, ennek következményeként pedig egyetlen szempillantás alatt megváltozik a főhős környezetéhez való viszonya.  Leggyakrabban hanyatlás következik be a főhős életében, lehet, hogy elzüllik, lehet, hogy elzárkózik a külvilágtól, és az is lehet, hogy úgy érzi, nem képes tovább élni, összeomlik, és elutasít mindenfajta külső segítséget; avagy ami ennél még rosszabb, hogy egyáltalán nem számíthat segítségre a környezetében senkitől, esetleg elfordulnak tőle az ismerősök, barátok, és feladja.

Valamikor késő este lehetett, mikor halkan nyikorogva résnyire nyílt a szoba ajtaja, és egy zseblámpa fénye világított az arcomba,. Fáradt voltam és álmos, de abban a pillanatban teljesen felébredtem, és felülve próbáltam kivenni a látogatóm vonásait. A fény abban a pillanatban ki is aludt, és immáron a sötétben egy magas, izmos alak körvonalát láttam, ahogy készül becsukni az ajtót. Tudtam, itt az idő, hogy tegyek valamit magamért, még ha ez volt életem legnehezebb dolga is.

Mikor veled vagyok,
Meghal az én, a test.
A vágy élet­érzés körbeér,
Nincsen más.
Most örök.

Ujjamra húzom a
világot.

Körbezár.

Elkezdődött
és vége lett.

Valami más.

Összeköt
és magamra hagy.
Ha kell.
Visszahív.

Új élet,
születés
halál.
Rám talált.

–     Hova megyünk? – kérdeztem, amikor már összeraktam magamban az elhangzottakat.

–     Las Vegasba – felelte röviden.

–     Szerintem te is megzakkantál, mint apád. Ott egyből ránk találnak.

–     Éppen ez a célom.

      Ezt végképp nem értettem. Simán, csak úgy besétálunk az oroszlán barlangjába! Még csak erőlködniük sem kell, hogy megtaláljanak bennünket. Paul láthatta rajtam, hogy kezdem magam felhúzni, mert kezét combomra tette, és rám nézett.

7. fejezet

A hajnal első sugarai

Ne ijedj meg Grace, én vagyok, Josh…

Már sötét volt, mikor visszaértem Los Angelesbe. Leparkoltam a kocsit és egyenesen a nappaliba rohantam. Leültem a kanapéra, miközben a gondolataim össze-vissza cikáztak. Eldöntöttem, mit kell tennem, már csak azt kellett tisztáznom, hogyan. Bevehetnék altatót, van itthon, hisz az orvos a baleset után elég nagy adagot írt fel. Ez lenne a legegyszerűbb megoldás. Csak elaludnék, és többé nem ébrednék fel.

Nyílt az ajtó, és egy fekete hajú, teljesen feketébe öltözött nő lépett be rajta, kezében egy tálcával, amin valami kenyérféle volt, meg egy pohár víz. Meg mertem volna esküdni rá, hogy ő volt az, aki kifeküdt az útra, és aki Felixet is... Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom, és rémülten néztem az egyre közeledő veszedelmet, miközben magamban már elképzeltem, ahogy lenyomja a torkomon a kenyeret, vagy belefojt a pohár vízbe, avagy előkapva övéből a pisztolyát azonnal végez velem.

Elmír üvölteni tudott volna fájdalmában, hiába kérdezte a belső énjét, sokadszorra is, süket csönd válaszolt helyette. Nem megnyugtató békés, hanem félelmetesen kongó és fájóan magányos.
-Nem hagyhatsz magamra hallod? Válaszolj, az úristenit neki, mondd meg, hogy Treka- e a nő, akit keresek?- Elmír az egyik ökölbe szorított kezét csapkodta a másikba, őrjöngve szitkozódott és átkozódott, de mindhiába. Életében először magára maradt, nem volt vele a belső vezetője, aki amióta csak öntudatra ébredt a társa volt a legnehezebb pillanatokban is.

Testett öntött gondolat,
megtennéd, de
nem te vagy.
Vágyad vinne,
tovább.
Hová?

Elérhetetlen jővőképek
jelennek meg benned.
Múltból ismerős arcok.
Szép emlékek.
De szép ..
Volt.

Most,
nem ez van.
Csillogás és káprázat.
Egy másik illuziót,
választhatsz
magadnak.

Csukott szemmel.
Láss!
Csodát.
Vársz, de nem jön.
Hova lett?
Szép virágok illata.
Át nem beszélt dolgokon át
vezet az út,
tovább.

Jelen, múlt, jővő.
Találkozás
Mindenki hozza
magával.

Elvárások,
kitalált képek,
párbeszédek.

Egy szép napos délelőtt éppen Táltost nyergeltem fel, amikor a hátam mögött megszólalt valaki.

–     Liz…

      Az ismerős hang felé fordultam. Paul Crossman volt az. Persze heves vérméksékletemnek betudhatóan, kezem már lendült az arca felé, de most erős karjával, a levegőben megállította az öklöm.

–     Szóval hiányoztam.

      Szabályos fehér fogsora elővillant, gyönyörű kék szeme feletti vastag szemöldökét felhúzta, és kérdőn tekintett rám.

A mámor elhalt. A kielégülést megelőző utolsó sóhajok foszlányai szétszóródtak, beleolvadtak az éj sötétjébe. Olykor egy autó hasította szét a csendet, vagy részeg fiatalok tivornyázása lármázta fel az aludni vágyókat.
   Annamáriát azonban nem zökkentette ki a hangzavar. Felőle döröghettek a hadsereg ágyúi, szólhattak a harsonáik, sőt, renghetett akár a föld is, ő nyugodtan húzta a lóbőrt. Aludt, mint a bunda, de nyugalma nem tartott túl sokáig.

Nézem

becsukott szemű

tükörképem.

Megvető,

hideg pillantás:

Mit csinálsz?

Kiúttalan,

sötét éjszaka

a magány.

Csillogó fény,

nő,

a vágy.

Kivezet,

vagy

félre.

Sötét szemek

a tükörbe

temetnek.

Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszer csak nyílt az ajtó, és Mark lépett be rajta Solttal. Odaléptek az ágyunkhoz, és míg a fiú engem bámult a pisztollyal a kezében, addig Mark egyenesen Trixihez lépett, és elővéve a zsebéből egy mobilt, odanyújtotta felé.

- Hívd fel apádat!

- Apámat? - Barátnőm remegő kézzel nyúlt a telefonért, de abban a pillanatban Mark visszahúzta, és komoran a szemébe nézett.

- Mondd meg neki, hogy jól vagy, semmi bajod.

A cowboyok, akik már megérkeztek a legelőről, bevitték a lovakat az istállóba, a teheneket és a birkákat, pedig behajtották a karámba. Apáéknak elmeséltem mit tudtam még meg, mit tervez Tom Crossman ellenünk. Feltöltöttük az összes vizes hordót, arra az eshetőségre, ha nem tudnánk megakadályozni a gyújtogatást.

      Apa azt tanácsolta, hogy engedjem ki Pault a szobámból, mert rá is szükség lehet. Tizenöten voltunk anyát és a húgomat leszámítva, tehát ahhoz pont elegen, hogy elbánjunk tíz vagy akár tizenöt emberrel.

Arctalan

tömeg-sírja

a szeretőknek.

Egy, két

név

mit jelent.

Élő,

halott,

foglya.

Vergődő,

végtelen,

remény.

Tovatűnő

felhő

a láthatáron.

Trixivel feltérdeltünk az ülésre, és úgy nyújtogattuk előre a nyakunkat, hogy minél jobban lássunk. Lélegzetvisszafojtva figyeltük Felixet, amint odament a nőhöz, és lehajolva hozzá a pulzusát vizsgálta. Óvatos volt, és roppant körültekintő, mégis óriásit hibázott, mert a nő hirtelen feléledve, a semmiből előrántott egy fegyvert, amit azonnal a fejéhez is nyomott. Közben pedig még fekve felemelte a lábát, és akkorát rúgott sofőrünk ágyékába, hogy az azonnal összerogyott belé.

Mosolyba
fojtott
bánat.

Folyik ki.

Szemeden,
egészen
más.

Ez a
világ.

Nincs tovább
vezető,
zsákutca.

Élettelen,
kihalt:
nem hall,
nem lát.

Ne kérj!
Ő sem kér
többet

Sarkammal megnógattam Táltost, apám is rácsapott lova farára, és vágtázni kezdtünk. Hamar visszaértünk a házhoz. Gyorsan leugrottam, kezembe kaptam az ostort, és berontottam a raktárba. Mondtam apának, hogy legyen nyugodt, nem lesz semmi bajom. A pisztolyom is velem volt. Szinte úgy löktem be az ajtót, és csaptam be magam mögött. Paul lenn ült a földön az egyik rossz ládának támasztva hátát. Ahogy beléptem, felkapta a fejét. Dühömet meg se próbáltam leplezni. Tisztára felhúztam magam, hogy becsaptak, hülyének néztek, és én még kívántam is ezt a férfit.

   A Kisvadász söröző a város egyik kívül eső részén helyezkedik el. Lakóházak vannak erre is, de lényegesen kisebb a forgalom, mint mondjuk a belváros környékén. Meccs után persze más a helyzet. A Sóstói Stadionból hazafelé menet sokan beugranak biliárdozni, csocsózni, játékgépezni, vagy éppen csak inni, a Videoton győzelmére avagy vereségére. Ez a nap is ilyen volt. A stadion irányából nyakukban piros-kék sálat viselő fiatalok (és idősebbek) hada záporozott a kocsma felé.

Hideg, késő őszi éjszaka volt. A hold magasan trónolt az égen, a csípős szél pedig őrültek módjára ostromolta a kihalt utca fáit.

Sebes léptekkel haladtam, lelki szemeim előtt egy forró fürdő, és egy pohár finom bor lebegett. Aznap nem vágytam másra, csak egy kis magányra. Az elmúlt hetek zűrzavara egyértelműen rányomta bélyegét a szerencsétlen életemre. Édesanyám meghalt, a vőlegényem felbontotta az eljegyzésünket, a főnököm pedig kirúgott. Mindez röpke két hét leforgása alatt.

Üvegszínű életem.
Törékeny
Vigyázz rá!

Szilánkjaira hulló
megkövült
régi álmok.

Valóság:
amit a szem,
lát …

Bizonytalan,
elmosódott képeket
hordoz:
a változás.

A következő nap reggelén a meleg nyári szellő köszöntött az ablakon át. A kitartó, ébredező fénysugarak betöltötték az egész szobát, és hívtak, csalogattak. Mosolyognom kellet, ahogy az arcomon éreztem játszadozásukat a félig leeresztett redőnyön át. Mivel éjszakára nyitva hagytam az ablakot, így most éppen kellemes volt az idő a szobámban, ami által még felkelni is könnyebb volt.

Lassan odasétáltam az ablakhoz, és felhúztam a redőnyt, hogy a világosság elárassza az egész helyiséget.

A férfi ott feküdt előttem a földön. Szemei mintha egy pillanatra szikrákat szórtak volna felém, miközben megpróbálta magáról levenni az ostort, de hozzáléptem, és lábbal visszalöktem a földre.

–     Ott marad, amíg azt nem mondom, hogy felkelhet.

      Nem tudom mi okból fogadott szót. Az ostor szíját egy rántással kitéphette volna a kezemből, s máris szabad. Úgy éreztem, hogy sántikál valamiben. Lehajoltam, elvettem a pisztolyát, majd végigtapogattam lábszárát, és megtaláltam a tőrét, mely bal bokája felett lapult a nadrágszár alatt.

Fekete, fehérbe
öltözött
város utcáin
a léptek
nyomán
egy érzés:

élek még

miért?
hova lett ..
remény.
vesztett
szürke ég
fénytelen

magánya

elveszett
álmok
egyedüli
tenger
víz

hullámok

elnyomott

képek
emlékszel ..
elfojtott
magadra
eröltetett
mosoly

jól vagyok

emberek
közt
sokan
többen
egyedül
nézel

előre

kiúttalan
fájdalom
egyszer
vége
talán,
tudom

új nap

köszönt
hol
vagyok,
mint
régen
éppen

ugyanúgy

eső mosta
érezelmek
könny
cseppek
az arcomon
néha

rád gondolok

önvédelmi
mechanizmusok
sikeres
alkalmazása
idő és
a tér

hasztalan

Összefoglaló: Black Velvet. Egy bár Osaka belvárosában. Itt nincsenek tabuk, nincsenek nevek, rangok... Mindenki egyforma és mindenki egyformán élvezi az éjszaka nyújtotta lehetőségeket... Nico és barátai szinte minden éjjel itt ücsörögnek és keresik újdonsült áldozataikat egy forró éjszaka reményében, de mi van akkor, ha az egyéjszakás kaland már többet akar? Meddig tud ellenállni az állandó ostromnak és mikor omlik le az a bizonyos fal?

Figyelmeztetések: Brutalitás, Droghasználat, Erotikus tartalom, Idegen nyelv, Kínzás, Nemi erőszak, Saját szereplő, Szadizmus, Testi erőszak, Threesome, Trágár beszéd, Homoszexualitás

+18 

Green Velvet - Zöld bársony

4.

 A kétarcú lány

A kétarcú lány:vidám leány
ám szomorú néha talán.
De mivel arca neki kettő,
nem tudhatni, mit rejt a nő?!

Vidáman könnyet hullajt,
szemedbe hamis mosolyt csal.
A kétarcú lány, furcsa leány
Nem tudod, ilyenkor mi ez a talány.

Mikor nem tudja, hogy mit is tegyen
szép arcát mutatja meg Neked.
Csillámos tekintetét reád villantja,
Félelmét e képpen jó' eltakarja.

Megismerni sosem lehet a lányt,
leány maga sem ismeri önmagát.
Mikor fájdalom hasít borsónyi szívébe,
angyali mosoly ül arcára félelmébe'.

Valamikor öt óra tájban, anya nyitott be a szobámba egy letakart tepsit egyensúlyozva. - Elkészült a sütemény. Gyere és vidd át az új szomszédnak!

Azonnal felkaptam a fejemet, és leplezve hirtelen támadt kétségbeesésemet, a fejemet ráztam. - Ne már! Egy sütiért? Nem ehetem meg inkább én? - Bár a gyomrom egyben volt, kész lettem volna befalni az egész tepsi édességet, csak ne kelljen átmennem vele a szomszédba. Anya azonban nem díjazta túlzottan ezt az önfeláldozást, mert rosszallóan felemelte a hangját.

ISTEN ÉS A SÁTÁN

Isten  és a sátán,mint tűz és a víz,

Nem kedvelik egymást,

Bizony van ez így.

Isten mondja mindig,

Légy emberbarát,

Sátán meg azt hajtja,

Gyűlöljük egymást.

Vajon melyik szavát,

 Hallják az emberek,

Miért öli egymást,

A katona sereg.

Isten nevében,

 Szólnak fegyverek,

A sátán meg közben,

Hangosan nevet..

Mennyi pénz és érték,

Mi háborúra megy,

Miközben máshol,

Éhen halnak meg.

Isten és a sátán,

Csak a képzeletben él,

Kikre hivatkozhatsz,

Mikor mit tettél.

     Másnap Annamária két órával később kelt fel. Megtehette, hiszen nem volt különösebb dolga. Végre-valahára maga rendelkezhetett idejével. Hosszas lustálkodást követően kikászálódott az ágyból, és nekilátott az elmaradhatatlan pirítós és kávé elkészítésének.
   Csakhogy ezen a reggelen sem engedtetett meg neki a felhőtlen nyugalom. Zsófi jövetelétől ugyan egy darabig nem kellett tartani, helyette most a vezetékes telefon kényszerítette az étkezőasztaltól való távozásra.