–     Hova megyünk? – kérdeztem, amikor már összeraktam magamban az elhangzottakat.

–     Las Vegasba – felelte röviden.

–     Szerintem te is megzakkantál, mint apád. Ott egyből ránk találnak.

–     Éppen ez a célom.

      Ezt végképp nem értettem. Simán, csak úgy besétálunk az oroszlán barlangjába! Még csak erőlködniük sem kell, hogy megtaláljanak bennünket. Paul láthatta rajtam, hogy kezdem magam felhúzni, mert kezét combomra tette, és rám nézett.

–     Nyugi. Elmagyarázom.

–     Mintha megkértelek volna valamire! – dobtam le kezét a lábamról. – Ne érj hozzám!

–     Rendben. – Vette le tenyerét lábamról. – Figyelj, a tervem a következő. Visszamegyünk, és tálcán kínáljuk magunkat. – Szája elé emelte ujját, hogy lecsitítson, mert éppen közbe akartam vágni. – Nincs semmi értelme, hogy egész életünkben meneküljünk. Csak feldühítenénk őket, és a családod is veszélybe kerülne. Eddig érthető voltam?

–     Nem, de folytasd.

–     A lakásomra megyünk, és felkészülünk a fogadásukra. Úgy teszünk, mintha nem tudnánk arról, hogy vadásznak ránk.

–     Veled kell lennem a négy fal között?

–     Miért, mit gondoltál? A Hiltonba megyünk?

–     Nem, de a lakásodban csak egy ágy van.

–     Ja, persze. El is felejtettem, hogy benéztél hozzám.

–     Csak egy kicsit. Egy ici-picit.

–     Majd szerzek még egy ágyat, addig meg kibírod. – Mivel nem reagáltam rá, folytatta. – Csak egy gond van.

–     Csak egy?

–     Igen. Úgy kell tennünk, mintha szerelmes pár lennénk.

–     Na most fejezd be! – kiáltottam fel. – Azt már nem! Mást kell kitalálnod.

–     Nincs más megoldás. Csak a külvilág felé kell elhitetnünk, a lakásban hozzád se érek, sőt, ha akarod, rád se nézek.

–     Erre még visszatérünk. De még mindig nem értem, hogy miért.

–     Azért, mert máskülönben, miért lennél velem? Ha Laurához mész vissza, nem tudok melletted lenni. Őt nem akarod belekeverni, igaz?

–     Nem igazán.

–     Ha elhiszik, hogy nem sejtünk semmit, akkor nem lesznek annyira óvatosak, és több esélyünk van ellenük.

–     Paul, te tulajdonképpen, honnan tudsz ennyi mindent a bérgyilkosokról?

–     Ügyvédsegédként sokféle bűnözővel volt dolgom, és akkor tanulmányoztam a szokásaikat is.

–     Te is ügyvéd vagy?

–     Nem. Otthagytam.

–     Miért?

–     Apa miatt – mondta csendben.

–     Értem. Tudod mit. Hagyjuk most ezt a témát. Lenne pár kérdésem.

–     Mégpedig?

–     Miért kellett anyádhoz mennünk, ha rögtön el kellett onnan jönnünk?

–     Két oka van. Az egyik az, hogy kocsit cseréljek, és elhozzak tőle pár dolgot.

–     Igen? Mi a másik? – kérdeztem tőle, mert elhallgatott.

–     A másik az, hogy… be akartalak törni.

Az utolsó szavainál nekem több se kellett. A Cadillacet úgy tettem menet közben parkoló állásba, ahogy az annak a rendje. Vagy hetven mérföldes sebességgel mehettünk, de a kocsi ekkor hirtelen megállt. Láttam, hogy egy pillanatra kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de hang nem jött ki a száján. Kiugrottam, és már onnan kiáltottam neki vissza:

–     Betörni? Mégis ki vagy te? Mit képzelsz magadról?

Még csúnyábbakat is ordítottam, és mérgemben becsaptam az ajtót. A lehúzott ablakon keresztül nyugodt hangon szólt ki.

–     Szállj vissza a kocsiba.

–     Azt, aztán várhatod, hogy én még egyszer egy levegőt szívjak veled! Add oda a holmimat, és tűnj el!

Láttam rajta, hogy akkor már majd szétveti a düh, de nem szólt semmit, kiszállt, kivette a csomagtartóból a bőröndömet, a zsebéből odaadta a telefonomat, és az irataimat, majd visszaszállt, és elhajtott.

      Leültem az út szélén a bőröndömre és vártam. Jó ideig nem jött senki se arra, de legalább volt időm magamban fortyogni. „Kinek képzeli magát ez a fickó? Engem betörni? Hát mi vagyok én, ló? Meg tudom én védeni magam, nem kell nekem testőr. Főleg nem olyan, aki közben még rám is akar hajtani. Ahhoz előbb kell felkelnie, hogy Elizabeth Thomssont betörje. Még, hogy betörni! Csak kerüljön még egyszer az utamba, majd adok én neki.” Tíz percig így dühöngtem magamban, amikor visszajött. Megállt mellettem az út másik oldalán, és csak úgy félvállról kiszólt az ablakon.

–     Végeztél?

      Olyan csúnya képet vágtam, hogy olyat nem tudnék még egyszer produkálni, aztán elfordítottam a fejem, mintha ott se lenne. De csak tovább folytatta:

–     Gondoltam visszanézek. – Olyan nyugodtan beszélt, mintha csak esti mesét mondana. – De látom, még korai volt.

Kisvártatva kiszállt a kocsiból, és odajött hozzám. Megvártam, amíg közelebb ér, és már ugrottam is, de elkapta mindkét kezem, hátracsavarta, magához húzott, úgy, hogy arca egész közel került az enyémhez.

–     Most jól figyelj arra, amit mondok. Amíg te itt a harcias amazont játszod, addig percről-percre közelebb kerülnek hozzánk az üldözőink. Szállj vissza a kocsiba, és nyugodj le. Gondolj a szüleidre és a testvéredre, akik szintén nincsenek biztonságban. Csak én segíthetek neked, mert én ismerem az apámat.

–     Ha most azt hiszed, hogy megijedtem, akkor nagyon tévedsz. Engedj el, mert nagyon megbánod.

–     Velem kell jönnöd, ha akarod, ha nem. A másik meg az, hogy megígértem a szüleidnek, hogy az életem árán is megvédelek. Gondolj rájuk is, ne csak magaddal törődj állandóan.

Akkor a gyengémre tapintott. A családomért mindent megtennék. Na most mi tévő legyek? Kérdeztem magamtól, de jobbnak láttam, ha szót fogadok, vagy legalábbis, úgy teszek. „De nehogy azt higgye, ez a kis mitugrász, hogy olyan könnyen megadom magam."

–     Rendben. Rakd be a csomagomat a kocsiba. – Utasítottam és elindultam a Cadillac felé -, mert közben végre elengedett-, de megálltam, nekidőltem a kocsinak, és úgy néztem rá, mint egy grófnő, aki a cselédjeit ellenőrzi. Amint végzett, beszálltam a hátsó ülésre, kényelmesen elhelyezkedtem, már amennyire lehetett egy Cadillac hátsó ülésén, és úgy tettem, mint aki aludni készül, de még félvállról odaszóltam neki.

–     Ha közeledni mersz felém, a férfiasságod fogja megbánni!

Nemtetszését fejezte ki azzal, hogy fejét rosszallóan megrázta, de indított, és folytattuk utunkat. Nem állt szándékomban aludni, de míg őrült terveimen gondolkodtam, hogyan bosszuljam meg, azt hogy így bánik velem, álomba merültem. Arra ébredtem, hogy egy éles kanyarnál kis híján az ülés elé estem.

–     Megőrültél? – kiáltottam rá, mert tövig nyomta a gázpedált, és ide-oda cikázott az úton.

–     Ha elég őrült dolog gyilkosok elől menekülni, akkor igen. Húzódj le az ülés mögé, és maradj is lenn – mondta holt nyugodtan, miközben letért az útról, és a köves síkságon hajtott tovább. Kinéztem a hátsó ablakon, és egy fekete autó üldözött minket. Nem láttam pontosan, hányan ülnek benne, de azt igen, hogy a sofőr melletti egy pisztolyt szegezett ránk, és már lőtt is.

–     Hol a pisztolyod? Miért nem lövöd le őket?

–     Szerinted tudok egyszerre vezetni és célozni is? Superman még nem vagyok.

–     Akkor ad nekem – mondtam neki, és már másztam is az első ülésre.

–     Nem kerültél túl közel hozzám? – kérdezte, és még mosolyogni is tudott ebben a helyzetben.

–     Most odaadod vagy nem? – hárítottam el gúnyolódását.

–     Ott a tied a kesztyűtartóban.

–     Még jó, hogy megemlítetted.

Elővettem, meggyőződtem arról, hogy a tár tele van, és a lehúzott ablaknál célba vettem az üldözőinket.

–     Húzódj egy kicsit balra, mert így nem látom őket.

–     Kétlem, hogy van értelme – mondta, de azért áttért a baloldalra.

Üldözőink se tétováztak, mert sűrűn lőtték az autót, volt, hogy a fülünk mellett sivított el a golyó. Több lövést adtam le feléjük, mire az egyik talált is.

–     Jobb lenne, ha inkább lebújnál az ülés elé. Csak pazarlod a töltényt. Úgyse találod el őket.

–     Igazán? Akkor miért löki ki a sofőrt a helyéről az a fickó? Gondolod, hogy nem tud vezetni? – kérdeztem tőle gúnyosan, miközben gyorsan az ülés mögött kerestem fedezéket egy süvítő golyó elől.

–     Te eltaláltad a sofőrt?

–     Miért mit gondoltál? Ha nem tudnád egymás után háromszor nyertem meg a helyi céllövőversenyt. Mond csak, van valami használható fegyvered is, vagy csak egy szál pisztollyal akarsz megvédeni?

–     A csomagtartóban van.

–     A legjobb helyen. Gratulálok. Valami más?

–     Az ülésed alatt van egy kisebb csomag, abban van egy-két kézigránát. De nem ajánlom, hogy hozzányúlj!

–     Persze, és nézzem végig saját kinyírásomat. Van jobb ötleted?

–     Egyelőre nincs.

–     Számítottam rá. Látod azokat a sziklákat? Menj arra, és ott várjuk be őket. Arra biztos nem számítanak, hogy mi fogunk támadni.

–     Mióta ismered te ennyire a bűnözőket?

–     Amióta melletted kell lennem.

Még ebben a helyzetben is volt kedve ahhoz, hogy kinevessen. Rákiáltottam, hogy taposson a gázba, mert a sarkunkban vannak, közben kilőttem még a maradék pár golyómat is, de az autón kívül másban nem tudtam kárt tenni. A Cadillac állta a sarat a rögös, döcögős földön, és a golyózáporban. A hátsó ablaküvegünket már csak a lélek tartotta, a karosszériát kicifrázta a sok lövedék, de közel száz mérföldes sebességgel száguldoztunk a sziklák felé. Amikor odaértünk, Paul befarolt az egyik nagyobb mögé, kiugrottunk, és elrejtőztünk egy kisebb szikla mögött. A fekete autó pár száz méterre volt már csak tőlünk, amikor a kezébe nyomtam egy kézigránátot. Egy kissé felemelkedett, megcélozta őket, és abban a pillanatban rámvetette magát, hogy megvédjen a levegőben ezerfele széthulló égő karosszériától. Hallottam, ahogy hatalmas dörejjel robbant fel az autó, és csapódott a szikláknak. Majd csend következett, mely hangulatát csak a ropogó, füstölő törmelék zavarta meg. Úgy tűnt, hogy Paul Crossman órákig feküdt a hátamon, de igazából csak percek voltak. Rövidke percek.

–     Paul, jól vagy?

–     Igen, és te?

–     Na akkor nagyon gyorsan szállj le rólam, mielőtt bajod esik.

–     Ha nem tűnt volna fel – mondta miközben lemászott rólam, és segített felülni – már másodszor mentem meg az életedet.

–     Hát azért fizet az apám nem?

–     Te mindenkivel ilyen vagy, vagy csak engem ért ez a megtiszteltetés, hogy kitüntetsz a kedvességeddel?

–     Ezen még nem gondolkodtam.

–     Menjünk – szólt, és megfogta a kezem, hogy segítsen felállni. – Jobb, ha tudod, hogy nem fogadtam el apádtól pénzt, és nem is fogok.

–     Nem? – kérdeztem megrökönyödve, mert erre nem számítottam. – Akkor miért csinálod?

–     Remélem, egyszer majd rájössz. Gyere.