A nap már lenyugodni készült, a tájra ráborult a szürkeség. A házban csend honolt, csak odakintről szűrődött be némi zaj, de olyan messziről, hogy lassan elnyomott az álom. Pihenni azonban nem sokat tudtam, mert még alvás közben is Markus járt a fejemben. Magam előtt láttam borostás arcát, figyelő szemeit. Éreztem kezének erős érintését, hallottam hangjának kellemes baritonját.

Reggel ennek hatására fejfájással ébredtem, és a nappaliból felhangzó hangos szóváltásra. Bár sokat nem értettem a vitából, de kíváncsi voltam rá, ezért kimásztam az ágyból, és a lehető legészrevétlenebbül a lépcsőhöz osontam. Mivel azonban így sem láttam semmit, még lejjebb merészkedtem, mígnem megpillantottam Estellát, aki az anyjával, és talán az apjával együtt álldogált, miközben az öreg, a dühösen rámeredő Markushoz beszélt.

- Senor! Un hambre no golpea a una Senorita. Suena horrible! Senor, esto no libre!

Markus arca megrándult a szavakra, majd felmordult. - Nada su callejón a ella!

- Senor! Por favor! La Senorita es muy joven.

- Nada su callejón a ella! - ismételte Markus vészjóslóan.

Az öreg a fejét rázta, és a feleségére nézett, aki aggódó tekintettel figyelte a beszélgetést, majd lemondóan pislogott a családjára. - Vamos! - mondta, és el is indult előre, az öreg pedig követte.

A „Senorita” szóból arra mertem következtetni, hogy rólam beszéltek, és ez egyáltalán nem tetszett, főleg mert Markus szemében ez nyilván megint egy rossz pont lesz nekem. Elfintorodtam, és csak ekkor jöttem rá, hogy az ajtóhoz érve bizonyára meglátnak majd. De nem érdekelt, mert sokkal inkább lekötött az, hogy Estella még mindig ott állt Markussal szemben, és halkan beszélt hozzá. Egy szót sem értettem, és ez nagyon zavart. Ezért, amikor az öregek kiléptek a lakásból, én is leléptem a lépcsőn, és a nappaliba sétáltam.

- No entiendo – hallottam az utolsó szófoszlányokat, de aztán Estella is elhallgatott, mert észrevett engem.

Egy szót sem szóltam, csak vetettem egy pillantást a lányra, majd Markusra, hogy észrevegye, hogy lássa, nem akarok rosszat.

- Stella! - szólt a férfi egészen csendesen. - Vete, por favor.

Estella bólintott, megfordult, és lágy, ruganyos léptekkel elhagyta a lakást. Mikor bwecsukódott mögötte az ajtó, Markus lehajtott fejjel az ablakhoz ment, és kinézett rajta, mint aki teljesen más világban jár.

- Markus! - próbáltam elkezdeni valahogyan, reménykedve, hogy majd ő folytatja, de a csend sűrű ködként borult ránk. Nem tudtam, mit tegyek vagy mondjak, ezért hol egyik, hol másik lábamra álltam tétován. Egy idő után azonban fájni kezdett a némaság, mert azt jelentette, hogy van rosszabb is, mint a szerelem vagy a gyűlölet. Az pedig a bizonytalanság. Így inkább még egyszer nekikezdtem, de most sokkal csendesebben és kétségbeesettebben. - Markus! Ami tegnap... én tudom, hogy... én nem akartam... nem akartam ellenkezni veled... nem csináltam semmi rosszat. Nem mondtam Fernandonak semmi olyat, amiért haragudnod kellett... Én csak... csak arról beszélgettünk, hogy milyen jól ismeri a nyelvünket.

Markus két kezét az ablakpárkányra tette és rátámaszkodott, a fejét pedig egészen lehajtotta. A testtartásából és a szapora lélegzetvételéből látszott, hogy nagyon feszült. Nem szólt, és ez egyre jobban bántott, mert úgy éreztem, én egy nyitott könyv vagyok a számára, róla viszont nem tudok semmit, főleg azt nem, hogy most hányadán állok vele.

- Mark – szólítottam meg újra, direkt a régi nevét használva. És mikor láttam, hogy erre megrándul a válla, tudtam, végre figyel rám. - Miért nem ölsz meg? Hiszen ezt akarod az első pillanattól fogva. Akkor hát tedd meg végre, és akkor nem lesz már gondod velem. Akkor nyugodtan folytathatod a kisded játékaidat Estellával, mutogathatod a nagylelkű énedet mindenkinek, és nem kell attól félned, hogy eljár a szám – mondtam idegesen, miközben azon fohászkodtam, hogy szót ne fogadjon nekem. - Tedd meg, és újra az lehetsz, aki régen.

- Mint régen? - fordult meg a férfi, és ráülve a párkányra, keresztbe fonta kezeit a mellkasán, úgy mért végig. - Nem ismertél régen, nem tudhatod, mit tettem akkor.

- Gondolom újabb és újabb áldozatokat kerestél – vontam vállat, és bár nehezemre esett, de álltam a pillantását. - Gyerünk, legyünk túl rajta! Fojts bele a kútba vagy lőj agyon. Mire vársz még?

Markus egy pillanatra lehunyta a szemét, majd felállt, és zsebre dugva kezeit, kisétált a nappaliból. Nem értettem, ezért utána mentem és követtem fel az emeletre, közben pedig tovább biztattam a megölésemre.

- Most meg hová mész? Szeretnék minél előbb túl lenni rajta. Talán nincs nálad a pisztolyod?

A férfi megállt a fürdőszoba előtt és visszafordult felém. - Elég kioktatást kaptam már ma, nincs kedvem végighallgatni a tiédet is. - Azzal belépett a fürdőbe, becsukva az ajtót előttem.

Perceken át mozdulatlanul álltam, és értetlenkedve néztem az ajtót. Semmi veszekedés, semmi vita, de még csak meg sem szorította a karom. Az utolsó mondata pedig inkább volt beletörődő, mintsem fenyegető. Valami megváltozott? Mégis micsoda? Fél nap alatt nem történnek csodák. Talán reggel az öregek hatottak rá? Vagy talán Estella? Hiszen olyan bizalmasan beszélgettek, nyilván ő az, akire Markus hallgat. Ez nem is lenne csoda, hiszen a lányban annyi a kedvesség, a báj, a szeretet, ami egy jéghegyet is képes lenne megolvasztani. Ráadásul már messziről látszik, hogy valami van közöttük. Ám ahogy erre gondoltam, még rosszabb lett a kedvem. Még magam sem értettem, hogy miért, hiszen én csak egy elrabolt kolonc vagyok, semmi más.

Nyílt a fürdő ajtaja, és a férfi megmosakodva, vizes hajjal lépett ki a helyiségből. Amikor meglátott, hogy még mindig ugyanott állok, összehúzott szemöldökkel rám meredt. Szólni akartam, de amint megpillantottam, a lélegzetem is elállt. Nedves hajjal még inkább vonzónak találtam, olyannyira, hogy az ölembe belehasított a vágy. Olyan erősen akartam őt, ahogy még soha, egyetlen férfit sem ezen a világon. Az izmos karjaiba vágytam, érezni akartam meleg csókjait, simogató érintéseit...

Markus, mikor mikor észrevette, hogy lecövekeltem, egyszerűen kikerült, és egy másik ajtóhoz ment, amin benyitott. Riadtan néztem utána, és beletelt egy kis időbe, mire végre éreztem magamban annyi erőt, hogy kövessem. Az ajtó félig nyitva volt, ezért belestem a szobába, és megpillantottam Markus félmeztelen testét, miközben épp felvenni készült egy tiszta inget. Megbabonázva figyeltem minden mozdulatát, az izmai játékát, az erős karjait, a kockás hasát, és egészen elgyengültem. Egyszerűen lenyűgözött a férfiassága. - Menj, készülj fel, kilovagolunk! - mondta, mikor észrevett. Nekem viszont kellett néhány pillanat, hogy a szavak egyáltalán eljussanak a tudatomig.

- Kilovagolunk? - kérdeztem vissza, csakhogy biztosítsam magam, valóban jól hallottam.

- Igen Vagy talán más terveid vannak?

Ami azt illeti, lettek volna, ám ezt nem akartam közölni vele. Így csak megráztam a fejem, és kissé kóvályogva a szobámba mentem, hogy felvegyem az előző napi, Estellától kapott ruhákat. Nem siettem ugyan, de így is rekordidő alatt öltöztem fel, és lépkedtem vissza Markushoz. A szoba azonban üres volt, ezért a földszintre tartottam, hátha ott megtalálom a férfit. De hiába néztem körbe, úgy tűnt a lakásban csak én vagyok. Felsóhajtva nyitottam ki a bejárati ajtót, és óvatosan kiléptem.

- Hola Anita! - üdvözölt Estella egy fehér pej hátáról. - Gyere! Itt van ló – mutatott egy barna csődörre. - Felülni!

Tétován néztem a csodaszép lovat, amit ezek szerint nekem szántak, és félszegen egyre közelebb lépkedtem hozzá. Ám amint karnyújtásnyira értem hozzá, megálltam. Fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek vele, mert még sosem volt ló a közelemben.

- Nem harap – hallottam meg a hátam mögött Markus hangját.

Riadtan pillantottam rá és reméltem, hogy kiolvassa szememből a félelmeimet. Nem akartam gyávának tűnni, főleg nem Estella előtt, de nagyon tartottam attól a hatalmas jószágtól. - Nem tudok... én még sosem ültem lovon – mondtam ki végül, mikor úgy láttam, Markus nem érti a tétovázásom okát.

- Nem tudni lovaglás? - döbbent meg Stella, és biztatóan a hátasra mutatott. - Próba! Nem nehéz! Ló szófogadó.

- Az remek – nyugtáztam magamban, majd egy mély sóhajt véve ismét a kancához fordultam és még egy lépést tettem felé. Olyan hatalmas volt hozzám képest, olyan óriás, hogy amint felemeltem a kezem, hogy megsimogatom, idétlenül remegni kezdtem a félelemtől. Hát még mikor a ló odafordult felém, én úgy ugrottam hátra, mint egy menekülő nyuszi.

Markus ekkor megragadta a derekamat, és egyszerűen felemelt a lóra. - Rakd át a lábad! - utasított, és én kénytelen voltam szót fogadni neki. Csak ekkor tűnt fel, hogy ezen a jószágon nincs nyereg. Rémülten kapaszkodtam a hátravetett kantárba, de így is azt éreztem, hogy pillanatokon belül leesek. Akkor azonban Markus felugrott mögém, és egyik kezével megragadta a kantárt, míg a másikkal a derekamat fogta át. Egészen közel húzott magához, hogy testünk szinte minden porcikája összeért.

- Jól ülsz? - kérdezte halkan, olyan közel hajolva a fülemhez, hogy éreztem meleg leheletét. - Engedd el a kantárt, majd én irányítok, a sörényét fogd, abba tudsz kapaszkodni! - suttogta, mint valami érzéki vallomást.

- Az nem fáj... nem fáj neki?

- Ha nem téped ki, meg sem érzi.

- Vamos! - mosolygott ránk Estella, és megfordítva a lovát, elügetett a legelő irányába.

Markus is megfordította a kancát, majd némi nógatás után, lassan a lány után indultunk. Nem tudtam eldönteni, hogy mitől remegek jobban, a lovaglástól vagy a férfi jelenlététől. Különös volt, ahogy Markus hozzám ért, és ahogy a hátamon éreztem mellkasán minden mozdulatát. Már-már meghitt és bensőséges érzést keltett, amivel nem igazán voltam képes mit kezdeni. Magyarázatot akartam, és mivel ennél jobb alkalom nemigen nyílt, hát feltettem az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Most mit csinálunk?

- Lovagolunk – volt az egyszerű válasz, de még az is olyan érzékien hangzott a szájából, hogy nem győztem a levegőt kapkodni tőle.

- Tudom, de amúgy. Mert tegnap még dühös voltál, most meg... most meg nagyon kedves.

Nem számítottam olyan reakcióra, amit a férfi produkált, mert olyan közel hajolt a fülemhez, hogy a szája súrolta a fülcimpámat. - Mit gondolsz?

Először szólni sem tudtam, nemhogy gondolni, de aztán erőt vettem magamon, és mégis feleltem. - Azt, hogy játszol velem.

Markus felnevetett, majd lehajolva a nyakamhoz, egy csókot lehelt rá. Talán pont ezért kezdett felsejleni bennem az, amit tesz, vagy amit belőlem ki akar hozni. Ha józan lettem volna, már akkor ellenkezem, de könnyebb és jobb volt inkább átadni magam a férfi akaratának. Ám, hogy ne tűnjön ki annyira a zavarom, egy teljesen semleges témát kerestem.

- Hol vannak a kutyák?

- A kutyák? Kimentek reggel Fernandoval a keleti parcellába.

- Korán?

- Igen, hajnalban.

- Fenn voltál? - Bár nem célzásnak szántam, de annak is tökéletesen megfelelt, és csak most örültem igazán, hogy háttal ülök neki, így nem láthatta, hogy elpirulok.

- Fenn - vett egy mély levegőt, majd csattogott a nyelvével, mire a ló kissé gyorsabb iramba kezdett. - Fogd meg a kantárt – mondta aztán.

- Tessék? Én? Nem! - rémüldöztem, mire ő egyszerűen csak belerakta a kezembe a gyeplőt.

- Most te irányítasz! Ha jobb felét húzod, jobbra megy, ha a bal felét, balra. Ha pedig hátra rántod, megáll. Nem nehéz.

Mondani könnyű volt, de mivel én sosem voltam egy vezető típus, a bizonytalanság teljesen úrrá lett rajtam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csinálok, csak tartottam a bőrszíjat, miközben idegesen kapkodtam a levegőt. Markus ekkor a derekamra kulcsolta a kezeit, és még szorosabban fogott, mint eddig.

- Nagyon jól csinálod! Most pedig kanyarodj el balra, arra a keskeny ösvényre – adta ki az utasítást, én pedig szerencsétlenkedve húztam balra a lovat. Bár nem igazán voltam tisztában vele, hogy miért is kanyarodunk el, hiszen Stella a legelő felé vágtatott, nem pedig a fák közé.

Ahogy haladtunk előre, egyre sűrűbben álltak a fák, és egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán itt akarja beteljesíteni a végzetemet, amiről nemrég beszéltem neki. Mégsem féltem. Volt valami benne, ami egyszerre nyújtott megnyugvást és izgalmat, rettegést azonban nem.

- Állítsd le! - szólt Markus, és amint a ló megállt, a férfi elengedett, és leugrott a kanca hátáról. Azonnal imbolyogni kezdtem, és olyan szorosan fogtam a kantárt, ahogy csak tudtam. Bár láttam, ahogy Markus felém nyújtja a kezeit, reagálni azonban egy darabig nem tudtam rá. - Gyere, elkaplak! - mosolygott rajtam.

Egy mély sóhaj hagyta el a számat, és felkészülve a legrosszabbra is, elengedtem a gyeplőt, és szinte belezuhantam a férfi erős karjaiba. Ő megtartott, és olyan lassan engedett le, ahogy ezidáig csak a romantikus filmekben láttam. Pironkodva, izgalommal telve néztem az arcvonásait, és amikor végre földet értem, sírni tudtam volna. Markus jól látta ezt, és nem engedett el, csak a szemeimbe nézett, mintha kutatna bennük valami után. Olybá tűnt, mint egy álom, és én álmodni akartam. A józan eszem azonban magyarázatot követelt.

- Mit teszel velem? Mit akarsz tőlem?

- Te mondtad, csak játszom – suttogta. - Ám ez a játék nagyon veszélyes, és még nem tudom, hogy te melyik oldalon állsz. Játékos akarsz lenni, vagy csupán egy bábú?

Biztos voltam benne, hogy Markus érti is, amiről beszél, nekem viszont csak a fogalmak jelentettek valamit. Egyben voltam csak biztos hogy nem akarom a bábú szerepét, mert az elmúlt napokban, nekem csak az jutott, és teljesen elegem is volt belőle. - Ha én választhatok, akkor nem leszek bábú.

A férfi szemei felcsillantak, és mintha gonosz fény cikázott volna bennük. - Ahhoz, hogy játékos lehess, meg kell győznöd engem, hogy tudsz játszani. Hogy van benned elég kitartás és akarat. És leginkább arról, hogy képes vagy legyőzni önmagad.

- Mégis hogyan? Hogyan bizonyítsam be?

- Csak nézz rám és mondd el, hogy mit szeretnél.

Milyen könnyű is volt ezt is parancsolni egy olyan embernek, aki mindig is így élt. Ám nehéz volt megtenni nekem, aki mindig másodhegedűsként szerepelt, és akit mindig irányítottak. Most sem tudtam, mit kezdjek ezzel a fenemód nagy akaratommal, ezért inkább lesütöttem a szemeimet.

Markus nem kérdezett, csak elengedett és kikötötte a lovat egy fához, majd zsebre dugott kézzel sétált a sűrűbe. Egy darabig csak bambán néztem utána, majd lassan, tétován én is elindultam. Percekig mentünk előre, ám a nagy fák között hamar elveszítettem a szemem elől a férfit, és egy idő után azt vettem észre, hogy már a neszezését sem hallom. Ijedten álltam meg és forogtam körbe, mert a tudat, hogy egyedül vagyok, megrémített. Persze akár vissza is fordulhattam volna, de mivel eléggé eltávolodtunk a kiindulási pontunktól, abban sem voltam biztos, hogy visszatalálnék. Már épp kiabálni akartam, mikor valaki elkapta a derekamat, és egy félfordulatot tett velem. Rémülten felsikoltottam, és szabadultam volna, de a kar erősen tartott egészen addig, míg rá nem ébredtem a valóságra.

- Eressz el! - vágtam Markus kezére dühösen, és mikor végre a szorítása megszűnt, olyan hévvel fordultam meg, hogy még meghátrálni sem volt ideje. - Te ezt élvezed? A frászt hoztad rám! - ordibáltam magamon kívül, mint egy eszelős. És még arra is volt bátorságom, hogy a férfit az egyik fának lökjem. Nem is értettem, hogy törhettem ki ennyire, ráadásul Markus vigyorgó képe láttán, még inkább felhergeltem magam. Talán az elmúlt napok feszültségei, talán a bennem dúló vágyak késztettek arra, hogy kiengedjem a gőzt. - Nem vagyok játékszer!

- Bizonyítsd be! - intett a fejével a férfi, és láthatólag nagyon élvezte a kialakult helyzetet. A szavai viszont engem teljesen váratlanul értek és elbizonytalanítottak. Lemerevedtem, és ezzel együtt kezdtek kitisztulni a gondolataim.

- Hiszen éppen ezt akarod. Igaz? - néztem a szemeibe teljesen nyíltan, és talán most először láttam viszont a tekintetében önmagam. - Ezért van ez az egész?

- Az tőled függ. A leckét megkaptad, hogy megtanulod -e, csak rajtad áll. Most csak ketten vagyunk, megtehetsz bármit, amit akarsz.

A szenvedéseimre gondoltam, és arra, hogyha ezen változtatni tudok, hát megteszem. Ezért felszegtem a fejem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, minden előzmény nélkül, nekiestem Markusnak.