Nem tudom mennyi ideje ülhettem ott, de egyszer csak egy lovast vettem észre közeledni, két kutyával az oldalán. Már messziről láttam, hogy testalkatilag sem egyezik Markussal, és ez némi csalódással töltött el. Nem beszélve Bontyról, aki odaérve hozzám, azonnal nekiállt szokásos szagolgatásának, míg Iry tisztes távolból morgott, és vicsorgatta a fogait.

- Nyugi, öreglány! - ugrott le a lováról Fernando, és megvakargatta Iry fejét, majd odalépett elém, és kutató tekintetét végigsiklatta rajtam. - Jól van, senorita?

- Igen – feleltem olyan halkan, mintha attól féltem volna, mások is meghallják.

- Biztosan? - kérdezte, és szemei a nyakamon állapodtak meg. Akkor már tudtam, hogy mire céloz, ahogy azt is, hogy a szorítások nyoma most talán még jobban látszik, mint tegnap.

- Semmi bajom – jelentettem ki határozottan, majd készültem, hogy inkább bemegyek a házba, mielőtt ez a beszélgetés is bajba sodorna. Ám Fernando nem gondolta így, mert hirtelen elkapta a karomat, és tekintetében valami különös dühvel nézett a szemeimbe.

- Nem! Stella mondta tegnap, hogy senor Markus bántotta magát. Nem akartam elhinni, de most már a saját szememmel látom. Miért tűri senorita?

- Ehhez nem hiszem, hogy bárkinek is köze lenne.

- Ugyan, senorita! Az a férfi, aki egy nőre kezet emel bármilyen módon is, az nem férfi.

Nem bírtam állni a tekintetét, ezért elfordultam, és a kezemet is megpróbáltam kiszabadítani, de Fernando nem hagyta.

- Mit keres itt, senorita? - A kérdés lehetett volna ártatlan is, mégis kiéreztem mögüle a rosszallás minden ízét.

- Miért kérdezi? Ez az én dolgom.

- Valóban? Kezdem úgy hinni, hogy senor Markus nem volt egészen őszinte, mikor azt mondta anyámnak, hogy a maga a rokona. Sokkal inkább hiszem, hogy egészen más van e mögött. Ugye bajban van, senorita?

Forogni kezdett velem a föld és tudtam, a szabaduláshoz itt a lehetőség. Ám kissé jobban átgondolva úgy véltem, ha nem sikerül a szabadulás, talán mindenki veszte a lelkemen fog száradni. Markus nem volt amatőr, és nagyon is tisztában volt vele, hogy mit miért tesz. Ahogy azt is tudta, hogy nem fogok beszélni, mert azzal bajba sodrok mindenkit magam körül. Így hát nyeltem egyet, és a fejemet ráztam. - Eresszen el! Nincs semmi, csak eresszen el!

- Senorita! Én csak segíteni szeretnék.

- Ezt értékelem Fernando de kérem, engedjen el!

A fiú lazított a szorításon, majd elengedve felemelte a két kezét. - Rendben, senorita, ne haragudjon. De kérem, ha senor Markus bántja, azt el kell mondania!

- Hát persze! - csattant fel mögöttünk a férfi vészjósló hangja. - Mert te majd megvéded. Ugye, ezt akartad mondani?

Fernando arca hirtelen megváltozott, és ijedten hátrált meg, mintha tudná, hogy mekkora port kavart munkaadójában a jelenléte. - Sajnálom, senor!

- Sajnálod? Ugyan mit? Azt, hogy nem vagy képes tisztelni?

Erre a kérdésre a fiú arca elborult, és olyan harag lángolt fel benne, ami teljesen megdöbbentett. - Hogyan is tehetném? Hiszen a húgom megteszi helyettem is, és eltűr mindent, ahogyan a sernorita is. Minek hozta ide? Azért, hogy bántsa?

- Neked ehhez semmi közöd! - kiabált rá Markus, és láttam rajta, hogy az idegei pattanásik feszültek.

- Lehet, hogy maga szerint nincs, de szerintem meg van.

- Túl messzire mész, fiú! - A férfi előrébb lépett, és már csak egy lépés választotta el Fernandotól.

- Messzire? Maga nem ment messzire, mikor a húgomra feküdt?

Markusnak ennyi épp elég volt, olyan hévvel ugrott neki a fiúnak, hogy azt hittem, azonnal agyon is vágja. Erősen megragadta a grabancánál fogva, és úgy vágta a ház falához, hogy Fernando fejéből kisercent a vér. Az arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól, de aztán ugyanolyan gyűlölettel nézett gazdája szemébe, mint annak előtte.

Felsikoltottam, mire a kutyák vonyítani kezdtek, és úgy ugráltak a két verekedő körül, mintha meg lennének veszve. De egyikük sem foglalkozott velük, mert jobban lekötötte őket az egymás iránti harag, ami úgy robbant ki, mint egy időzített bomba. A fiú védekezni próbált, ám Markus erős karjai ellen vajmi keveset ért. És a férfi egy életre el akarta venni a kedvét, mert újra és újra a falnak vágta, mintha épp megölni készülne.

Nem sokat tehettem, bárhogy is fájtak az elhangzottak, bármilyen kegyetlenül is martak a szívembe, nem hagyhattam, hogy Markus kárt tegyen Farnandoban, hiszen ő csak a húgát akarta védeni. Berohantam hát a lakásba, egyenesen a konyhába, és a fiókból elő akartam venni a nagy kést, ám amint a polcra tévedt a tekintetem, a bögrék mögött Markus pisztolyát pillantottam meg. Habozás nélkül elemeltem, és kibiztosítva – úgy ahogy a filmekben láttam – kirohantam vele a házból. - Elég! - kiabáltam, de hangomra egyikük sem figyelt fel, ezért a magasba emeltem a fegyvert, és reménykedve benne, hogy tele a tár, behunyt szemmel meghúztam a ravaszt.

Hatalmas dörrenés hasította a levegőbe, amit a környékbe mindenki hallott, ahogy Markus és Fernando is. Úgy néztek rám, olyan döbbent tekintettel, mintha még sosem láttak volna. De ez nekem nem volt elég. Lassan leengedtem a pisztolyt, és egyenesen Markusra irányítottam. Magam sem tudom, hogy mit akartam ezzel, de a szívem keserűsége kárpótlásért kiáltott, és ez tűnt a legegyszerűbbnek. A könnyek végigperegtek az arcomon, miközben remegő kézzel próbáltam sakkban tartani a férfit. Persze nem hittem, hogy Markus ettől majd megijed, de azt nem gondoltam volna, hogy egyszerűen semmibe veszi. Ám ahogy elindult felém rezzenéstelen arccal, cseppnyi félelem nélkül, azt jelezte. Minél közelebb ért, annál inkább reszkettem, talán ezért is tudta könnyedén elvenni tőlem a fegyvert. Nem is ellenkeztem, arra már nem maradt erőm.

- Menj be a házba! - utasított Markus komoran, és én tettem, amit mondott.

Sírva, feldúltan a nappaliba sétáltam, és az ablakból néztem ahogy Markus a fiúhoz beszélt, majd Estelláék is megérkeztek, és aggódva vették körül Fernandot. Az öregek jajgattak, zokogtak, mintha temetésen lennének, csak Stella állt aggódva, és egyre csak Markusra pislogott. A férfi azonban most nem foglalkozott vele, csak otthagyva mindenkit, belépett a lakásba.

Odafordultam felé és vártam a szitkokat, a dühöt, hiszen Fernando megkapta, biztos voltam benne, hogy én sem maradok ki. De Markus nem szólt, csak letette a fegyverét a kisasztalra, és megállt felette, mintha nem tudná eldönteni, mit is tegyen. Engem viszont akkor már nem érdekelt semmi, csak a könnyeimen át néztem a férfit, akire képtelen voltam haraggal gondolni.

- Szereted? - kérdeztem végül egészen halkan.

Markus felpillantott rám, majd nemlegesen a fejét rázta. - Azt hiszem, ez olyan dolog, amit nem kell megosztanom senkivel.

- Akkor sem, ha fontos?

- Kinek az? - kérdezte vissza, miközben zsebre dugta a kezeit és odébb sétált.

- Hát nekem – mondtam válaszul, és még a lélegzetemet is visszatartottam, amíg a reagálására vártam.

Markus megtorpant, majd visszafordulva nekidőlt a falnak, és onnan mért végig. - Stella egy csodás teremtés, de nem ő az a lány, aki le tud kötni.

- Mégis lefektetted. Miért?

- Én inkább azt kérdezném, hogy miért ne? Stella otthonért könyörgött a családjának, amiért megadott mindent.

- Te pedig elfogadtad. Kihasználtad, hogy menekülnek, és segítségre szorulnak.

- Kihasználtam, ahogy ők is engem. Stella megkapott mindent, amit akart, ahogy az egész családja. Van fedél a fejük felett, van munkájuk, ruhájuk, lovaik.

- De milyen áron? - ráztam a fejem hitetlenkedve.

Markus felegyenesedett, és összehúzta a szemöldökét. - Soha nem kényszerítettem arra, hogy az ágyamba feküdjön, ahogy nem kényszerítettelek téged sem.

Ez a mondat telibe talált és szíven ütött. Olyan mérhetetlen fájdalmat éreztem, amit még talán sohasem. El is kellett fordulnom, hogy a férfi ne lássa rajtam, mennyire megtörtem. Kezem a szám elé téve próbáltam visszatartani a sírást, mert nem számítottam rá, hogy jöhet még ennél sokkal rosszabb is. De Markus nem hagyott időt, azonnal döntés elé állított.

- Kevés ember szabadul meg egy ilyen helyzetből, amiben te vagy. De neked itt a lehetőség.

- Tessék? - fordultam vissza értetlenkedve, a teljes kétségbeesésem határán.

- Az ajtó nyitva áll, Fernando kivisz az állomásra és feltesz a hazafelé induló vonatra.

„Haza” - mondogattam magamban, és egy pillanatig azt hittem el is ájulok. Kinéztem az ablakon a messzi távolba, és eszembe jutott az édesanyám. Olyan erősen vágytam rá, hogy láthassam, hogy ölelhessem, hogy mellette legyek. Magam előtt láttam fiatalos alakját, mosolygós arcát, kedves, meleg szemeit, vigasztaló karjait, és úgy sajgott bennem, mint a fájdalom, amit éreztem.

- Menj! - szólt újra Markus, majd hogy egyértelmű legyen az álláspontja, a konyhába ment és elővett egy üveg bort, amit azonnal ki is bontott.

Sokáig képtelen voltam megmozdulni, amikor pedig megtettem, a lábaim úgy reszkettek, hogy azt hittem, össze is esek. A bizonytalanságom egyre inkább megtörte az énemet, a fejem kavargott, a szívem úgy kalapált, mintha ki akart volna esni. A szabadság fuvallata megcsapott, és meg is tettem a lépéseket felé, ám amikor meghallottam Markus mély sóhajtását, és az üveg koccanását az asztalon, nem tudtam tovább menni. Lassan visszafordultam, és a könnyeimen át pislogtam rá.

- És ha nem akarok?

A férfi felemelte a fejét, és rám meredt, majd összehúzott szemöldökkel sétált oda elém. - A lehetőséged egyszeri. Ha most nem lépsz ki azon az ajtón, többé már nem teheted meg.

A tekintetét kerestem, abban pedig arra a kérdésemre a választ, amit valójában fel sem tettem, de olyan nyilvánvaló volt, hogy szólnom sem kellett.

Markus felemelte a kezét, és megsimogatta könnytől ázott arcomat. - Az én életem kemény és veszélyes. Csakis akkor lépj vissza, ha úgy érzed, felkészültél rá. Nem tudom garantálni neked, hogy ez örökké tart, és azt sem, hogy kicsit sem okozok fájdalmat. Ha maradsz, innen nincs visszaút. Felégetsz magad mögött minden hidat. Most még választhatsz, most még van rá lehetőséged. Vagy hazamész, vagy itt maradsz velem.

Az ajtóra pillantottam, majd vissza a férfira, és próbáltam helyesen dönteni arról a jövőről, amit élni akarok.