A következő nap reggelén szokatlanul kipihenten ébredtem. Olyan volt, mintha végigaludtam volna néhány napot. Amikor kinyitottam a szemem, javában világos volt már, a házban pedig olyan mély csend honolt, mint a kriptában. Odakintről azonban behallatszott a messziről jövő kutyaugatás, lónyerítés, kiabálás, és egyéb szokatlan zajok. Érdeklődve keltem fel, és magamra véve egyetlen ruhadarabomat, amit Matt bácsi adott, a fürdőbe siettem. Mikor elkészültem az alapvető dolgokkal, lementem a földszintre, hogy Markus után nézzek. De nem jutottam messzire, mert a lépcső alján ott feküdt az egyik kutya, és jöttömre fel is állt. Reménykedtem benne, hogyha elsuhanok mellette, csendben tűri, de amint a lábam leért a padlóra, az eb morogni kezdett és a fogát vicsorgatta. Ijedten léptem vissza, és úgy tűnt, hogy a kutya is épp ezt akarja, mert elhallgatott. Fintorogva vettem tudomásul, hogy nem egy ostoba állattal állok szemben, így új taktikát választottam.

– Szép kutyus, okos kutyus! – beszéltem hozzá mézes-mázos hangon, hátha sikerül lekenyereznem. – Engedj le légyszi! Akkor a konyhában keresek neked valami finomat. – Megpróbáltam tenni lefelé egy lépést, de az eb megint morogni kezdett, így rögtön visszakoztam, de a hízelgést nem hagytam abba. – Okos vagy! Látom, szót fogadsz a gazdinak. De tedd meg, hogy nem harapsz meg, ha én most lemegyek innen.

– A helyedben nem tenném! – lépett ki a konyhából Markus, egy csészével a kezében. – Ha egy lépést is teszel, biztos lehetsz benne, hogy megkap. A legmegbízhatóbb állat, akit valaha is láttam.

A férfi haja kócos volt, az arca borostás. Egy kék flanelinget és egy kopott, fekete farmert viselt. Nagyon jól nézett ki, bár próbáltam nem úgy nézni rá, de ezt nem tudtam nem észrevenni. Mégis inkább az előző beszélgetés fonalát szerettem volna tovább szőni.

– Arra utasítottad, hogy ne engedjen le?

– Pontosan.

– De... de azt mondtad, hogy a házban szabadon mozoghatok. És... és kint hallottam a lovakat, és... nem nézhetném meg őket? – kérleltem zavartan.

– Ha jól tudom, az már nem a házban lenne.

– Tudom, de ha a kutyád mellettem marad, úgyis csak arra mehetek, amerre enged.

– Nem csodakutya morogta Markus, majd füttyentett egyet, mire az eb lihegve odafutott hozzá és a lábához dörgölőzött. – Jól van kislány, ügyes voltál! – simogatta meg a füle tövét, majd engem mért végig. – A szekrényben találsz inget és nadrágot. Bár biztosan nagyok rád, de ide megfelelnek. Csizma meg van idelenn – mutatott egy ládára.

Nagyot dobbant a szívem, és izgatottam pislogtam. – Akkor mehetek?

– Még nem vagy kész? – A kérdés mogorva volt ugyan, én mégis enyhe boldogsággal nyargaltam fel a lépcsőn, és a szekrényből kivettem a legkisebbnek tűnő ruhákat. Persze nagyok voltak rám, de az ingnek felhajtottam az ujját, a nadrágnak a szárát, és így egészen kényelmes is volt. Bár a derekamról egyfolytában lecsúszott a farmer, így inkább le is toltam, a csípőmre, ami valahogy megtartotta. Amint ezzel megvoltam, visszasiettem a földszintre, és a ládából kihalásztam egy pár csizmát, és bele is bújtam. Igaz, lötyögött benne a lábam, de ez mit sem érdekelt. Inkább a konyhába lépkedtem, hogy jelentsem Markusnak a készenlétemet.

A férfi az ablak előtt állt, két kezével a párkányon támaszkodva, és a kinti tájat figyelte. Jöttömre azonban megfordult, ahogy a mellette fekvő kutyája is.

– Kész vagyok! – tártam szét a karomat idétlenül, csakhogy leplezzem a zavaromat.

– Remek! – sóhajtott Markus, majd kikerülve engem, elindult a kijárat felé, a kutya és én pedig követtük. Ám mielőtt kiléptünk volna az ajtón, a férfi visszanézett rám. – El ne merj mozdulni mellőlem! Világos?

A hangja fenyegető volt, ezért hevesen bólogattam, és alig vártam, hogy végre megpillanthassam a kinti zajok forrásait. Még sosem láttam farmot testközelből, és valójában elképzelésem sem volt, hogy milyen lehet. Talán épp ezért, olyan szorgalmasan trappoltam Markus mellett, ahogy engedelmes kislányok szoktak az apukájukkal. Legelőszőr a közeli istállótól nem messze lévő karámhoz mentünk, ahol néhány ló sétálgatott, legelészett teljes nyugalomban. Már maga a látvány is lenyűgözött, és teljesen odáig voltam a gyönyörtől. Szinte tátott szájjal bámultam a csodás hátasokat, a kecses , mégis zabolátlan mozgásukat, dús sörényüket.

Markus a karám széléhez lépett, és egyik lábát feltette az alsó deszkára, és hangosan füttyentett egyet. Erre most nem csak a kutyák figyeltek fel, hanem a lovak is, melyek közül kettő oda is ügetett a férfihoz, és fejükkel bólogattak felé. Markus pedig megpaskolta mindkettőt, mire a lovak boldog nyerítéssel feleltek. Ámulva néztem a jelenetet, és elcsodálkoztam, hogy az elrablóm milyen kedvesen bánik az állataival, azok pedig mennyire szeretik őt. Bizonyára sokáig elbambultam volna még ezen, de hamar kijózanított Bonty orra, ami megint engem vett célba. Bár most volt rajtam nadrág, a szagolgatása így is kellemetlen és ijesztő volt. Lassan közelebb húzódtam Markushoz, miközben próbáltam eltolni magamtól a kutya fejét. Furcsa mód ez cseppet sem zavarta az ebet, engem viszont annál inkább, hogy nem értem el vele semmit.

– Mark... Markus – bújtam oda a férfihez egészen. – A kutyád megint nem hagy békén.

– Markus ránézett Bontyra, majd vissza a lovakra, miközben hozzám beszélt – Érzi, hogy tüzelsz – mondta, mintha ez teljesen természetes volna.

– Tüzelek? – csodálkoztam, és talán a hangomat is felemeltem. – Én nem vagyok kutya!

– Szerintem ezzel ő is tisztában van.

– Nekem nem úgy tűnik.

Markus ismét a kutyát figyelte. – Csak szagolgat.

– Igen, de pont... pont ott – tolattam még hátrébb, mire teljesen a férfi testéhez nem értem. Onnan már nem volt tovább, így csak Bonty fejét tudtam eltolni magamtól, de az nehezen engedett. – Markus! Kérlek!

Beletelt néhány másodpercbe, mire a férfi a kutya orra elé csettintett az ujjaival, és a ház felé mutatott. – Menj és őrízd a házat! – De Bonty nem így gondolta, és esze ágában nem volt otthagyni engem. – Tűnés! – szólalt még hangosabban Markus, és mikor az eb erre sem reagált, egyszerűen oldalba taszította a lábával. – Azt mondtam, tűnés! – rivallt rá, mire a kutya kelletlenül szaladt a ház felé.

Fellélegeztem, és hálásan fordultam a férfi felé. – Köszönöm!

Markus nem felelt, csak elindult a farm keleti oldala felé, ahol még lóistálló mögött, még több járom helyezkedett el. Nem akartam lemaradni tőle, ahogy láthatólag Iry sem, így mindketten ott lépdeltünk mellette, mígnem a kutya hirtelen nyargalni kezdett egy nagyobb, egyszintes épület felé.

– Az mi? – kérdeztem kíváncsian.

– Azt hiszem, úgyis megtudod mindjárt. De figyelmeztetlek! Egy szót se szólj! – közölte Markus csendesen, de fenyegetőn.

– Nem fogok! – feleltem bizonytalanul a ház felé közeledve.

Mire odaértünk, egy testesebb asszony, és egy fiatal, tizennyolc év körüli lány lépett ki az ajtón, és boldogan mosolyogva siettek elénk.

– Buenos dias Senor! – üdvözölte az asszony Markust, és olyan gyorsan kezdett beszélni, feltehetőleg spanyolul, hogy semmit sem értettem belőle. Persze akkor is így lett volna, ha lassabban hadarja a szavakat, mert ezt a nyelvet egyáltalán nem ismertem. Így, hogy lefoglaljam magam, a lányt mustrálgattam. Már elsőre is feltűnt egyedi szépsége, de alaposabban megnézve, teljesen elámultam tőle. Hosszú, fekete, egyenes haja volt, ami kiemelte barna szemeinek színét. Az arca szabályos és egyszerűen gyönyörű. Az ajka piros, mint a rózsa szirma, az orra pedig éppen akkora, amekkorának lennie kell. Kreolbőre sima és feszes volt, ráadásul az alakja is észbontóan tökéletes. Mellette én csak egy slampos tramplinak tűnhettem, amit nem csak a ruházatom miatt éreztem így. Hirtelen elkapott az irigység, amilyen eddig még soha.

Gondolataimból Bonty ismételt jelenléte zökkentett ki, mert megint ott ólálkodott a lábaim körül, és szinte megbűvölve nyomta az orrát az ölemhez.

– Menj innen! – sziszegtem szégyenkezve a kutya rám irányuló figyelmétől. Ám Bonty most sem hallgatott rám, inkább egyre követelőzőbbé vált.

– Cómo te llamas? – hallottam egy kellemesen csengő kérdést, és mikor felnéztem, a szép lány érdeklődő, csillogó tekintetével találtam szembe magam. Bizonyára látszott rajtam, hogy egy szavát sem értem, mert tört angolsággal, újból feltette a kérdést. – Hogy hívnak te?

Markusra pillantottam, ő pedig énrám, és felhúzott szemöldökkel várta a reagálásomat. Persze tudtam, hogy azt mondta, egy szót sem szólhatok, de talán ha megmondom a nevem, abból még nem lehet baj. Ezért visszanéztem a lányra, és mikor eszembe jutott az új nevem, halkan feleltem. – Anita.

– Hola, Anita! Mi nombre es Estella – mosolygott felém a lány, amitől kilátszottak tökéletesen fehér fogai.

– Estella – suttogtam bágyadtan, és még bólogattam is hozzá.

– Cuántos anos tienes? Hány éves lenni?

– Húsz – bökte rá, mert ez elég kerek számnak tűnt, gondoltam, biztosan megérti. És mivel nem kérdezett többet, kicsit meg is nyugodtam, hogy Markusnak nem lesz oka haragudni rám. Ekkor azonban az asszony fordult felém, és tetőtől talpig végigmért.

– Bello chicha! Duedo?

A kérdést Markusnak szegezte, aki lassan bólogatni kezdett, de nem válaszolt, mire a nő megfogta az ingemet és megrázta. – Ave Maria! Suena horrible! Dónde lo consigmió usted?

– Mio – felelte a férfi.

Az asszony erre összecsapta a kezeit. – Stella da vestidos a usted.

Mivel ebből megint nem értettem semmit, segélykérőn Estellára néztem, aki mosolyogva azonnal magyarázni kezdett. – Anyám mondja: majd én adok neked ruha. Gyere! – azzal kézen fogott, és nem törődve sem Bontyval, sem Markussal, a ház felé húzott.

Nem mertem visszapillantani a férfira, mert attól féltem, hogy hatalmas dühöt fogok látni rajta. Inkább hagytam, hogy sodorjanak az események, vagyis Estella, aki a lakás hátsó felébe vezetett, egy kisebb szobába. Azonnal a szekrényhez ment, és az ágyra dobált néhány inget, pólót, hosszú és rövidnadrágot, majd mutatta, hogy próbáljam fel.

Bizonytalanul bár, de levetkőztem, és már épp az egyik nadrágot akartam magamra venni, mikor a lány ámulva rám meredt, és szó nélkül egy bugyit nyújtott felém. – Új – mondta. – Bonito. Jó.

Elvettem az alsóneműt, és sietve magamra húztam, ahogy minden mást is. Sokkal nőiesebbnek éreztem magam bennük, és némileg szebbnek is.

– O-ké! – mosolygott Estella, majd a nappaliba húzott, és elővett egy bőrcsizmát az egyik ajtó mellől. – Próba!

Tiltakozni akartam, de olyan erőszakkal tolta felém a lábbelit, hogy végül mégiscsak belebújtam.

– Bonito! Tied! – mosolygott Estella.

– Nem, én nem fogadhatom el – próbáltam hárítani, mert sokat hallottam már a hasonló emberek szegénységéről, és nem akartam én lenni, aki elveszi valamilyüket is.

A lány értetlenkedve rázta a fejét. – Tied! Tessék!

– Én tényleg nem...

– Fogadd csak el nyugodtan! – lépett mellénk Markus zsebre dugott kézzel. – Ne törődj velük! Amire feltétlenül szükségük van, úgyis megkapják.

Így hát nem ellenkeztem tovább, csak elrebegtem egy köszönöm-öt.

– Con mucho qusto – mosolygott Estella. – Szí-ve-sen.

Jó érzés volt végre rendes ruhában lenni, kicsit újra teljes értékű nőnek éreztem magam, és ez nagyon kellett, főleg Estella mellett, aki láthatólag egy valódi, elbűvölő teremtés volt. Most is, ahogy Markusra nézett azokkal a csillogó, már-már rajongó tekintetével, olyan csodásnak hatott.

– Comó está?

– Me siento bien – felelte a férfi kedvesen.

– Hambriento?

– No, gracias!

– Hay brioche, recién, ordexodo, huevo de dia. Por favor!

– No!

– Lo siento! – tárta szét a karjait Estella csábosan, majd odafordult felém. – Éhes? Van sok finom. Gyere!

Segélykérőn Markusra pillantottam, de ő rám se nézett, csak elgondolkodva vett elő a zsebéből egy doboz cigarettát, és otthonosan meggyújtott egy szálat. Bár kételkedtem benne, hogy ennek a háziak örülnének, de úgy tűnt, a férfit ez cseppet sem érdekli.

Estella látva a tétovázásomat, megragadott és behúzott a konyhába, és miután leültetett egy székre, sürögve-forogva elém tett mindenféle ennivalót.

Az ételek csábítóak voltak, én pedig éhes, így nem kérettem magam, nekiálltam megreggelizni, miközben a lányt fürkésztem, aki lassú, kígyózó mozdulatokkal sétált vissza Markushoz, és folytatta a társalgást vele. Nagyon jól megérthették egymást, mert hamarosan Estella jókedvű kacaja töltötte be a lakást, az arcáról pedig lerítt a boldogság. Biztos voltam benne, hogy kedvelik egymást, és ettől végigfutott bennem valami különös borzongás. Tehát Markus nem mindenkihez rideg és szívtelen, csak engem tüntet ki ezzel, ami csak annyit jelenthetett, hogy gyűlölt. Ettől a felismeréstől a kedvem azonnal elillant, és még az étvágya is elment. Felálltam hát, és odasétálva Markushoz, félszegen felnéztem rá. – Kész vagyok. Megyünk?

A férfi vetett még egy utolsó pillantást Estellára, majd kilépett az ajtón, és szó nélkül indult tovább a legelő felé. Követtem, hiszen nem tehettem mást, de a közénk állt csend bántotta a fülemet, ezért halkan felsóhajtottam.

– Estella nagyon szép lány. – Mikor Markus erre nem reagált, még hozzátettem. – És látszik, hogy odavan érted.

Választ azonban erre sem kaptam, mert a férfi tekintete addigra már a távolba meredt, és kissé össze is húzódott, ami olybá tette, mint a régi westernhősöket. Én is követtem a tekintetét, és két lovast pillantottam meg, akik épp felénk ügettek. Mikor már elég közel értek, Markus eléjük ment, és megsimogatta az egyik ló fejét.

– Hola Senor! Bienvenido! – pattant le a barna kancáról egy korombeli fiú, akinek vonásai kísértetiesen hasonlítottak Estelláéhoz.

– Hola Fernando! Mi újság a farmon? – érdeklődött Markus, és örültem, hogy ezt már én is érthetem.

– Nem sok új, uram. Az állatok közül két birka elpusztult, azt hiszem egy kóbor farkas lehetett. A munkások közül elmentek páran, de apa már intézkedett az újak ügyében. Ha visszaér majd, úgyis beszámol önnek.

– Gracias Fernando! – mosolyodott el Markus, és kezet rázott a fiúval, majd a másik lóhoz lépett, amin egy tízéves forma gyerek ült, és megragadva a ló kantárját, felnézett a kölyökre. – Buenos dias Armando! Cómo estás?

– Buenos dias Senor! Estoy bien, Senor.

– Te qusta esto su caballo?

– Si, Senor! Herto! – bólogatott lelkesen a gyerek.

– Vale! Vaya a su madre! – felelte jókedvűen Markus, és még rá is csapott a ló nyakára.

A fiú meghúzta a kantárt a ház irányába, majd ügetve távolodott tőlünk. Fernando azonban nem követte, csak egy helyben álldogálva kereste Markus tekintetét, és hálásan pislogott rá.

– Senor! Az öcsém nagyon boldog, hogy saját lova lehet.

– Ennek örülök – felelte a férfi, de látszott rajta hogy nincs ínyére a dicséret. De az arca csak akkor borult el igazán, mikor a fiú rám pillantott, és egy széles mosollyal a száján üdvözölt.

– Buenos dias Senorita!

– Jó napot! – feleltem kedvesen, mégis távolságtartón.

– A nevem Fernando Espansa. Állok szolgálatára, kisasszony!

– Köszönöm Fernando! – Ezt a nevet még kimondani is élmény volt, főleg mert a szemem sarkából láttam, hogy ez mennyire bosszantja Markust. Persze nem akartam túlfeszíteni a húrt, de úgy éreztem, hogy muszáj megszólalnom, különben megőrülök. – De velem nem kell udvariaskodnia.

– Hogyne kellene! Ilyen szép kisasszony megérdemli, hogy...

– Fernando! – Markus hangja olyan élesen csengett, ahogy a fiúra nézett, hogy még én is belerázkódtam. – Vete!

– Por suquesto, Senor – bólintott a fiú, és a lovát vezetve ős is a házuk felé indult.

Markus vetett egy pillantást utána, majd hatalmas léptekkel ment hazafelé, de olyan iramban, hogy alig bírtam vele lépést tartani. Mikor beért, a konyhába vonult, és levéve a polcról az előző este megmaradt bort, töltött magának, és egy hajtásra ki is itta.

Figyeltem, ahogy újra és újra tölti a poharát, míg az üveg egyszer csak kifogyott. Akkor olyan hévvel csapta le az asztalra, hogy az hosszában megrepedt. – Bajt csináltam? – kérdeztem félszegen, mert biztos voltam benne, hogy csak velem van problémája, hiszen mindenki mással ezidáig nagyon kedves volt.

– Menj a szobádba! – sziszegte a fogai között Markus, mintha csak a dühét próbálná így visszatartani.

– De miért? Mi rosszat tettem?

– Azt mondtam, hogy menj a szobádba! – ismételte vészjóslóan, amit én figyelmen kívül hagytam.

– Markus! Én nem...

– Menj már! – ordította, de olyan hangosan, hogy féltem, Estelláék is meghallják. Ráadásul olyan szemeket meresztett rám, hogy biztos voltam benne, ha nem fogadok szót, egy az egyben nekem esik és széttép. Így inkább megfordultam, és a szobámba botorkáltam.

Fogalmam sem volt, mi rosszat tettem, amiért büntetést érdemlek, de ha már így volt, hát el kellett viselnem. Ledobtam a lábaimról a csizmáimat, majd hason fekve az ágyon azon gondolkodtam, hogy az önsajnálaton kívül, mi egyebet csinálhatnék. Aztán eszembe jutott, hogy Markus említette, a folyosó végén van néhány könyv. Biztos voltam benne, hogy találok közülük olyat, ami engem is leköt, és bús magányomban a társam lesz.