Victor ezen a délután egyenesen Ambrosie bárja felé vette az irányt. Még nem találkoztak, de már tudta, hogy ki ő. Csaknem egy éve kitartóan kereste, és minden jel arra mutatott, hogy most végre megtalálta. Viszont egyáltalán nem volt szándékában személyes kapcsolatba kerülni vele. Még nem. Most csak látni akarta. Tudni, hogy hol található meg, és azért, hogy később felismerje, arra az esetre, amikor majd közbe kell lépni, amikor majd szüksége lesz arra, hogy kapcsolatba lépjen vele.

Leparkolt a külvárosi klub előtt, melynek neve Ambrosie Melody Bar volt. „Mennyire egy fantáziátlan elnevezés” gondolta magában Victor. Saját magáról nevezte el a klubját, ahogyan a művészeti galériáját is… de így legalább nem telt hosszas erőfeszítésébe Victornak rátalálni a szórakozóhelyre.

Belépett az ajtón. Jobb oldalon egy hosszú bárpult húzódott, a terem közepén asztalok, rájuk pakolt székekkel. Távolabb, a színpad mellett három férfi, erőteljesen gesztikuláltak, talán az esti programot vitatták meg. Olyannyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy úgy tűnt, az ajtón belépő Victor érkezése teljesen észrevétlen volt a számukra. A bárpult mögött magas, szőke hajú, sápadt arcú, nem kifejezetten csinos lány, tekintetét Victorra emelte, aztán tüzetesen végigmérte őt. A teremben csend honolt, leszámítva a három férfi beszélgetését a háttérben.

– Zárva vagyunk. – szólalt meg a lány a pult mögül.

– Tényleg? Ezek szerint az ajtót nyitva felejtették. Azért szabad, vagy… – mutatott az egyik bárszék felé Victor.

A lány vállat vont.

– Csak tessék. – válaszolta a lány unott hangsúlyban.

Victor helyet foglalt.

– Mit adhatok?

– Egy ásványvizet kérek.

A lány felvonta a szemöldökét, majd felnevetett.

– Egy vizet, tisztán?

– Meglepőnek találja?

– Egy kissé, igen. – vallotta be a lány.

– És miért?

– Mert ez nem az a hely, ahová ilyen korai napszakban, magához hasonló fazonok térnek be, és alkoholmentes italokat rendelnek. – magyarázta a lány.

– Hozzám hasonló fazonok? Mit akar ez jelenteni?

 A lány Victor elé tolta az ásványvizet, majd ismét felnevetett.

– Maga nagyon eltévedt, ugye? De ha tényleg kíváncsi rá, jöjjön vissza úgy négy óra múlva, és választ kap a kérdésére.

Victor vállat vont, közönyös hangsúlyban mondta:

– Talán meg is teszem.

Victor egyelőre nem szándékozott több információt megtudni azzal kapcsolatban, hogy miért meglepő itt az ő jelenléte, ez a tény jelen pillanatban érdektelennek tűnt a számára. Viszont sokkal inkább érdekelte az, hogy merre találja Ambrosiet, hiszen ez volt a látogatásának célja.  A pultos lány lesz az a személy, aki ebben majd a segítségére lesz.

– Érdekes elnevezés egy klubnak. – kezdte - Vajon mire utalhat? – tette fel a kérdést a lány felé megjátszott, tűnődő hanghordozással.

– Az Ambrosie? Ambrosie a klub tulajdonosának a művészneve.

– Á, így már érthető. – bólintott Victor - Különleges művésznév. És miféle művészről van szó?

– Előadóművész. Dalszerző és zenész, emellett képzőművészettel is foglalkozik.

– Milyen sokoldalú. – jegyezte meg Victor halkan, mintegy magának.

– Christina?

A lány a hang irányába fordította a fejét. A hang tulajdonosa néhány méterrel távolabb lépett a pulthoz, és magához intette a lányt.

– Jövök, Patrick.

Victor a név hallatára felkapta a fejét. Ő az. Ebből a távolságból nem értette a beszélgetésüket, viszont adódott alkalma alaposan szemügyre venni az illetőt. Magas volt, festett sötét haja kibontva a vállára omlott. Sportos testalkatán divatos sötétszürke színű nadrág volt, felül pedig testhez simuló fekete inget viselt vékony ezüst fényű hosszanti csíkokkal. Kifejezetten feminin, már-már nőiesnek mondható gesztusokkal. A testtartása, akárcsak a mozdulatai – habár Victor nem akart elhamarkodott következtetést levonni ezzel kapcsolatban -, feltételezhetően mindez talán esetleg a másságáról árulkodott?

Az arcát fürkészte: felfedezhető-e némi hasonlóság? Megnyugvással töltötte el, miután megállapította: a hasonlóság nem szembetűnő. „Talán ha egymás mellett állnának, talán. Nem, nem feltűnő. Egészen elhanyagolható” – vélte.

A férfi most Victor felé fordult. Érdeklődő tekintettel tartott szemkontaktust néhány másodperc erejéig Victorral, azután zavartan elfordította a fejét, és ismét Christina irányába fordult.

Ambrosie és Christina magatartásából Victor számára egyértelművé vált, hogy ők ketten sokkal kevésbé főnök-beosztott, mint inkább baráti kapcsolatban vannak egymással. Ahhoz, hogy többet megtudjon Ambrosieról, szüksége lesz egy hozzá közel álló személyre az információszerzéshez.

– Christina – szólította meg a lányt, miután Ambrosie eltávolodott – hogy is van ez a dolog… – kezdte, majd telefonja rezgése megszakította mondandóját -… egy pillanat – mondta, és fogadta a hívást.

– Barnes – szólt bele a telefonba – Igen? Ez nagyszerű… nem, és ma már nem is tervezek visszamenni az irodába… értem. Kérj tőle egy elérhetőséget, holnap esetleg felhívom, hogy egyeztessünk egy megfelelő időpontot… rendben. Rendben, akkor holnap. Szervusz.

– Barnes? Van valami köze a Barnes&Brooks Könyvesházhoz? – kérdezte Christina, miután Victor befejezte a telefonbeszélgetést.

– Csupán annyi, hogy az apám a tulajdonosa. Victor Barnes, személyesen.

Victor figyelmét nem kerülhette el, hogy Christina szeme felcsillant ennek hallatán.

– Csakis a szél fújhatta be erre a helyre! – jegyezte meg.

– Lehet, hogy a szél fújt be, lehet, hogy a véletlen sodort be az ajtón, de még az is lehet Christina, hogy egy egészen konkrét céllal érkeztem. – Victor Christinára villantotta sugárzó mosolyát. – Egyébiránt miért olyan különleges jelenség, ha egy magamfajta belép ezen az ajtón? – kérdezte.

– Ezek szerint kíváncsivá tettem? – kérdezte a lány.

– Némiképp. – válaszolt Victor – Kezdem úgy érezni magam, mint egy kívülálló. Igazán segíthetnél beilleszkedni. – folytatta színlelt bizonytalansággal.

– Tudod mit Victor? Hagyjunk fel a magázódással, rendelj valami normális italt és utána lehet, hogy mesélek róla.

– Na jó. Akkor kérek egy gin tonicot. – válaszolt Victor. Felsóhajtott. „Remélem, hogy több kritériumnak nem kell megfelelnem”.  – gondolta magában.

 A lány elkészítette az italt, és Victor elé tolta a pulton.

– Szereted a különlegeset Victor? Az egyedit? A kissé… hétköznapitól elvonatkoztatottat? Nos, itt mindez megtalálható, egyetlen helyen!

– Ez úgy hangzott most, mint valami reklámkampány bevezető szövege! – nevetett fel Victor – És szinte már hallom is a fejemben a folytatását.

– Nevethetsz Victor, de amit Ambrosie összehozott itt ezzel a hellyel, az sokkalta több figyelmet érdemelne, nekem elhiheted.

– Elismerés és tisztelet hallatszik ki a szavaid mögül. – állapította meg Victor.

– Ambrosiet mindenki kedveli errefelé, és ennek megvan az oka. És igen, szerintem ráférne erre a helyre egy jó kis reklám. Talán kevesebben ismerik, mint ahány embernek valójában igénye volna rá.

– Ha tényleg olyan nagyon egyedi ez a hely, ahogy mondod, akkor akár be lehetne vonni a médiát is. Vagy különböző kiadványokban lehet megjelentetni, és ha már egy oldalhasábos cikk megjelenik a klubról egy arra megfelelő magazinban, az máris figyelemfelkeltő lehet. Nem értem, hogy mi volt eddig ennek az akadálya?

– Hát, nem is tudom. Talán ez nem ennyire egyszerű.

– Mitől lenne ennél bonyolultabb? Meg kell határozni a célközönséget, és ehhez mérten orientálódni a lehetőségek felé.

– Itt nincs célközönség. Ez egyénfüggő, mert az előadások mindenkihez szólnak.

– Hát ez nagyon szépen hangzik. Csakhogy egyáltalán nem reális gondolat.

– Úgy beszélsz, mint aki ezzel foglalkozik.

– Azért, mert ezzel foglalkozom. Habár nem kis klubok promotálása az én szakterületem, de egy reklámcégnél dolgozom. – jelentette ki Victor.

– Nahát, igazán? Öt perce még a Barnes&Brooks birodalom örököse voltál, és most pedig kiderül, hogy a reklámiparban utazol, ez érdekes.

– Miért is zárná ki egymást ez a két dolog?

– Akinek a családjának a birtokában egy ilyen hatalmas vállalkozás van, mint az ország egyik legnépszerűbb könyvesbolt hálózata, az ugyan miért is foglalkozna valami egészen mással?

– Ezek szerint a te családodban mindenki vendéglátós volt, hiszen te pultos lettél.

– Ez azért nem ugyanaz. – vont vállat a lány.

Victor felemelkedett a székről, és előhúzta a tárcáját. Mindent megtudott, amit akart, nincs értelme tovább maradni. Fizetni készült.

– Mindenesetre… ha meghagynád a telefonszámod, vagy adnál egy névjegykártyát… - kezdte a lány.

– Miért tenném?

– Beszélek Ambrosieval a reklámmal kapcsolatban. Lehet, hogy érdekelné őt.

– Ja, az nem szükséges. Lehet, hogy őt érdekelné, de engem nem. – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangsúlyban Victor.

– Miért nem?

– Azért, mert mint az előbb is említettem, én nem foglalkozom kis klubok promotálásával. Egészen más a szakterületem.

Ezt elszúrta. Ritkán fordult elő, de ezúttal nagyot hibázott. Túlságosan sokat árult el magáról, és ezt nem kellett volna. Csak remélte, hogy a nő nem beszél Patricknek róla. Nem szabad, hogy Ambrosie megelőzze őt, és felvegye a kapcsolatot vele! A terve csak úgy sikerülhet, ha ő az utolsó pillanatig a háttérben marad. Mindenképp neki kell majd megtennie az első lépést. De ennek még nem jött el az ideje.