A sikertelen írási kísérlet azonban cseppet sem szegte kedvét. Hosszú idő után először újra erőt érzett magában ahhoz, hogy változtasson. Ezúttal elsöprő lendület lett úrrá rajta, mely lendület az embert általában cselekvésre ösztönzi. Annamáriának nem kellett fél óra, mire tavaszi kabátja ismét felkerült testére, cipője pedig a lábára. Miután utoljára körülnézett a lakásban, vidáman, széles mosollyal az arcán kilibbent onnan, ugyanazzal a mozdulattal, mint azt megszokta, gyorsan, hiba nélkül kulcsra zárta az ajtót, majd lesétált a lépcsőn. Mire a földszintről felfelé tartó lift a hetedik emeletre ért, Annamária már a benzingőzös, gyárfüstös levegőből szippantott nagyokat. És mihelyt a közeli templom harangja delet vert, a lány anyja lakásának ajtaján kopogtatott.

   Kisvártatva mozgolódás hallatszott odabentről, majd kattant a zár, és egy kisírt szemű, láthatólag meggyötört, kócos öregasszony dugta ki a fejét az ajtórésen. Szeme némiképp felragyogott, amint a jövevényt megpillantotta, de lelkesedése még abban a másodpercben alábbhagyott, majd a következő pillanatban végképp el is tűnt, átadva helyét az önmarcangoló érzelmeknek.

   Kelletlenül, közömbösen eresztette be Annamáriát oda, ahol annak idején még oly szívesen látta volna. Valami megváltozott, és ez Annamária számára pillanatnyi apokalipszissel ért fel. Esetlenül vigyorogva lépett a lakásba. Lelkifurdalása hatalmas méreteket öltött. A bocsánatkérés még mindig nem tartozott a lehetőségek közé. Az egyetlen megoldás tehát a közös témák felemlegetésében, kellemes hangnemű beszélgetésben rejlett. Csak remélhette, hogy ezzel enyhít a helyzeten.

   - Hogy vagy? – kérdezte, nem túl érdeklődő hangon.

   Az öregasszony mogorva, „szerinted hogy?” – jellegű pillantással díjazta a kérdést. Sértődött mozdulatokkal indult a konyhába, hogy megkínálja lányát. Válla fölött hetykén így felelt: - Nagyon jól vagyok. Már sokkal jobban. És te?

   - Én is – válaszolt a lány, közben ezt gondolta: „Szarul.”

   Anyja már hozta is a szokásos csészéket, melyekbe a kávét szokás tölteni, és letette őket az asztalra. Annamária leült, mindenféle kínálás nélkül, és gondolatai közt kutatott, mivel hozakodhatna elő ezúttal. Az agárdi kiruccanásával mégsem indíthat, hiszen annak vajmi kevés az esélye, hogy édesanyja díjazná. Valószínűleg kiborulna, az pedig akár végzetes is lehet a számára, elnézve pillanatnyi állapotát. Végül felcsillant a szeme, eszébe jutott a legkézenfekvőbb ötlet. Hát persze! Ezzel is kezdhette volna.

   - Elmegyünk valahova délután?

   - Hova? – kérdezte az asszony, kissé még mindig mogorván.

   De Annamária ezúttal nem hátrált meg.

   - Hát, mondjuk, csak úgy sétálhatnánk egyet a parkban. Semmi kedvem a zsúfolt városban sétálgatni.

   A háziasszony kitöltötte a feketét mindkettőjüknek, majd leült ő is. Tekintetével szúrósan vizslatta lányát egy darabig, aztán viszont enyhültek arcvonásai. Bizonyára látta Annamárián a változást, ami végbement lelkében. És ez hatalmas boldogsággal töltötte el. Szeme néhány pillanat alatt felragyogott, még néhány örömkönnye is kicsordult. Remegő kézzel nyúlt a lányéhoz, megragadta annak hosszú, vékony ujjait, és megszorította. A határtalan anyai szeretet egyértelmű kinyilatkoztatása volt ez, és Annamária szíve menten felüdült. Hát itt van, elérte: anyjával ismét a régi jó barátnők lesznek. Talán még az összeköltözés gondolatát is újra fontolóra veszi. Sosem tudni. Nem tudni még, mit hoz a holnap…

   - Jaj, Ancsikám, annyira örülök, hogy eljöttél! – küszködött könnyeivel az asszony, miközben Annamária kezét, haját, majd arcát simogatta elfogult gyöngédséggel. Lánya meg csak mosolygott, akárha valami szemérmet sértőt mondtak volna neki. A kávé lassan elfogyott. A ház asszonya összeszedte a csészéket, gyorsan elmosta, majd elszégyellve magát, így szólt:

   - Sajnálom, de nem számítottam rád, magamnak meg nem főztem. Úgyhogy ebéddel nem tudlak megkínálni.

   Annamária felállt, közelebb ment a mosogató fölött görnyedő anyjához, és annak vállára tette a kezét.

   - Hát akkor főzzünk valamit! – tanácsolta olyan lelkesen, hogy az asszony egy csapásra tíz évvel fiatalabbnak látszott.

   Nemsokára fortyogott a víz, zöldséget szeleteltek, húst vagdaltak a szorgos kezek. Ezután krumplipucolásnak láttak neki, amit végül Annamária a forrásban lévő vízbe potyogtatott, a többi zöldséggel együtt. A hús alá hagymát pirítottak, pirospaprikával megszínesítették, felöntötték egy kis vízzel, és hamarosan félkész állapotban volt a pörkölt meg a zöldségleves. Már csak a nokedli elkészítése maradt hátra, melyhez időközben szintén feltették a vizet. Hála az ügyes kezeknek, alig két óra múlva már tálalhatták is a fenséges lakomát.

   Mialatt a levest ették, nem szóltak egymáshoz egy szót sem, de amint a második fogásnak láttak neki, peregni kezdett a nyelvük. Tőle szokatlan módon, Annamária kezdeményezte a beszélgetést:

   - Hú, mindjárt megint kezdődik a munka. Pedig olyan jó volt ez a hét. Leszámítva a gyomorrontást. Na meg ez a kis kiruccanás… Bár nem tudtam meg semmit – füllentette - , arra azért jó volt, hogy átgondoljam az egészet. És rájöttem, nem akarok úgy élni, ahogy eddig. Mint egy apáca…

   - Ezt már mondtam neked – felelte az anyja, miközben egy finom húsfalatot tett a szájába – De te sosem hallgattál rám. Na mindegy, a lényeg, hogy végre megjött az eszed. Képzeld, ma megint találkoztam a Dáviddal. Tudod, a Pintér Dáviddal. A gyerekkori barátoddal.

   Annamáriának ökölbe szorult a keze, de azonnal ki is engedte.

   - Még nem mondtam, de megismerkedtem egy kedves férfival. Már voltunk is együtt. Sőt, a szüleinek is bemutatott.

   - Nocsak! – lelkendezett az asszony – És ide mikor hozod el? Szeretném én is látni az illetőt. Milyen? Jóképű? Magas? Alacsony? Szakállas? Na, mesélj, ne úgy kelljen belőled minden szót kihúzni!

   Annamária úgy tett, mint aki erőlködik. És valóban, most, hogy mesélnie kellett Attiláról, nem jöttek maguktól a szavak. Kutatni kellett utánuk. Ez baj? Egyelőre nem tudta, de szeretett volna minél előbb rájönni. Megvolt tehát a vasárnapi programja: Attila meglátogatása. Ám előbb itt kellett helytállnia. Komoly feladat előtt állt: meggyőzni anyját szerelmének valódiságáról. A kritikus szemek láttán kissé megijedt. Félve, meg-megakadva elkezdte:

   - Középmagas… testes… jóképű… Amolyan medve típus. De nagyon jó vele. Kedves, aranyos, meg minden. És szeret.

   - Legalábbis ezt mondja – vágott közbe az asszony, de azonnal meg is bánta. Annamária pillantása szinte szikrákat szórt, hát inkább meglapult, nehogy visszatérjen a korábbi állapot.

   - Én hiszek neki – mondta határozottan Annamária, de azért hozzátette: - Mindenesetre lehet, hogy Dávidot is meglátogatom majd. Most úgyis olyan látogatós hangulatom van.

   Erre összenevettek, úgy, mint már nagyon rég tették. Ahogy anya és lánya szokott, normális esetben.