Hideg, késő őszi éjszaka volt. A hold magasan trónolt az égen, a csípős szél pedig őrültek módjára ostromolta a kihalt utca fáit.

Sebes léptekkel haladtam, lelki szemeim előtt egy forró fürdő, és egy pohár finom bor lebegett. Aznap nem vágytam másra, csak egy kis magányra. Az elmúlt hetek zűrzavara egyértelműen rányomta bélyegét a szerencsétlen életemre. Édesanyám meghalt, a vőlegényem felbontotta az eljegyzésünket, a főnököm pedig kirúgott. Mindez röpke két hét leforgása alatt.

Bizony szánalmas. Annak is éreztem magam. Szánalmasnak és mihasznának. Legszívesebben kiugrottam volna az otthonomként szolgáló, ötödik emeleti kis porfészek ablakán. De persze nem tettem meg. Túl gyáva voltam, hogy bármit is tegyek.

Miközben szinte már loholtam a menedéket nyújtó zárt épület felé, furcsa kis neszre lettem figyelmes. Mintha valami, vagy inkább valaki, nyüszített volna. Körbe fordultam, de nem láttam senkit. A hosszú utca teljesen kihalt volt. Az egyetlen hely, ahonnan a hang jöhetett, egy kivilágítatlan sikátor volt, tőlem pár lépésre.

Újra hallottam a fájdalmas kis nyüszítést, s teljes mértékben meghazudtolva önmagamat, elindultam a sikátor felé. Tíz centis tűsarkam fülsüketítő hangossággal kopogott. Bekukucskáltam a sötét kis utcába, ami félelmetesen sötét, és szűk volt. Még soha sem jártam arra, ugyanis nappal is azon helyek közé tartozott, amiket épeszű ember, távolról elkerül.

Újra felhangzott a nyüszítés, ezúttal hangosabban. A hang alapján egyértelművé vált, hogy az illető ember, és csak pár lépésnyire van tőlem.

Kipp. Beléptem a sikátorba.

Kopp. Kirázott a hideg.

Kipp. A szívem a torkomban dobogott.

Kopp. A csizmám orra beleütközött.

Egész testemben remegve lehajoltam, s előkotortam a telefonom, hogy legalább egy kis fénnyel megnyomjam a nyomasztó sötétséget. Aprócska mobilom fénye, egy bíborvörös szempárt tárt elém, amely mereven bámulta a holdat, a melynek tulaja halkan nyüszített.

A szívem majdnem kiugrotta helyéről, a úgy éreztem, mintha valaki a mellkasomra ült volna. Alig kaptam levegőt. Pár pillanatnyi sokkos elmezavar után, még mindig zihálva menekülőre fogtam, amikor a haldokló elkapta a csuklóm, és torkából jeges hörgés tört fel.

A telefon kirepült a kezemből, majd hangosan koppant a betonon, épp abban a pillanatban, amelyikben térdeim is elérték a talajt. Valószínűsítettem, hogy a telefon összetörött, ugyanis a kis mellékutca újra nyomasztóan sötét lett. Elvesztettem az utolsó reménysugaramat is.

Könnyek kezdték szúrni a szememet. Megpróbáltam felállni, de a vasmarok, amely a csuklómat szorította nem engedett. A szívem hevesen kalapált, miközben kezdtem beletörődni a megmásíthatatlanba.

A szőnyegen ültem, és megrendülten figyeltem az ágyamban fekvő fenevadat, miközben a jobb csuklómon lévő kötést szorongattam. Nem bírtam elhinni mit művelek, mit műveltem!

Újra végiggondoltam az abszurd esemény mozzanatait, nem mintha bármin is változtatni tudnék vele.

1.    Bementem egy sötét sikátorba.

2.    Nem rohantam el, mikor megláttam a vörös íriszét.

3.    Nem rohantam el, miután közölte, hogy vámpír.

4.    Nem rántottam el a kezem, mikor éles fogai a húsomba mélyedtek.

5.    Eltámogattam a lakásomig.

6.    Befektettem az ágyamba.

Nem, nem, nem. Nem fért a fejembe, hogy hogyan voltam képes ennyi hülyeségre, fél óra leforgása alatt. A lábaimat olyan közel húztam magamhoz, hogy már majdnem elsüllyedtek bennem, remegő kezeimmel pedig szorosan átkulcsoltam, hátha attól jobb lesz.

Ésszerűbb lett volna elrohanni, de nem voltam rá képes. Mintha valami a nyavalyás szőnyeghez ragasztott volna.

A remegés a kezeimről lassan átterjedt az egész testemre, pont abban a pillanatban, hogy az általam meghívott betolakodó mocorogni kezdett. Lassan, vontatottan ült fel, miközben vörös szemeit nem vette le rólam. A pillantása égetett. Egész testemben lángoltam, s közben az égető vágy is ostromolni kezdett.

Kezdtem visszanyerni az erőmet. Bár csak pár kortyot ittam a lányból. A hófehér szőnyegen ült, s észre sem vette, hogy az átázott kötéséből már csöpög a vér. A bolyhokat édes, vörös pettyek koszolták be.

A lány egész testében remegett és üveges tekintettel nézett rám. Akkor jutott eszembe, hogy belemáztam a fejébe és kicsit összekuszáltam a dolgait. Nem csoda, hogy nem volt ura önmagának.

Az orcái kipirultak, miközben a szája kissé szétnyílt. Azon gondolkodtam, hogy itt és most szívjam ki a vérét, vagy inkább játszadozzak vele még egy keveset.

Visszahanyatlottam az ágyra és az előző áldozatomra gondoltam. Szőke volt és akkor sem fektettem volna meg, ha az életem múlik rajta. Bűzlött valami undorító ajzószertől, piától, meg penész szagú pacsulitól. De azért jót játszottam vele.

Imádom nézni a félelmet a szemükben. Amikor tudatosul bennük, hogy megfognak halni. De az a szuka még csak nem is küzdött. Miután átkergettem a fél városon, önszántából hajtotta félre a fejét és könyörgött, hogy harapjam meg. Pfujj. Eltörtem a nyakát és belöktem a sikátorba a kuka mögé.

Akkor jött az idióta barátnője. Hasba szúrt valami hegyessel aztán elrohant. Még éppen volt időm elfeledtetni vele a történteket. Kihúztam a hasamból azt az izét, majd összeestem. Már egy hete nem ittam emberi vért és hiába volt ott még mindig a szőke, eszem ágában sem volt megkóstolni.

Viszont az a kis barna, aki a szőnyegen kuporgott. Ő ínycsiklandó falat volt. De nem szerettem, ha elmarad az előjáték.

Visszanyerve az erőmet felálltam és leültem vele szembe, majd kitisztítottam az elméjét. A szemeibe visszaköltözött az élet, s bátran tűrte a pillantásomat.

Sikolyra számítottam, csapkolódásra, esetleg döbbenetre, de ő nyugodt volt. Lehet fel sem fogta mi történik.

A fejemből mintha kiszippantották volna a ködöt, újra tisztán láttam. Az előttem ülő férfinak elképesztő pillantása volt, felforrósodott tőle minden porcikám. A tekintetében a várakozás, és a vágyakozás gyilkos kettőse keveredett. Rám várt. Arra, hogy én kezdjem el a játékot.

Na arra aztán várhat!

Nyugodtan, mélyeket lélegezve tűrtem a pillantását, s azon tűnődtem, hogy ezzel mégjobban felingerelem, vagy elveszem a kedvét a vacsorától. Közben agyam létfenntartó funkciója bekapcsolt, és minden egyes porcikám torkaszakadtából üvöltötte: FUSS!

Az ezt követő jeleneteket már nem én irányítottam. A testemben szétáramlott az adrenalin, és a vámpír egyik óvatlan pillanatában – amit szerintem szánt szándékkal követette el -, sikerült mögé kerülnöm, és az ajtó felé iramodtam.

Újult erővel téptem fel az ajtót, és rontottam ki mezítláb a folyosóra. Meztelen talpam csattogását visszaverték a lecsempézett falak. A másodikról, egy szempillantás alatt értem le a földszintre, onnan pedig ahelyett, hogy riasztottam volna a portást, vagy a köztelefonért kaptam volna, kirontottam az utcára.

A hideg szél pillanatok alatt jéggé dermesztett, de nem tudtam visszafordulni. Nem én irányítottam a testem. A lábaim önkényesen vittek előre, hiába ellenkeztem teljes erőmből.

Közben a hirtelen adrenalin löket elfogyott, és páni félelem lett úrrá rajtam. Nem tudtam mi tévő legyek.

Csak futottam.

Az elhagyatott raktárépület tetejéről figyeltem a közeledő alakot, s már szinte csöpögött a nyál a számból. A lány azt tette amit én akartam. Legalábbis a teste. Az elméjét szabadon hagytam, had féljen, had tudatosuljon benne, hogy a vesztébe rohan.

Alattam az épületben tíz éhes vámpír, épp az előételét szívta. Hallottam az áldozatok édes sikolyát, s vérük illatát még a tetőn is tisztán éreztem. Egyikük be volt drogozva, a vére enyhe kokain illatot árasztott. Nem volt egyedi eset. Az ilyeneket szoktuk megharapni, majd a sarokba dobni, és nézni ahogy elvéreznek.

Közben a lány elérte a raktár épületét, ideje volt nekem is meglátogatnom a társaimat.

Leléptem a tetőről, majd csizmám halkan toppant a porban. Mikor beléptem az épületbe a lányt már körülvették, s vérfagyasztó körtánccal illették. Közben az elfogyasztott vacsorák a sarokban hevertek, csinos kis kupacokba rakva. Illatuk még mindig érződött a levegőben.

Én is beálltam a lány körül keringő vámpírok közé, és szememet egy pillanatra sem vettem le a lányéról. Felvette a mozgásom ritmusát, csak rám figyelt. A szeméből eltűnt minden félelem, szinte dacos lett. Mintha arra várt volna, hogy végre végzek vele. Nem állt szándékában ellenkezni, ahogy a játékomban sem akart résztvenni.

A düh pillanatok alatt áradt szét a testemben, kezdtem unni a cicázást. Pillantásomat a velem szemben lépkedő vámpírra emeltem, aki örömmel, és kéjes mosollyal vetett magát a lány hátára, és tépett ki egy darabot a nyakából.

A lány felsikoltott, de talpon maradt, s még mindig dacosan méregetett. Felső ajkamat felhúztam, mire egy következő vámpír is neki ugrott, térdre kényszerítve az áldozatot. Majd jött a következő.

A hátára nehezedő súlytól a lány arccal előrebukott, s elterült a porban. Rajtam volt a sor. A hajánál fogva felrántottam… És ledermedtem. A lány szeme tiszta volt. Sehol egy könnycsepp, vagy a fájdalom legkisebb jele.

- Mire vársz? – kérdezte leplezetlen undorral, pillantását ez enyémbe fúrva.

A hajánál fogva kicibáltam a raktárból, majd belökdöstem a sűrű erdőbe.

A saját sikolyomra ébredtem, s szinte még mindig éreztem a húsomba maró várpírok fogait, s az égető fájdalmat. Teljes testemben remegtem, a szívem hevesen kalapált, párnám átnedvesedett a könnyeimtől, amik még mindig potyogtak.

Mélyeket lélegeztem, próbáltam megnyugodni, miközben remegő kezeimmel a nyakamat tapogattam. Nem volt nyoma sebnek, ahogy a mellkasomban sem, ahonnan kitépte a szívemet.

Csak álom volt. Egy túl élethű álom.

Behunytam a szeme, de egy másodperccel később újra kinyitottam. Újra láttam magam előtt, ahogy a hajamnál fogva ráncigál, majd az erdő közepéhez érve egy fának lök, és kitépi a szívemet.

Hallottam a hangját, ahogy a fülembe duruzsol, éreztem a nyelvét a nyakamon, az érintését a csípőmön.

És…

Felzokogtam a rémisztő és undorító képek emlékére. Hogy álmodhattam ekkora badarságot?

Visszadőltem az ágyba, és próbáltam a szívem ritmusára lélegezni, de a szoba csendes volt. Nem hallottam a már megszokott ütemet, ami mindig álomba ringatott, egy rossz nap után.

Nem vert a szívem.

A szemeimet újra könnyek kezdték szúrni, és felfordult a gyomrom, miközben a fürdőbe botorkáltam, hogy megmossam az arcom. Szabadulni akartam végre a hülye álom hatása alól. Nem akartam érezni a fájdalmat, nem akartam emlékezni a képzelt gyönyörre amit Derek okozott.

Derek?

- Jó reggelt Mona! – hangzott fel az ismerős hang, a hátam mögül. Sebesen kaptam fel a fejem, s láttam meg Derek bíborvörös szemeit a tükörben, közvetlenül az én bíbor vörös szemeim mellett.