Még nyolc óra előtt kopogtatott az anyja lakásának ajtaján, a rá nem jellemző ütemességgel és erőszakkal. Némi túlzással dörömbölt. „Most azonnal, nem várok tovább!” – bömbölte ez a dörömbölés.
   A fáradt asszony, aki még nyilván szundikált volna az ágyában egy-két órát, szemét dörzsölgetve nyitott ajtót. Látszott rajta, nem tudja eldönteni, felébredt-e már, vagy továbbra is az álom világában jár. Nem is annyira lánya szokatlanul korai látogatása zavarta meg, sokkal inkább az arcán tükröződő, leírhatatlan ragyogás, mely most határozottan sokkal szebbé varázsolta (holott alapvetően nem volt csúnya teremtés). Valamilyen furcsa, izgatott boldogság is vegyült e ragyogásba. Mintha nem is az ő lánya lenne…
   Annamária valóban nagyon izgatott volt. Amióta legelőször felsejlettek előtte az álom képei, gyötörte valami belülről. Megfoghatatlan láz égette, bár sokáig nem tudta, minek köszönheti. Míg ezen a reggelen végül rájött: cselekednie kell. Muszáj kiderítenie, mi rejtőzhet ennek az álomnak a hátterében. Úgy érezte, fontos dologról lehet szó, hiszen újra és újra előtűntek azok a képek. Mintha valaki üzenni akarna neki. Szerette volna, ha egyszer végre tovább álmodik, nem ébred fel a sorsdöntő résznél. De talán éppen így kell lennie. Talán jobb, ha végigjárja a nehezebbik utat, és ő maga kezd nyomozni az ügyben. Lehet, hogy régi, begyógyult sebeket tép fel, mégis úgy határozott, ezt az áldozatot kénytelen meghozni. Lesz, ami lesz.
   Édesanyja fáradtan meglendítette a karját maga felé, jelezve, hogy bemehet. A háziasszony gyorsan bement a szobájába, sebtében összerámolta az ágyneműt, majd visszatért az előszobában álldogáló lányához. Értetlenül ránézett, majd így szólt:
   - Hát te meg mit állsz itt, mint aki karót nyelt? Nem emlékszel, mit mondtam? Ha idejössz, azt csinálsz, amit akarsz. Érezd magad otthon!
   De Annamária továbbra sem mozdult meg. Anyja, látva, feleslegesen tépi a száját, a konyhába ment, és feltette a kávét. Annamária erre már feleszmélt. Követte az asszonyt, majd leült az apró étkezőasztalhoz. Rajta a Fejér Megyei Hírlap előző száma hevert, a keresztrejtvénynél nyitva. Félig ki volt töltve, de a megfejtés fősorába igen kevés betű került eddig. Annamária elnézegette a beírt szavakat, annyira, hogy meg sem hallotta anyja kérdését. Csak a végét kapta el, így vissza kellett kérdeznie.
   - Azt kérdeztem, miért nem vetted fel tegnap a mobilt? És a vezetékes telefon sem válaszolt.
   Annamária ijedten nézett rá, mint egy megrettent őz. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, és válaszolt:
   - Ne is kérdezd! Egész nap az ágy és a vécé között ingáztam. Szörnyű volt. Nem akartam senkivel beszélni.
   Anyja látszólag elfogadta a magyarázatát. Bár némi gyanakvás bújt meg tekintetében, mintha nem lenne teljesen biztos a felelet őszinteségében. A helyzet kipattanását végül a kávéfőző kotyogása akadályozta meg. Mire az asszony kiöntötte két csészébe a feketét, nyugalmuk valamelyest visszatért. Békésen ültek a forró ital mellett, mindketten azon tanakodtak magukban, miképpen törjék meg a kínos csendet.
   Annamáriát hajtotta jobban a vágy. Ő volt az, aki végre tiszta vizet akart önteni a pohárba. Nem bírt tovább várni. Megköszörülte a torkát, majd gyenge, száraz hangon megszólalt:
   - Már egy ideje szörnyű álmaim vannak. Többször visszatérnek. Te talán tudod, mit jelentenek.
   Elmesélte visszatérő álmát, kitérve a legapróbb részletekre is. Bár sokat nem tudott mondani, anyjának szemmel láthatóan mindez elegendőnek bizonyult. Arca elkomorult, sötét felhők gyülekeztek szemei előtt.
   Annamária arca ellenben még inkább felragyogott. Pont ez volt, amire számított. Miután egyet kortyolt a kávéjából, rákérdezett:
   - Van valami sejtésed, ki lehetett az a kislány? Vagy hogy mitől ijedhetett meg?
   Az asszony is hörpintett egyet, majd válaszolt:
   - Hát, a hinta az ismerős, mindig szerettél körülötte játszadozni. De hogy egy barátnőddel fogócskáztál volna… Nos, arra nem emlékszem. Általában egyedül játszottál, elvoltál magadban. Senkivel sem barátkoztál igazán.
   Annamária csalódott a válasz hallatán. Azonban nem érte be ennyivel, mivel látta édesanyja arcán a titkolózás egyértelmű jeleit. El-elfordította a fejét, és nem nézett a szemébe, még egy pillanatra sem. Nyilvánvaló volt, hogy valamit elhallgat.
   Annamária nyugtalanul előredőlt a székben, eldöntötte, tovább forszírozza a dolgot. Addig nem nyugszik, míg meg nem tudja az igazat.
   - Meg kell tudnom, anya! Nem viheted magaddal a sírba. Ha te nem mondod el, senki nem fogja.
   - Szerintem hagyjuk a múltat! Menjünk el inkább a butikba ruhát vásárolni, vagy moziba, vagy csak egyet sétálni a parkban. Ami történt, megtörtént. Azon már úgysem tudsz változtatni.
   - De le kell zárnom a múltat –erősködött Annamária – Addig nem lehetek boldog, míg meg nem tudom, mi történt akkor.
   Ellökte magát az asztaltól, és felállt.
   - De ha te nem vagy hajlandó válaszolni, megpróbálom én kideríteni az igazságot. Ám akkor készülj fel rá, hogy többé nem vagy az anyám.
   Az asszonyt szíven ütötték az utolsó szavak. Kemények, hidegek voltak, akár a jégcsap. És élesek, nagyon is élesek… Igaz, hogy az elmúlt években, Annamária különköltözése óta jócskán elhidegültek egymástól, erre azonban nem volt felkészülve. Szemében egy apró könnycsepp jelent meg.
   Annamáriát nem érdekelte anyja szomorúsága. Látta már, reménytelen a helyzet, és nem akart időt pocsékolni. Ha így sem hajlandó többet mondani, hát áldása rá. Nem teketóriázott sokáig, az ajtó felé indult.
   - Ancsika, várj! – kiáltott utána az anyja, esdeklőn, könnyekkel küszködve – Nem mehetsz így el! Mi lesz énvelem? Arra nem gondolsz? Ha te nem leszel nekem, teljesen egyedül leszek. Abba pedig belebolondulok.
   Annamária úgy döntött, ad neki még egy esélyt. Elvette kezét a kilincsről, és megfordult. Ridegen, komoran az asszony szemébe nézett, aki ettől még inkább zokogni kezdett.
   - Elmondod, hogy volt, vagy nem? – szegezte neki a kőkemény kérdést Annamária. Az asszony nem tudott válaszolni, szavait elnyelték a könnyek. Halkan, bugyborékolva ezek a szófoszlányok törtek elő a szájából:
   - Nem lehet… Nem kellene…
   Annamária nem volt kíváncsi a folytatásra, elviharzott. Az asszony ezúttal nem ment utána. Még csak ki sem nyitotta az ajtót. Magára maradt, magatehetetlenül, a négy fal között, mint valami apáca. Már nem volt miért élnie. Szíve keserűsége oly nagyon rátelepedett, úgy érezte, menten agyonnyomja.
   Visszament a konyhába, végignézett az asztalon. A kávé még mindig gőzölgött a két csészében. Az asszony határozott mozdulattal lesöpörte mindkettőt, nem bánva, hogy apró szilánkokká hasadt szét. Nem bánt már semmit. Csak legyen végre vége ennek a szenvedésnek! Csak legyen vége már!