Lassan múlt a délután, és Sýmur még mindig az étterem ebédlőjében ült, kissé megkésett ebédje előtt. Étvágytalanul pöckölgette ide a krumpli darabokat a tányérjában, újra és újra kortyolva egy nagyot a tányér mellett álló rőtvörös kávébörgéből. Borzalmas volt.

Miután előző nap megérkezett és sikerült fizikailag rendbe tenni magát (ergo: vett egy extra-forró zuhanyt és száraz ruhát húzott), megpróbált eljutni egy könyvtárig a városban. Pár perc elmúltával feladta a meddő kísérletet: az érkeztekor még csak zuhogó eső akkorra már tényleg özönvízzé dagadt, ami már a közlekedést is komolyan befolyásolja.

Szárnyakat láttam,az égen madarak repültek.
Vizek hullámai nyaldosták a Föld sajgó sebeit.
Kitartottam a kezem,a szél kitért előlem.
Őzek futottak,körülöttük levelek zizegtek.

Fáradtan hullt le a levelekről a Nap sugara.
Fácánok rikoltozása űzte csendben a vadat.
Róka szája mosolyra széledt,lesz ma vacsorája.
Nyulak ugrándoztak a patak irányába.

Az ég beborult,az éj rázendített.
Sötétbe burkolt minden helyzetet.
Az állatok szusszognak,pihennek.
A természet vigyázza álmukat,zizegve.

Az út

Új napot vársz,

hogy új eget láss,

Az életnek mindig van

napos oldala,

csak észre kell venned.

Sokszor előre mész,

de még többször

hátrafelé.

Elkéne döntened az utad!

Merre tovább?

A káoszon át!

Az élet szép,

ha nem vagy egyedül.

Van a kín,

és van remény.

Döntsd el hát!

A tűz, amit örökül kaptál,

lángba borítja szíved.

lehet jó,

lehet könyörtelen fájdalom.

Ez a valóság és az

álom világ.

2012-05-30  Ágota

 Péter sűrűn leste az óráját. A busz tíz perces késésben volt, ami még sosem fordult elő. De persze, ma minden összejött. Nem elég, hogy reggel egy órán keresztül kellett keresgélnie a ruháját, mert a felesége megint olyan precízen pakolt, semmit sem lehetett a helyén találni, a kávéjába cukor helyett sót tett, a pirítós odaégett, és még a kocsi kulcsa sem lett meg. Hát most még ez is! Kész téboly! A főnök biztos nem fogja tolerálni, ha elkésik. Megint elhalmozza büntetésképp, mint a múltkor is, hogy aztán a munkaidő lejárta után ráhúzzon még egy kicsit.

Jaj, hova tegyem a sok mocskot,

csak láb alatt van,

folyton kerülgetnem kell,

de már olyan rég járok körbe-körbe,

lassan beleszédülök,

ez a út görbe.

Átvághatnék egyenest a mocsáron,

de hazugságtól bűzlik

minden virága,

egyszer megpróbáltam

befogni az orrom,

még a szemem is behunytam,

de minden hiába,

belémfolyt folyton.

Azt hittem, kilyukadtam;

később rájöttem:

a fülem nyitva hagytam.

Egyszer felém szaladt egy láb,

megkérdeztem, merre tart,

de nem ért rá beszélgetni,

csak annyit felelt:

mindig tovább, tovább...

El is inalt.

Futott, amíg meg nem halt.

/ Az utolsó sor Zoltán érdeme! :) /

Ki-berúgtunk!

Még hogy sokat ittunk!

Normális vagy komám?

Alig fogyasztottunk egy-két-négy áldomást.

Előbb fogyasztottunk a nagy fagyasztóra,

S utána billegtünk, másztunk ki a tóra.

Hal az benne nincsen,

De ömlött a sör,

Brrr, drága nagy Isten, most is áll a szőr

A háton, a vállon,

S a pulikutyánkon.

Tényleg a szőrmókból mióta lett három?

Három eb!

Az sok lesz,

Sokból árt a jó...

Dobjunk bele kettőt,

Elnyeli a tó!

Na jó, nem bántom.

Mert jön a dínomdánom.

                                 Találkozásom Vilmossal 3.

Szombati napom jó részét, Vilmossal töltöttem. Odakint a kertünkben, mutattam neki egy két cselt és lövést. Persze nem egészen jól alakult a reggelem, de próbáltam jobb kedvre bírni önmagam.  Amikor megtudtam hogy ma kell visszavinnem azt a bizonyos könyvet a volt barátnőmnek, még a gyomrom is összeszorúlt. Elment az étvágyam is, de Vilmos igyekezett rávenni a reggelire.

A félesztendős németjuhász keverék békésen lapított a nagyra nőtt fűben. Nem volt éhes, nem volt szomjas, naponta többször teletöltötték étellel és itallal a tálkáit. Igaz, már nem játszottak vele annyit, mint születésekor, de összességében elégedett lehetett az életével.

Az bosszantotta egyedül, amikor a háziak másik kedvence, az a francos Macska úr, oly elegánsan végigballagott az udvaron… az ő udvarán! Hiszen ő volt itt először, annak a macskának semmi keresnivalója erre!

Kékhírek

 Az éjszakai műszakból érkezett. Útközben bevásárolt, mind két keze telepakolva, úgy érezte a háta, majd beszakad. A szatyrok mély, csúf lila barázdát vájva mintázták meg mindkét tenyerét, pedig útközben, lerakva terheit meg-megpihent.

Az ura most is a TV előtt ült. Azzal a bamba, kifejezéstelen tekintettel bámult kifelé a fejéből, amilyenné az évek óta elfogyasztott alkohol formázta a régen oly megnyerőnek hitt arcot.

 Üres sörösüvegek hevertek a szőnyegen rendetlen, összevisszaságban.

Néha csak úgy rám tör az őszinteségi roham. Ilyenkor égő vágyam támad, hogy valakivel, akárkivel megosszak valamit az életemből, még ha az egy apró, érdektelen dolog. Pedig alapvetően nem szeretek magamról beszélni. Az életemet elfogultan sem nevezném diadalmenetnek, nem is érzek kedvet hozzá, hogy dicsekedjek vele, hogy élek, minek élek. Számomra - ez egyébként mások életére is igaz - sokkal fontosabbak az apró események, a kis lényegtelen dolgok, amik - ha jól ismerem az embert - egy idő után kerek egésszé állnak össze, elég élesen körülrajzolva az illető személyiségét.

Az élet egy nagy színdarab - nem látod?

Mindenki játszik egy színpadon.

A sors tolla vezeti léptünket

S mi megyünk utána büszkén, vakon.

De ha egyszer megunod a leosztást:

hogy kis szereplő vagy csupán,

Adok egy tanácsot: nem kell mindig

Megállni a hatalmasok után.

S tollat ragadhatsz te is,

hogy az utánad jövőket megtanítsd

S hogy az egész, nagy darabot

Pár sorral te is gazdagítsd.

Megj.: 12 nincs meg maradék nélkül a 46-ban.

Túllendült a szekér – megállíthatatlan.

Súlyos népbetegség – meggyógyíthatatlan?

Az egyik szerény, a másik kérkedő,

nagyokos vagy tapló, netán mind a kettő?

Aztán mit ér, ha csendes, hallgatag,

s vigyázban áll, bús, szomorú szemmel,

feje lehajtva, lába merev, béna,

sorsát várja nyugodt türelemmel?

Persze, jön magától…

De ha kemény, túl erős a hangja,

nyakába zúdul súlyos népharag,

barátja elfordul, kerüli a rokon,

elítélik őt, rögtön elsőfokon,

és fellebbezésnek helye nincs!

Fénysugár

Csillagfények játszottak a fák mögött.

Kedvesem holdtündér alakba öltözött.
 Gyöngéd mosollyal titkon rám hajolt.
Tüzes csókja, a szerelem csókja volt.

Napsugár szökött újra az égboltra.

A felhőkből egymástól elszakadva,

esőcseppek sírtak szikrázó csillogással,

játszva a hófehér Gyöngyvirággal.

Egy pillanatra visszajött a tavasz,

a sok szép emlék a csodás varázs.

Ékszerként hordozlak magamban,
tündöklőn izzó drágakő alakban.

Düh és dac

Ahányszor a csillag szikrázik hangtalan,

legalább annyiszor elbúsultam magam.

No de azt is minek?

Rosszabb már nem jöhet.

Senkinek nem adtak síró oklevelet.

Hát nekem se adjanak!

Nem érdemled világ

azt, hogy könnyem ejtsem,

mikor szúr, sebez és vág

a keserűen édes, életrózsa ág.

És utána röhög!

Ahogyan a sziklán megfogant virág,

túléltem már tavaszt, őszt, telet és nyárt.

És most elpusztulok, mert önsajnálatom rág ?!

Az életnek van napos oldala.

Koldus-nyomorá változott minden.

Sötét lett az élet, a tüzek kihunytak

kibogozhatatlan lett a  fájdalom.

Szemünk a könnytől nedvesen ragyog.

Megtévesztett évek során elvesztek az álmok,

csak hazugságból és csalódásból állunk.

Tervtelenül élünk, már cél sem vezérel,

az életünk, olyan mint zűrös zsibvásár.

Üvölt a csend és némán hallgat az élet ,

játszik csak veled, és később tönkretesz.

A csöndes utakon már a zaj se lázad,

a képviselők rosszul irányítják sorsodat.

Ami volt, eltűnt a szívben.

A szív él, a múlt benne.

Csak előre tekints! – mondják.

Az csak szörnyű hazugság lenne.

Tanulunk ma, s holnap: örökké.

Holnapot nem taníthat, csak a tegnap.

Boldog órákat hívunk életre, s

Aki tudja a titkot, mindent megkap.

A tükör téged mutat, csak téged.

Benne látod napjaid sorát.

Becsüld és szeresd e képet, hogy

Megtaláld tegnapod édes holnapját.

Öleld, ki szeret, s ki gyűlöl.

Ragyogd be milliók egét.

Idegen angyalok hangja száll,

Minden belül zajong most,

Susognak halkan a fák,

Eljuthatunk egyszer álmunkhoz.

Olykor megreked bár a szó,

Talált mondatokat zengenék,

Csillogó szemed, akár a takaró,

Megóv, őriz: egy menedék.

A Hold mosolya kísér hajnalokon,

Ébred egy piciny leány,

Karommal, szívemmel megóvom,

Soha ne lelje meg a magány.

Idegen démonok sikolya sújt,

A rettegés nekik kényelem,

Támad az éj, a mély múlt,

Elragadt ma a szorító félelem.

Leginkább úgy lehetne jellemezni, csúszómászó ember. Nem szeret az senkit sem, csak saját magát. De ne is rajongjon senkiért! Ne tápláljon részegítő érzéseket egyik embertársa iránt se! Csak annyit kérnek tőle a panaszkodók, ne rúgjon beléjük úton-útfélen.
Boros Árpád Budapest egyik külvárosi szegénynegyedének zajos lakója. A hangzavarok legfőbb okozója, a legtöbb parázs vita kiváltója. És mindig ott terül szét az arcán az a szánakozó mosoly, mely mindenkinek szól.

A kémény:
Gyermekeket szül az égnek - fattyú.

Az est:
Sötét, néhol szürke - lassú.

Az író ír, vagy legalább is megpróbálkozik vele immáron harmadjára a mai napon.

A nap eddigi részében csak tengett-lengett a dolgozószobájában, ami egyben a kedvenc helye és több időt tölt itt, mint a lakás többi helységében. Folytonos gondolkodás és agyalás az, ami ő rá vall mostanában. Úgy érzi, mintha nem lenne mit mondania, de ő mégis írni akar. 

Aztán rájön, hogy tudna írni, csak nem találja a megfelelő szavakat.

Leül a kényelmes székébe, tollát a kezébe veszi, majd erősen a fejéhez szorítja hátha valamiféle ihlet és gondolat eszébe jut, de semmi.

  Amint beléptem az ajtón súlyos fáradtság telepedett rám,  a világ forogni kezdett velem. Az agyamba homályos képek furakodtak, tépázták a gondolataimat. A térdeim megremegtek a hirtelen csapástól. Mélyeket lélegeztem, s kényszerítettem magam, hogy emeljem elnehezedett lábaimat. Percekbe tellett mire elbotorkáltam az ágyamig. Legyőzötten rogytam le rá, s az álom abban a pillanatban átvette elmém felett az irányítást, hogy mázsasúlyú fejem a párnára hanyatlott.

                          Találkozásom Vilmossal 2.

Közönséges fiú vagyok, aki hétköznapi életet él. Azonban mégsem mondhatom el magamról, hogy úgy telnek mindennapjaim mint minden embernek. Hogy miért?

Egy hónapja a szobámban találkoztam Vilmossal, a barátságos szellemfiúval. 

Persze, aki nem hisz a szellemekben és nem is akar rólluk tudomást venni, azt hiszi bolond vagyok. 

Azt gondolom, éppen kapóra jöttem neki: végső elkeseredésében találkoztunk egymással.

Furcsán jó érzés visszanézni, nosztalgiázni... bármennyi idős is az ember. Lehet tíz, vagy tizennyolc, vagy hatvankettő, de mindig van mire emlékezni, mindig gondolhatja azt, hogy nőtt, érett valamennyit és teljesen más szemszögből látja a múltat.

Sýmur lekoppantotta az egyszerű, mintátlan üvegpoharat a karcos asztallapra. Kissé közelebb húzta a székét, és összeráncolt szemöldökkel meredt a laptop poros monitorára. A pultnál nagyot sivított a kávéfőző, Sýmur kissé összezavartan felpillantott.

¯  Dévald  ¯

Éjszaka csak pár órát aludtam, agyam fogaskerekei pörögtek, a fáradtság messze járt tőlem. Reia különös látogatása felborította minden egyenes gondolatom, s így szövevényes háló kezdett szövődni belőlük, majd a háló szálai összegabalyodtak, újra és újra.

Az idő már délután járt, s én aznap még semmit sem ettem. Képtelen voltam koncentrálni, csak lézengtem a szobámban, s próbáltam rendet tenni a fejemben.

Imádkoztam.

Hittanban jártas gyermek voltam, mégis ritkán emeltem kezem imára. Úgy hittem, Isten lát, tudja, mit gondolok. Féltem, ha szavakká formálom, valaki meglopja vágyaim. Nyári este volt, hátam alatt a kőbástya melege bódított. Ködös szemekkel néztem a holdat, és a fényében játszó udvart. Felsóhajtottam. Elmorzsoltam egy utolsó Áment. A szeretteimért.

Bután éreztem magam, mocorogtam, felültem. Vér szökött a fejembe a fülemben lüktetett egy ér.

1. éjszaka: 

Rám tört a bánat

nem múlik, nincs semmi

nincs baj se imádat

nincs semmi.

2. éjszaka:

Dallamok zengnek a fülembe,

pedig nem szól semmi

süketség uralkodik a teremben,

de nincs mit tenni.

3. éjszaka:

Depressziós vagyok

csak rám tört….

minden szürke, semmi sem ragyog

s a bánat vidámat ölt.

4. éjszaka:

Nyugtatót szedek,

hátha jobb lesz.

Kellemesek a lélegzetek...

ez most jót tesz.

5. éjszaka:

Nincs bennem érzés...

NÉGYSOROSAK

I.N.R.I.

I-tt állok kereszted előtt

N-épek megváltó szentje.

R-ád mérték gúnyból a valóságot

I-sus Nazaretus Rex Iudae.

HOVATARTÓZÁS

"Azért vagyunk a világon,

Hogy otthon legyünk benne"

A mi világunk: Bánság,Erdély

És a Gyímes völgye!

-   Te, Will! – szólítattam meg, úgy fél órányi aktív hallgatás után.

-   Igen? – Nem állt meg, és nem is nézett hátra.

-   Öhm… - Kínosan éreztem magam, hisz nem éreztem úgy, hogy annyira közvetlen kapcsolatba kerültünk volna, hogy pirulás nélkül feltudjak neki tenni egy ilyen kaliberű kérdést. – Pisilnem kell. – Nyögtem ki végül, s már éreztem is, hogy a fejem a szégyen egyértelmű jelét viseli magán.

Will megtorpant s balra, az egyik bokor együttes irányába mutatott.

„Zokogtam… Fogalmam sem volt mi történhetett… Ültem a párnáim között, takaróm összegyűrve hevert az ölembe húzva. Sírtam, sajgott a lelkem, mintha kiszakadt volna belőlem valami… Megremegtem, lassan kezdtem magamhoz térni. Éreztem, ahogy vér jut az újbegyeimbe, éreztem, ahogy kezd a szívverésem üteme lassulni, megnyugodni… épp, úgy ahogy nem is oly rég apáé, abban az elképzelhetetlen álomban… Felkeltem, megmostam az arcom. Szinte égetett a hideg víz, de tudtam, most erre  van szükségem. Felnéztem.

Zoller és én, már évek óta jó barátok vagyunk. Néhány éve leruccantunk a balatoni nyaralómba, hogy lazítsunk és csajozzunk. Ezt követően minden nyáron megismételtük ezt a jó szokásunkat.
Tavaly nyáron szintén leutaztunk Zollerral és a barátnőinkkel, hogy egy jót bulizzunk.
Az első éjszakán, amikor mind a négyen teljesen részegre ittuk magunkat a kertben, egyszer csak kigyulladt a konyha.
Kétségbe esetten és részegen próbáltam meg bejutni a házba, hogy eloltsam a tüzet.

"Ne várj engem!
Én csendben érkezem…
Észrevétlen
Bebújok selymes bőröd alá, nyakadra enyhe rózsát csókolok
orcádra rózsaszín pírt lehelek, lelkedig hatolok
Megnyugszom
A gyöngysorban csillogó, hófehér gyöngyre lelek
szikrázó szemedben merítkezem
illatos szirmokat bontok
majd együtt pihegek a sötétséggel, mikor mámorban úszik tested
Simogatlak
Az egyik érintés kúszik a másikba
dobbanok szíveddel, táncolok lényeddel, soha el nem múló szenvedéllyel
Boldogság
Felszakadó mély érzések
Oly szép lesz, meglásd, mint a ragyogás
kihez álmomban is eltalálnék s ennél többet nem kívánnék
Ne várj engem!

Im a legszerencsésebb fickó valaha, és im összesen szerelmet,  

néha a szerelem jéghideg,

ez valami, ami alapjában véve nevetséges,

 Istenem, milyen idős legyek.

Időnként beleszeretni, aki nem tartozik hozzánk, és nem is fog soha

ha megtaláltad őt, mondd el neki. dont várni. fogod megbánni.

Van, hogy egy sátánista nem szeret ezt a dalt.

Istennek ez a dal jó.

 Everythings úgy tűnik, hogy tökéletes legyen thats, miért fáj annyira, ha esik ...

Petike

Ó, Petike, drága Petike! Mit vétettél te a világnak? Ahogy nézem a fejfádon, még csupán tizenkét esztendős voltál, amikor magával ragadt a rút, bozontos halál. Mondd csak, nagyon fájt? Egyáltalán, éreztél valamit? Tudod, én a magam részéről megbékéltem a legfélelmetesebb mumussal. Már nem rettenek meg, ha rá gondolok. Csak ne tudjak róla! Ne legyen fájdalom! Ne legyen szenvedés!

Petikém, hidd el, ha tudnálak, nagyon szívesen visszahoználak az élők sorába.

Boldogságos Eszter napot Esztike!

Nyárliget

¯  Katie  ¯

A vakító nap sugarai keltettek. Először nem értettem, hogy hogyan lehet ilyen meleg, egy hideg decemberi napon, de amint kinyitottam a szemeimet rájöttem, hogy nem otthon vagyok, és nem december van. Vagy?

A milyen év és milyen hónap, valamint a mi a neved kérdések ismét elmaradtak, mert amint megéreztem a tűz melegét elnyomott az álom. Mármint elaludtam, ugyanis álmom még egy pillanatnyi sem volt, de meg kell mondanom őszintén, nem is hiányzott.

Őszi,falusi éjszaka

A tehénbőgés elhalt!

Hallgatott kutyánk.

Fejés után bejött s lefeküdt

Nagyapánk.

Mi még ébren voltunk,

Rossz, városi kölykök.

Rettentünk a neszre

Tán csak nem az Ördög jött elvinni lelkünk,

Amikor rájöttünk!

A diófák sírnak.

Segítséget hívnak és engednek a kínnak

Ha szélzsandár vallatja,

Megtörnek és rínak.

Fagybilincsbe verve, dérkalodába,

Könnyük az utolsó levelük hullása.

Fújt a szél!

Ám nekünk, megnyugodott lelkünk,

S a félelmünk egyből, hipp-hopp! kihevertük..

Éjfél volt… a kocsmát beterítette a szokásos cigarettafüst és az alkohol szag.

Enni nem lett volna kedve az embernek ilyen bűzben, pedig napközben itt jó ételeket adnak.

Kellemes blues zene, amire az ember felfigyelhet a részegeken vagy épp a magával mini sakkozó csaposon kívül. Nem volt nyüzsgés, pedig szép számban összegyűltek a helyi ivók, hogy kiheverjék az egész heti munkát, így Péntek este.

A felszolgáló lányok a maguk lassú tempójában kivitték a rendelt italokat, de látszott rajtuk, hogy legszívesebben hazamennének, és egy jót aludnának, hogy ők is végre pihenhessenek.

Kedves Klubtársaim!

A Kolónia című művem részleteimmel próbáltam beilleszkedni közétek, mostanra

pedig egy újfajta novellám első részletét szeretném Nektek bemutatni. Azt tudnotok kell, egy gyermekkori kedves jóbarátomról írok, akit 6 éves koromban veszítettem el. Az írás hibákért  - és a sajnálatos módon vele járó szóismétlésekért elnézést kérek. De ezt a novellát azért kezdtem el írni, hogy emlékezetessé tegyem Fodor Vilmos barátom életét. Remélem tetszeni fog a novella, jó olvasást kívánok!

   „Nem akarhatom, hogy mi szép volt, porrá legyen! Nem akarhatom, hogy minden, ami egykor kedves érzelmeket ébresztett bennem, egyszerre megsemmisüljön! Nem lehet így vége… Még nem!”

   „Miért is, te szánalmas kis görény? Mit ér neked már mindaz, amiért egykor rajongtál? Vedd észre végre, minden porba hullott. Már csak egy apróság, és véget ér a szenvedésed. Ha megteszed, amit javaslok, nem leszel többé rab. Apró kis baleset… Semmiség az egész, és minden új értelmet fog nyerni.”

   „Nem!

Vallatás,

fénylő lámpa, faggatás.

Ordítás, kérdezés

legbelül, megannyi érzés.

- Ki vagy te?

- Nem tudom!

- Ki vagy te?

- Tudni akarom!

- Miért szenvedsz?

- Mert érzek!

- Miért szenvedsz?

- Belül vérzek!

- Jobb lesz majd.

- Te tudod?

- Figyeld meg és halld.

- Megmutatod?

- Neked kell.

- Megint?

- Menned kell!

- Az segít?

- Tudsz szeretni?

- Nem tudom!

- Tudsz szeretni?

- Szeretni akarok!

Szobámban töltött éjjelek,

lágy zene, füstölő

fürkészni való égi jelek

érzések, rámtörő.

Kislámpám fénye

a szemembe villan

írók regénye

elmémbe felcsillan.

Szavakat keresek,

hogy értsem önmagam

szemembe lesek

gyűlölöm magam.

Gondolataimba mélyedve sétáltam a holdsütésben, balga módon észre sem véve, hogy követnek. Ha Paminát nem böki oldalba egy segítőkész cseresznyebokor, talán fel sem tűnik, hogy ott van.

-   Szia kislány. – fordultam felé, s nyújtottam a kezem, miután egy halk szusszanással leleplezte magát.

Mélybarna szemei engem fürkésztek, de nem mozdult.

-   Mi az? – kérdeztem, miközben még mindig kinyújtott kézzel felé közelítettem. – Miért nem vagy Willel?

Nyirő újra itthon

Felbolydult a világ

Elűzött a földem,

Évtizedes bolyongásból

Csak haza kerültem!

Pisti még egy darabig mozdulatlanul állt, mereven bámulva Eszter hűlt helyét. Fel nem tudta fogni, mivel bántotta meg annyira a lányt, hogy az lépten-nyomon keresztbe tegyen neki. Hiszen ő csak szerette volna, ha egy kicsit összebarátkoznak. Ez lenne olyan nagy baj?

Lassan összeszedte magát, könnyedén kilibbent a kapun, le a lépcsőn. Elnézett jobbra, elnézett balra, de Esztert sehol sem látta. Legszívesebben ordított volna egy jó nagyot, bár tudta, azzal sem érne el sokat.

Nincs mi tenni?

Lelkem erőssége,

Önérzetem, dacom,

Meg a büszkeségem,

Az hogy székely vagyok!

S ha mondják,,magyarok"

Coki, büdös oláh,

Veled nem tárgyalok,

Nem kaphatsz te velem egyen jogot, rangot,

Szám íze keserű, hangulatom fanyar,

De a lelkem ujjong

Az én nevem magyar!

Magyar most, magyar lesz,

És akkor is az volt,

Mikor őnekik nem,

De nekem, tilos volt!

Na de hál’ Istennek, elfelejtődött,

Az a szégyenletes, decemberi öt.

Mert együtt ver szívünk,

Egyre jár az agyunk,

Határ ide-oda

Mind magyarok vagyunk!

Holdherceg

 Dévald  

Az egyik dús lombú fa takarásából néztem a lányt. Tudtam, hogy egyszer eljön, s azt is, hogy akkor minden megváltozik. De őszintén bevallva, nem voltam benne olyan biztos, hogy akarom azt a változást. Nekem jó volt úgy, ahogy volt. De mégis… Valami hiányzott.

A fa, amely mögül a lányt és Willt figyeltem az egyik legrégebbi volt a ligeten, s én voltam az egyetlen, aki soha nem tévesztettem el. Mindig megtaláltam, akár hová is bújjon.

KÉT VERS

Hangverseny

A sötétzöld erdő

Madárdaltól hangos,

De e zenekarban

Nem kell a cimbalmos.

Nem kell ide hangszer

Se karnagy,se pálca,

Mégis elandalít

A dal szinfóniája.

Mélázó

Unokám szemében tündérmesék égnek,

Majd,ha én nem leszek,jönnek az emlékek,

Forró nyár,Hargita,vakációk száma,

Melegszívű,nagy mesélő volt az ő papája.

/Aki nem lép egyszerre,
az szarik a rendszerre…!/

Tolongva rohan, omlik, lázad
Ez a huszonegyedik század!
Izzó, forgó, rút betonbörtön…
Tizennyolcadik évem töltöm,
Peshedt magány… kopottan nálad.

Bús dőlt torony, ez a te házad!
Oh te, huszonegyedik század!
Géppé lett barna könyvespolcok,
Kavargó népköd, negyvennyolc fok…
Reánk rontva egyre csak támad.

Luca

Nem értem a gazdámat? Az utóbbi időben, ha kijön az udvarra / ha kijön / olyan bánatos. A szaga is olyan furcsa és a mozgása sem a régi. Alig játszik velem. A múltkor is vadászat volt és Ő nem jött velünk. Csak Mi mentünk Gézával. Vele is jó vadászni, sőt vele néha engedetlennek lehet lenni, mert nem tud olyan szi-gorúan leszidni, mint a gazda. Hordtam a lelőtt fácánokat, néha nagy futással egy – egy szárnyazottat is elkaptam. Egyszer még a bokorra is felmásztam egy fennakadt kakasért.

Milyen jó is az, amikor az ember felkel és kávéval kezdi a napot, hogy felébredjen.

Sokféle kávé van, például: kutyulós (2 vagy 3 az egyben), otthon főzött vagy az előre kész bolti hideg esetleg a Cappuccino.

Személy szerint az én kedvencem az otthon főzött langyos vagy épp hideg, három cukorral.

Amióta rászoktam, mindennap kihagyhatatlan számomra.

Általában egyedül kávézom, sőt mindig. Számomra ez a dolog privát és nem szeretek másokkal kávézni, kivéve, ha rá vagyok kényszerülve, mert épp nem otthon kelek, de ez ritka.

Régen kicsi voltam, most nagy vagyok,

mégis vonzanak a messzi csillagok.

Távoli, szép tájra vágyom én,

melyhez fogható nincs a föld kerekén.

Keresem untalan igazi otthonom,

de félek, hogy helyemet hiába kutatom.

Sok helyen jártam, sok-sok csodát láttam,

lehet, értelmetlen koptattam a lábam.

Mögöttem hosszú út, előttem még hosszabb,

út szélén megállni: talán a legrosszabb.

Társakat toborzok, hogy ne legyek magam,

s vígan továbbmegyek, járom az én utam.

Elöljáróban: Mivel rengeteg "igényes" és "értelemes" romantikus mű születik, mind novellák, mind regény formában (Twilight, Júlia magazin, Romana, stb.), és igen nagy erre a kereslet, feltámadt bennem a versenyszellem, hogy én is írjak valami hasonlót, persze kifordítva, súlyosan elmebeteg verzióban,ami talán még szórakoztatja is egy picit az értelmes és szarkazmussal bőven megáldott embertársaimat. Vagy azokat, akiknek hasonlóan messzire gurult a gyógyszerük, mint az enyém.

Nem hiszem, hogy okosodom, de egyre sűrűbben rohannak meg a gyermekkori emlékek, pedig sokáig abban a tudatban éltem, hogy vajmi kevés az, amire emlékszem belőle.

A sünit, unokanővérem hozta haza, egy osztálykirándulás szerzeményeként.

Már említettem előző történeteim alkalmával, hogy társbérletben laktunk, és Nagynénémék tiltakoztak mindenféle állattartási kísérletünk ellen.

Leánykájuk sünijének, néhány nap lakhatást engedélyeztek, de előzőleg határozottan kijelentették, hogy a süni nem maradhat végleg.

A Kiss-lakásban csend és nyugalom honolt. Szürke homály telepedett a szobára, csak a televízió sápadt fénye eresztett némi világosságot az idős házaspárra és a bútorokra. Az alacsony, zömök testalkatú nő, Juli, a sarokban lévő asztalnál ült, és kötögetett. Fél szemmel követte csak a híradót, nem úgy, mint ura, Géza, aki a kanapén keresztben terült el, akár a nagyágyú. Jobb kezét nadrágja zsebébe süllyesztette, ballal a távirányítót babrálta, kiegészítő tevékenységként.

Tegnap meghaltam. Nagy pech, mi? Ha jobban utánagondolok, tulajdonképpen csalódott vagyok. Tizennyolc év, ennyit szánt nekem a sors? Hát hol az igazság? Bűnözők, diktátorok tapossák nyolcvanikszedik éveiket, én meg senkinek sem vétettem, és láthatod: ennyi volt.

Halálom oka mondható kissé komikusnak is, nekem azonban mindenképp tragikus. A neve: Egy Tégla. Pontosan, egy tégla, a derült égből. Bumm. A fejem szét, én a földre, a tégla széttört (ennyi elégtételem legalább van).

Én: - Kedves barátom, mióta is találkozgatunk?

Tükörkép: - Amióta az eszedet tudod, úgy 3 éves korod óta.

Én: - Be kell valljak neked valamit, te vagy a legjobb barátom.

Tükörkép: - Köszönöm, te is nekem.

Én: - A tükör másik oldalán mi a helyzet?

Tükörkép: - Valószínűleg ugyanaz, mint nálad.

Én: - Jut eszembe, amióta nem találkoztunk gondolkodtam.

Minden találkozásnál bele nézek szemedbe, ami az enyém

és próbálok rájönni azokra a dolgokra, amiket megkérdezek

magamtól egy napon, hátha jön a válasz.

A férj: - Boldog 42. házassági évfordulót.

A feleség: - Neked is.

A férj: - Na mi van, már puszit sem kapok?

A feleség: - Gyere ide és kapsz.

A férj: - Csak hajolj át az asztalon.

A feleség: - Hajolj te.

A férj: - Jó, akkor inkább hagyjuk.

A feleség: - De én kérek puszit.

A férj: - Én is ,de nem hajolok át az asztalon.

A feleség: - Akkor állj fel és gyere ide.

A férj: - Nem megyek!

A feleség: - Elmész a fenébe.

A férj: - Mikor is ismertük meg egymást?

Börtönbe zártad a szívemet,

gonoszul elloptad,

senkié nem lehet.

Adnád vissza, mert az enyém,

nem szeretlek már

nincs számodra remény.

Valaki elviszi, kihozza.

ő majd táplálja

s nem kínozza.

Gyarló vagy, szét szedsz

élvezed tán,
hogy sérthetsz?

Gonosz vagy, mérges

szíved üres,

sötét és kérges.

Vágd bele a kést

legalább nem leszek

vágj bele nagy rést

végre majd oda veszek.

2. rész

Katie 

A hatalmasnak tűnő erdőben minden fa ugyanolyan volt, mint a másik, ösvénynek pedig még a halvány körvonalát sem fedeztem fel. Olyan volt, mintha egy zöld burokban keringenék körbe-körbe, ahol még a nap sem nyújt semmiféle támpontot. Ugyanis a kegyetlenül világító korong mintha velem haladt volna, vagy lehet, hogy én toporogtam egy helyben.

A második lehetőséget elvetettem, miután megbizonyosodtam róla, hogy a lábaim mozognak, bár a „követ a nap” elmélet sem volt sokkal valószínűbb.

Szabadulás

Egyszer csak vége lesz.

Betódul a jó.

Néma pusztaságban,

Felhangzik a szó.

Bilincs kettétörik.

Szabad lesz a rab.

Éjszaka homályát,

Szétvágja a Nap.

NÉGYSOROSAK

Merengés

Kislány voltam és asszony lettem

Gyermekeket szültem.

Unokáim szeme tükrén

Pihen meg a lelkem.

Vigasz

Pünkösd szent ünnepén

Szárnyal a hozsánna,

Lelkünk felett örködik

A Csiksomlyói Mária

Lélekvándorlás

Kiszálltam porhüvelyemből,

Nekem nincs cél és érdem,

Alattam az öreg Föld kering,

Fölöttem az áldott Isten!

Egyetlen vigaszom van nekem:

bátran élhetem életem.

Élvezhetem a rövid látomást,

mit elém tár a nagyvilág

csak úgy, ajándékképp.

Nem értem ezt végképp.

Szemem lát, de nem láthat sokáig,

fülem hall, de majd süketté válik,

szívem érez, míg, mint haldokló virág,

be nem zárja végképp tátongó szirmait.

Megyek még, de mennyit?

Dolgozom, hisz van mit!

De ha belegondolok,

meddig, s hogyan játszhatok,

borzongás fut végig.

Nem félek én.

Csak bánt, hogy nincs remény.

Várady arra ébredt, hogy Eszter ott áll az ágya mellett, szelíden nézve le rá, akár egy ártatlan kis bárányka.

Lassan felült, és erőteljesen dörzsölgetni kezdte szeméből az álmot. Miután ez viszonylag sikerült neki, kérdőn a kislányra pillantott, aki erre rögtön beszélni kezdett. Elmondott egy történetet arról, hogyan szökött meg Pisti, és hogy ő minden erejét beleadva próbálta visszatartani a fiút; utána is ment, de hát tudja Sanyi bácsi, hogy van az, ha egy gyerek a fejébe vesz valamit.

Egy  ismeretlen  táj

1. rész

Katie 

Félszegen egyenesedtem fel, s még köd takarta agyammal próbáltam megfejteni, hogy mi is történt. A köpenyesek eltűntek, ahogy a hűvös idő, a félhomályos erdő, és a jól megszokott városi levegő is.

- Hol vagyok? – kérdeztem magamtól, miközben lassan, körbe-körbe forogva felmértem az ismeretlen terepet.

Az elszáradt, lassan elalvó erdő helyett egy élettel teli, pompásan sárgálló tölgyesben álltam, s szívtam magamba a friss, ugyancsak ismeretlen levegőt.

Mélázó bújdosó

Rég nem láttam szép hazámat.

Hallgatom a tengermorajt,

És nézem a kerek holdat

Hol összeér víz meg a part.

S ez örökké tart!

Nem ez a hazám énnékem

Nem itt volt a gyerekségem!

Voltak nekem nagy hegyeim,

Patakjaim,bükkerdeim.

Hegyi székely vagyok!

Régen- tanították- örökségem

Juhnyáj,kakukk,szénaillat,hal s vad.

Virág csakis nekem nyílhat.

Engem illet a friss levegő!...

S sírom legyen agyagos temető.

Krisz kemény talajon ért földet. Teste megrezzent, bordái pedig iszonyatosan megfájdúltak. Amikor szemeit kinyitotta, hallk lépteket hallott, éppen felé közeledni. A Lin szellem volt, aki álmában támadta meg. Mostanra emberi alakot öltött, és olyan hosszú lepel lógott testén, aminek a végét nem lehetett látni.

 " De rég vártam már erre a pillanatra"

Amikor Krisz felállt, észrevette hogy a Lin szellem szája nem mozgott, a hangot mégis tisztán hallotta. Még sosem tapasztalt ilyet. 

 " Tudtam, hogy eljön az az idő, amikor végre szemtől szemben állhatunk egymással"

Ami a legjobban megrémisztette Kriszt, az a szellem arcán ülő gúnyos mosoly volt.

(Hibák néhol lehetnek benne, mert még félig-meddig nyers formában van meg, arra lennék kíváncsi, hogy érdemes lenne e folytatni?)

Csak szavakkal

A négy kocsit húzó ló léptei bezengik a sötét éjszakát. Ében fekete szőrük belevész a környezetbe. A mögöttük guruló fiáker kerekei halk nesszel görögnek az agyagos, és sziklás úton. Ablakai, és a behúzott vörös függöny mögött egy fiatal nő bújik meg. Ránézésre olyan 19-20 évesnek tűnik. Bőre lágy rózsaszín, erős kontrasztban van ébenfekete hajával.

Cigány, ki elvetted minden vagyonunk,

hálásan hajlok meg nagyságod előtt.

Megtanítottad nekem, ki és mi mennyit ér,

megmérettetett az ember és a vér,

lapátra került minden, ami piszkos,

szemetesben landolt a söpredék,

tiszta már, s – végre-valahára –,

nyugodt e vidék.

De a sorsnak esküdtszéke nem pihen sokáig –

újra ügyvédek bírálják a szívünk.

Egymást tépő, perlekedő felek

zúgolódnak, háborúznak értünk.

Örök csatározás igaz s hamis között,

eldönthetetlen, véres küzdelem,

végeláthatatlan szenvedés életünk,

s buta szívünkben ott a félelem.

Sötét árnyak

 Katie 

A sötét árnyak lassan közelítettek felém, s bár nem mertem a hátam mögé nézni, tudtam, hogy körbevettek. Elzárták minden menekülési útvonalamat. Fekete köpenyük alja vészterhesen súrolta a száraz avart, egyedüli neszként a sötét erdőben.

Csapdába estem.

A szívem az árnyak minden apró mozdulatára hevesen reagált. Ba-bamm-ba-bamm. Úgy éreztem lassan kiszakad a helyéről, s szenvedésemet csak súlyosbította az idegesítő remegés, amitől majdnem összeestem.

A gyerekek tündérek, ám néha levedlik tündérszárnyukat, és olyankor farkuk nő, meg patájuk, és amikor ez a patás én kerekedik felül bennük, rettentő gonoszak tudnak lenni.

Már nem emlékszem hány éves lehettem, de nem is ez a lényeg.

Gyerek voltam, és mint általában a gyerekek, én is szerettem csúfolódni, főleg olyankor, ha partnerem is akadt hozzá. Persze nem ártó szándékkal tettem, amit tettem, nem is gonoszságból, de néha nagyon ki akart jönni, én pedig hagytam, hadd jöjjön.

Vattacukor gondolatba

már csak közhely ragad,

és mi új, vagy különb falat,

lásd, az te vagy, saját magad;

ám pompás bensődbe nézni

ma már ócska blamázs,

így döntött a zseniális,

bulvárhíren nevelkedett

kulturális tanács.

Rajta pajtás, állj a sorba,

együtt megy a csorda!

Vezényel az okos pásztor,

még ha el is téved százszor,

gőgös daccal, vígan táncol.

Kell a zsongás, kell a ritmus,

nő az eszmelabirintus,

s az érzelem eloson 

a kanyargós utakon.

  BEVEZETŐ

Tételezzük fel, de csak tételezzük fel, és ha már feltételeztük, akkor képzeljük is el
a következőt:
Van egy férfi, a harmincas éveiben járhat, boldog házasságban él 3 kerek éve, gyereket tervez a feleségével, és a karrierje is remek, de ez a remek szó egy hatalmas idézőjelben van.
Nos, a férfit 3 év házasság után elhagyja a felesége, és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy
bejelentsem:
- Ez vagyok én, Adam Jones!
Igen, sajnos a történet rólam szól, de aznap mikor a nejem kiment a közös lakásunk ajtaján azt kívántam, hogy bárcsak ne rólam szólna.

Emlékeztető:

A '90-es években járunk, Budapesten. Főhősünk, Várady Sándor, egy valaha volt híres festő hite erősen csorbát szenvedett, miután néhány fiatal ügyes csellel kifosztja őt a vagyonából, és rá kell ébrednie, hogy akit szeretett, igazából csak az anyagi jólét miatt volt vele.

Mindeközben Szabó Eszteréknél tombol a szegénység. Miután a családfő elhalálozott, vagyonukat igencsak hamar felélték, és az anya, rossz lelkiállapota miatt, nem dolgozik.

Ha egyszer a lelkem fellegekbe szállna,
Messzire repülnék: gyermeki világba.
Hol az ifjú vágyak még szabadon szállnak,
Hol nem gyötörnek kínzó, sötét árnyak.
Hol a szív szép jövőt, boldogságot remél,

Hisz minden mese nagy csodákról regél.

Őszintén hinnék még a tündérmesékben,
Halhatatlanságban, erkölcsi erényben.
Féltékenyen óvnám naiv álmaimat,

Nagy gonddal őrizném légváraimat.
Vagy bolond testében keresném a békét,
Valódi világból messze menekülnék.

Ne fojtsatok el magatokban hangot,
ami arra buzdít vívd csak meg a harcot.
Meglehet,hogy soha,soha nem lesz nyerő.
De mégis megkívánja legyen meg az erő benned, hogy kimondd:
Nem hasonulok!

Én vagyok ki legszebben festi a szobát,
Vagy én vagyok ki szívből fújja Ady szavát.
Az én házam tája a legrendezettebb,
S az én kezem közt nőnek felnőtté gyerekek.
Mindnyájan ott vagytok a nyertesek között,
Ez el nem vehető, folytonos és örök.

Hát keverj, kavarj, formázz, számoljad kvántumod,
Csak fedezd fel és ne hagyd veszni tálentumod...

Bunkó vagy, vak, gyenge, hallottad eleget,
Keményen bővíted a vesztes sereget!
Ámde ott van mégis bennetek a szikra,
Ami ott volt már, ahogy meg volt írva, amikor születtél.
S végre rájöttél,
A bukó nem én vagyok!
Hisz úgy lettek a nagyok, hogy folyton szidalmazták.
Hogy bénaságuk kráter.
Nem voltak ők mások csak pipogya fráter.

Ők meg leküzdöttek ezer nehézséget!
S végül meglelték azt a tehetséget,
Ami csak az övék!

Kicsi voltam, csupán 5 éves…nem fogtam még fel igazán sem az élet fontosságát, sem a halál lényegét. Azt mégis értettem, hogy elment. Nem jön vissza már. Sok kifejezést találtak ki rá az emberek, hogy minél könnyedébben elmondhassák a kicsiny emberpalántáknak, mit is jelent ez a néha elég torz, vagy kegyetlen formát öltő esemény. „A mennyekben van, fentről néz le ránk…”, „Mindig itt lesz veled, a szíved mélyén, még ha nem is látod…”, „Már az örök vadászmezőkön nyargal a többi boldog lélek oldalán…”.

Szerelmes színek

„Amikor először megláttam, nem hittem a szemeimnek, és mikor összetalálkozott a tekintetünk, én elfordítottam a fejem. Biztos voltam benne, hogy önteltnek hitt, meg sem állt bemutatkozni, pedig egy osztályba kerültünk... Az volt az első napom az új iskolában, még nem ismertem senkit. Nehezen szerzek barátokat, mivel elég visszahúzódó típus vagyok, szavakkal meg sem tudom értetni magam rendesen. Ezért festek…a színekkel fejezem ki a gondolataim, persze így meg csak nagyon kevesen tudnak kiismerni.

Semmibe vett, megtűrt embert láttam,

ki céltalan bolyong szerte a világban.

Boldogtalan szem- és fültanúja voltam,

a szeretet lángja mily gyorsan elillan.

Kétszer házasodó emberekkel háltam,

öblös hortyogásuk iszonnyal hallgattam,

fülembe csendül még buja nevetésük,

üres szónoklatuk, szertelen énekük.

Csábító lányoknak vonagló alakja,

angyali ördögök, ördögi angyalok,

világ démonjai, családrontó tüzek,

A jelen tartozik a múltnak

Emlékeznek még Malvinkára Móra Ferenc: Kincskereső kisködmönéből? Tudják, ő volt az „ezüst körmű” varrónő. „Isten angyala ő, akinek lelke éjszaka mindig fölrepül az égbe fehér galambnak képébe, és aranybúzát eszik a jó Isten tenyeréből.

Mikor négy éve először találkoztam a Kastélybarát Klubban a 86 éves Gyöngyikével, látva apró, törékeny termetét, Malvinka jutott eszembe. Fürgén kutató szemei azonban ellentétben voltak az ilyen időskorúakra általában jellemző képpel.

Párhuzamok

Az öreg fa méltóságteljesen áll a kastély szomszédságában. Ismerősként köszöntöm minden reggel és elnézegetem különleges formáját.

Ágai tekervényesek, mint az ember élete. (Sok kanyarral, kerülővel jutunk el mi is céljainkhoz.)

Most így tavasszal még jól látszik ez, de hamarosan új életre kel téli álmából, kizöldül és eltakarja ágait („a múltat”).

Nyáron lombkoronája nagy része az ég felé törekvő ágakon lengedez, otthont, pihenőhelyet adva így a madaraknak, mókusoknak.

Ésszel próbálsz érvelni
Neki aztán mindegy.
Az álma torz, jövőképe
méginkább: mint egy
elzárt ország, önmagának,
él a saját kultúrának,
s szerinte nem kell ide más,
csak egy kis szent kurucos agymosás.
Tátott szájjal üvölti: éljen a haza!
Sosem érdekli másnak az igaza.
Öt-hat mondat: ennyi szókinccsel
Milliókat nyugodtan meglincsel.
Gyarmatország! Multik, haza!
Ez a baj, a sok-sok laza
erkölcs, csúf világ, gonosz éra,
Jobb, ha az ember visszatér a
középkorba: fölény s erő
mutatta meg, ki a nyerő.

Így jártál!

reggel merengve kelsz újabb nap jött ember
a munkás terhedet vidáman viseld el.

De üvölt a főnök! Ezt már nem tűrhetem!
Fél nap, mit dolgozol, nem elég a bérre.
S plusz amit adózol. Jussak én a jégre?

nem vagy megfelelő jön egy másik reggel
hüledezhetsz már mert nincsen munka ember
megpróbálsz hát csalni de csak egynegyeddel
vallsz be kevesebbet  mit meg sem keresel.

Végre megnyugodtál. Összejött valami,
abból a kevésből mit nem is kell vallani.

de üvölt a finánc –elkaplak te ember
ide összes pénzed amíg a Nap felkel
a boltból bánatodban egy kenyeret veszel el
hazudsz kifizeted csak béred veszed fel.

Örül a család!

Ha nem csinálok semmit,

naplopó vagyok.

( Mondják a nagyok ).

Nem értem.

Kitől csenem el a napját?

Másnak meghagyom az övét,

kezdjen vele, amit akar,

dolgozhat, mint az állat,

tőlem féllábon is állhat,

hangyányit sem zavar.

Néha csendben pihenni

egyébként is nem semmi.

Olyankor szerény személyem

nem rest, lusta vagy tétlen,

csak fontos elméleteket

kötöget éppen.

Végiggondolva a dolgot,

azért mégiscsak úgy marad,

hogy megteszem a lehetetlent,

és ellopom – tőlem –

a saját napomat!

Ria szentjánosbogarai kapcsán, ismét fejembe jutott egy nagyon régi töredék egészen kicsi koromból.

Apám vidéken dolgozott, /hétfőn ment-pénteken jött/. Egy bányászati vállalatnál, az akkori BÁV-nál villanyszerelőként dolgozott. Mint már, néhány blogomban említettem, nagyon szép helyeken végezték munkálataikat. Ezeket, az információkat, csak azért említem meg ismételten, hátha akad egy új olvasóm, aki az előző történeteket, nem olvasta, legyen valamelyest képben Ő is.

Sötét van. Sebes léptekkel megyek az utcán. Tudom, sietnem kell, hisz úti célom még mesze van. A lépteim hangosan koppannak, párhuzamosan annak a másiknak a lépteivel. Még jobban rákapcsolok, hiába: hű követőm ezúttal is a nyomomban van.

A város hatalmas. Óriási, nyüzsgő metropolisz, órák kérdése, míg kijutok belőle. Éjszaka van, és a belvárost kivéve mindenhol megállt az élet. Halálos csend. Sötét. Léptek zaja.

Hirtelen ötlettől vezérelve megállok.

Végső elszámolás

Mikor? Azt nem tudom,

de elkövetkezik.

Mindenkinek jegyzik földi tetteik.

S egyszer rám is mutat az isteni ujj,

fizetni kell fiú!S nem lehet az úgy,

hogy elnézem vétked.

Egyik szégyene vagy te, a Teremtésnek!

Atyám! Megalkotóm! Vagy akárki vagy.

Mielőtt engeded a sújtó sugarad

nézz az életembe…

a tükör kétoldalú.

Neked mi domború,

én úgy láttam homorú.

Nem célod ugye a kicsinyes bosszú?

Te tudod, hogy éltem.

Tagadtam a léted.

Egy másik életben talán

ölembe hullna minden.

Egy másik életben talán

nem kéne szenvednem.

Boldog is lehetnék,

bármit megtehetnék,

érdemtelen babéromon vígan elülhetnék.

Komolyan fontolnám semmittevő tervem,

lógatnám lábaim örökké, időtlen,

nézném, a többiek miként szorgoskodnak,

élvezném a napot, csodálnám a holdat,

csillagot bámulnék mindig éjjelente,

hűs vízbe merülnék, szállnék fel az égre,

hogy legyek már szabad… legyek szabad végre!

Apák és unokák

Még kisgyermek voltam,

Még lomboztak a fák.

Akkor még beszéltek

Apák, s unokák.

Mióta ránk szakadt

Ez a szép világ,

Zokognak az apák,

És némák az unokák.

Hangtalanul súgják,

Lesz még más világ,

Hol mesét mondnak apák,

S hallgatják unokák.

Hallgatják megint

A jóra terlő szót.

Látsz még fiam szépet,

Kapsz még fiam jót.

Nem egy napból áll

A bolond világ.

Tágra nyíl’ a lelkük!...

S hiszik az unokák. 

Mikorra felsietett, az ajtó nyitva volt. Ez azt jelentette hogy édesapja bizonyára felkelt már. Belépett édesapja szobájának az ajtaján, majd körülnézett. Róbert éppen összeágyazott, amikor fiát megpillantotta, azonnal mosoly húzódott az ajkára.
 - Szervusz, Krisz.
Krisz óvatosan belépett a szobába. Amikor bent volt, érezte hogy sokkal jobb a kedve, és nevetni tudna. Valami mintha feltöltötte volna őt energiával.
 - Szia apa. - köszönt, majd leült az egyik fotelba

Fürdik a gyermek

Hegyi tó vizében fürdőzik egy gyermek,

göndör fürtjei egy hullámon hevernek.

Víznek jég ízétől kis ajkai kékek,

ám a sötét szemek lángolóak, égnek.

Tiszták és mélyek…

Hord’nak örökséget.

Legendát és mesét, mit ősök mesélnek,

melyekben még hiszik, tisztelik a szépet,

regéket, mik talán igazzá válhatnak.

hol még óvják a jót, s büntetnek rosszakat.

Szárítkozni kiszáll, szép, mint egy Adonisz.

Libabőrbe bújik, s azon gondolkodik,

lubickolni vajon mikor mehet vissza?

Sokszor, sokat várakozom

Időm, mint a tenger

Néha háborog, néha csendes

Belőle sózom sótlan perceim

Ha el, akkor szomjazom,

 rá, ellene hűs vizet iszom

- Kedves utasaink! Üdvözöljük önöket a Szabolcs Volán Zrt. ötös számú autóbuszjáratán, kellemes utazást kívánunk! A Szalag utca következik.

- Elnézést, kisdrágám, szabad ez a hely?

- Hogyne, tessék.

- Elképesztő mennyien vannak! Nem is emlékszem, mikor volt így tele utoljára a busz. Már a végállomásnál is majdnem tele minden hely! Alig jutottam ide, nem szeretek ezekre a magas ülésekre ülni, tudod. Meg a menetiránynak háttal se. Azt egye meg a fene, aki kitalálta azt!

Segítség!

Ott hullanak reám a sötét fellegek,

Ott, ahol már voltam és ahová megyek.

Szélbombák sújtanak,ellepnek tengerek,

Közönyösen állnak vagy röhögnek emberek.

Gyenge nyári ruhám reped,hasad,szakad.

Erőtlen életem eltel,apad,szalad.

Segítség! üvöltök…nem hallják emberek,

Hangomat csönd fojtja s az üvöltő szelek

hol vagytok ilyenkor,Hatalmas Istenek?!

  Krisz erős lábrázogatásokra nyitotta ki a szemeit. Hideg és ósdi levegő terjengett körülötte, érezte hogy most ahol van, még sosem járt életében. Nem tudta hol van, amely színek uralkodtak körülötte, később elhalványultak és más színné változtak.
  A fiú nem volt megijedve, bár tudta hogy nincs biztonságban, ugyanis tisztán érezte hogy életjelenségek vannak körülötte. Lábai alatt a talaj, mintha üveges lett volna. Látta benne saját gyanakvó arcképét és szemeinek csillogását.

Imre bácsi.

Még az áldott, és elátkozott cucilista időkben, amikor tellett a vállalatoknak portásra, és a munka még kötelességnek számított, Ő volt az egyik, portaszolgálatot betöltő ember.

Hárman váltották egymást, rajta kívül volt még, a vén kolbász, akit talán Józsibácsinak hívtak. A fiúk hahotázva mesélték, hogy zakóban végzi a nagydolgát. Hát, mit mondjak, volt is az öregnek akkora szaga, hogy egy vak görény biztosan beleszeretett volna, ha összeakadnak valahol.

Hozzád szólok, te szemfüles Halál!

Kellesz nekem – kellenél egészen –,

de fejem sajnos nem tudom, hol áll,

megismerni téged nincsen sok reményem.

Tudod, kiáltok pedig hozzád bőszen,

választ azonban nem kapok soha,

miért, miért vagy oly kegyetlen velem?

szereted, ha lehetsz gonosz, rút mostoha?

Azt nem szeretheted.

Hát nem vagy te ember?

Mérgezed a szívünk csupa félelemmel,

pusztán jókedvedből?

Gyilkos vagy?

Szemtelen, pimasz,

hogy a gyászolóknak ne legyen csepp vigasz,

csak ha már ők is karjaidba dőlnek?

Felbolydult minap a tőzsde,

hatalmasat zuhat

az egyéniség árfolyama.

Nem nagyon kell senkinek

az ember ily jellegű,

idejétmúlt változata.

Uniform a jelen érték,

triviális valóság,

az azonos az új különbség,

fő az egyenjogúság.

Két forintot ér a belbecs,

árulható Vaterán, eBayen,

vagy temessük el

egyből inkább,

lehetőleg jó mélyen.

Ültessünk rá virágokat,

locsoljuk meg gyorsan,

véssük rá egy márványlapra,

én valaha voltam.

- János! – szólalt meg szelíden Gizella, és szorosabban hozzásimult urához, aki erre kelletlenül felé fordult, s így dörmögött:

- Mi van már megint, asszony?

Gizella nem felelt, ezért János visszafordult a fal felé.

Néhány perc múlva azonban az asszony ismét megszólalt.

- János!

- Mondjad már, vagy hallgass el örökre! – ült fel mérgesen János. – Jobb is lenne már, ha alulról szagolnád az ibolyát!

Gizellának szemmel láthatóan nem esett rosszul a bántás. Rágta a szája szélét, töprengett.

 Az iskola, jó magasan kilátszódott a marketing és a bevásárló üzletház közül. Még ha az ember akarná, akkor sem tudná eltéveszteni. Borús, szürke színű cserepei láttán, nemcsoda hogy minden diáknak elmegy a kedve. Az iskola udvara, azonban nagyon szépen volt gondozva. A kinti football pálya előtt egy szökőkút, majd körülötte hat fa vette körül, melyek még csak most kezdtek kihajtani, kora tavasszal. Az udvar, és az iskola melléképülete előtt, frissen le volt nyírva a fű, s úgy tündöklött, akár a mező.

Béreljünk egy kövéret!

   A kocsma teraszán üldögélt a három jóbarát. Vasárnap lévén, próbálták több-kevesebb sikerrel kipihenni a szombat esti tivornya fáradalmait. Csak ültek a karosszékekben és bámultak ki a fejükből a teraszról, ami gyönyörű rálátást biztosított az utcai forgalomra. Nézték, ahogy nagy ritkán elmegy a csehó előtt egy-egy autó, biciklis vagy gyalogos. A két utóbbi kategóriának oda is szólogattak, hogy: „Hé haver, hátrafelé forog az első!” meg „Gyere, igyál valamit, majd én kidumállak az asszonynál!”.

  Ez itt Texas közepe. A hosszú síkság, mint szőnyeg nyúlik a végtelenségbe, a horizontig, egyetlen kiemelkedés vagy domb nélkül. És szárazság van. Ha az ember idekeveredik, hát akkor már a Szaharába is mehetne, alig van különbség. Igaz, néhol sikerült megvetnie a lábát néhány aszálytűrő, csenevész bokornak, de ezek szinte látványosságszámba mennek a hatalmas platón. Mint egy szürke, borzasztó kocka, áll a semmi közepén egy börtön. A távolba, többtíz kilométerre, csak egy szögesdróttal védett autópálya-kijárat jelzi a helyét.

Erdőben jársz. Látsz: csak fát.

Virágok hordozzák a múlt illatát.

Patak. Keskeny híd, bokor, csenevész - 

Ide csak érzés kell, csak test, nem tudat, nem ész.

Csak érezd. A moha süpped, illata nehéz.

Tétován hajló ágak zöld levele néz.

Égretörő fák, magasak, mint torony.

Elhagyott tisztás, őspagony.

Dús lombok koronája hajol föléd,

érzed, áttöretlen, mindentől megvéd.

Neszek. Állatok. Visszhangzó madárdal,

bánatos, gyászol, kit szeret, hát vele hal.

Pénz kell nyomban…

   A szép napsütéses kora tavaszi időben a háza előtt lévő kispadon ücsörgött Kurjan, és igen erősen gondolkodott. Napok óta nyomasztotta a probléma, és sehogy sem tudott rájönni, hogyan oldhatná meg.

   - Mi van veled, barátom? – intézte hozzá köszönés helyett a kérdést az éppen arra sétáló Herczeg. – Úgy bámulsz magad elé, mint akit elhagyott a lélek.

   - Még pont te kérded!? – válaszolt ugyancsak a köszönés nélkülözésével Kurjan.

Itt a nyár, a napsugár
Nyillik a comb, mélyül a dekoltázs
Megint egy forró nap eljött
A szél elzavart minden felhőt

Én felébredek akcióba lépek
A csajfogó kommando minden eddiginél frissebb
Dudorodik a nadrág, feszül a slicc
Kidobott keblek majd kiesnek mind.

Bulizunk, csajozzunk önfeledten
Hisz egyszer vagyunk fiatalok az életben
Bevetésre éjjel-nappal készen
A csajfogókommandó mindig ébren.

Hajszolt mindennapokban sodródok,

gondolatok, dolgok,  érzések közepette.

Túlzott bajokról, indokolatlan jókedvről mondok monológot,

tudatva másokkal életem.

Tűnődök mit rontottam el, éjszaka fent vagyok,

közben …Ki egyszer volt nyugodtan alszik,

s én még mindig hajnalban is ébren rá gondolok,

s remélek egy felé irányított Isteni sugallatot.

Az ábránd érzése tölt el már nagyon rég engem,

csak a remény élteti bennem emléked jelenét.

Mióta az eszemet tudom, magamnak való gyerek voltam, nem nagyon érdekelt mi van körülöttem. Barátom is kevés volt, az a kevés barátság is csupán cseperedős koromban kezdődött kialakulni, és csupán életem egy rövid korszakáig tartott.

Olyan külső szemlélőként éltem az életet, és ez talán most is így van, talán valamiféle védekezési funkciót betöltendő maradt meg, és fejlődött tovább bennem.

Az 56-os "eseményekből" sem sokat fogtam fel. Arra emlékszem, hogy lent voltunk a pincében, ott játszadoztam a ház pincesziten lévő mosókonyhájában felnőttekkel, és házbéli gyerekekkel körülvéve.

Egy vödör víz

   Reggel hajszálpontosan hét órakor érkezett kinyitni a Rigót Évi, a pultosnő. Minden alkalommal vagy pontosan jön, vagy még pár perccel korábban, mégis abszolút lehetetlennek tűnik számára, hogy egyszer is ő legyen az első.

   - Herczeg, magát lehetetlen megelőzni. Amúgy, jó reggelt!

   - Jó reggelt, Évike!

   - Nem tud aludni, vagy mi az oka, hogy minden alkalommal maga fogad engem a kocsmaajtóban? Ennek pont fordítva kéne lennie.

Gátat vetni bajoknak

Okai az okoknak

Mindegy ki az, ki tenni tud

Mert nem azé, aki fut,

Sem azé, aki harcol,

Falba rémüzenetet karcol,

Egy is tud tenni érte,

Mégha senkisem kérte,

S ő senkit soha nem vert át

Nem okozta senki baját,

Mondhatja: ki lát, ki nem lát,

Egymagam vagyok hát,

De nemet mondok, nemet mondok,

Ugocsa non coronat.

Hálni jár belénk a lélek

Mondogatják betegek, és vének

Túl szűkek, vagy tágak már a vénák

Talán említést tesznek, erről is a Védák

A korom nem azonos a korommal

Az orrom sem azonos az orommal

Bár mindkettőnek köze van a hegyhez

De nem ahhoz, amelyik elindult Mohamedhez

Bár próféta nem voltam soha

Tudom a jelenem, látom a jövőm

Mostoha

Pedig nem vagyok sem okos, sem pedig ostoba

Ha azt hallom öl, anyám ölére

Gondolok

Nem pedig arra, aki anyját ölé le

Elfolyt a magzatvíz

Fojtogat a sírás

Meghalt az érzelem, abban, aki sírt ás

Székel, kit szükség hajt

Székelnek az urak

Végtermékük szagát

Széthordja a huzat

Ha megdobnak kővel, üss vissza tenyérrel

Csínján kell most bánni, a drága kenyérrel

Ki megette már régen a kenyere javát

Senki sem hallja meg annak kérő szavát

Ha rossz a szód, az szót követ

Engem ne kövessél

Nem tudnám azt elviselni, hogy

Reám követ vessél

Áll, ál, sétál

Álnok az a két áll

Hogyha a nap lenyugszik

A beteg is megnyugszik

Ácsi, baba, ácsi, itt a doktor bácsi

Hoz neked dominót, ami gumiból van

Most már ketten játszunk

Megnyugodtam, jól van

Megen hideg van

   - Megen elmúlt a nyár. Jön a hideg. Sőt, már mos’ hideg van. Megen hideg van. Mi a faszt csináljak, Pinti barátom? – zsörtölődött ivócimborájának az öreg Herczeg.

   - Csak azt, amit ilyenkor mindig – adta a megoldást Pinti. – Csinálj meg egy kis volumenű műsort!

   - Minden telet a sitten húzzak ki? Kezdem unni. Nem mintha rossz dolgom lenne bent, hiszen nem kell fűtésre költeni, adnak kaját, meg még ki is tisztulok, mert piát nem adnak a köcsögök.

Olvaszt-fagyaszt, termel-fogyaszt, fény, és árnyék,

Ülnék, állnék, éber, fárad, elvesz, átad

Meleg-hideg,

Érző-rideg, épít-rombol, nyugszik-tombol

Későn-korán, előtt-után

Vég, és kezdet, előbb-utóbb

Hiány-fölös, napos-ködös

Sír, és nevet, gyűlöl-szeret, elhagy-marad, vele, magad

Derül-borul, tág, és szorul

 Megáll-borul

Felvesz-letesz, kivesz-betesz, ront, vagy ügyes

 Telt, vagy üres

Altat-ébreszt, talál-téveszt

Kezdi-hagyja, veszi-adja

Folyamatost abbahagyja

Ha, lesz kedve, majd folytatja

Betáncolt a nyúl egy lyukba,

ott lakott a róka,

tapsifüles ezt nem tudta,

víg életét így elbukta,

véget ért a móka.

Harkály kopog egy odúnál,

jaj, ki lakhat ebbe?

Kiszól a bölcs, öreg bagoly,

ki hiába sose papol:

egy biztos, hogy nem te!

Megjött a nyár, csupa éden,

a nap is forrón éget,

kinn a mezőn melegében,

bundájának belsejében

minden birka béget.

Felszaladt a bab a fára,

irigyli a krumpli,

sietne is őutána,

rohanna a szegény pára,

hogyha tudna futni.

Illatos álmokból gyúrt labdacsokon

nyugvó éjszakán elmém apró,

tompa fényű szobáiban járok.

Dühös a csend, szinte üvölt;

ismét szögre akasztottam sok,

fontos holmit.

Semmit sem találok.

Törött ajtót csendben zárva,

rögtön nyílik másik,

odabentről kopott, szakadt,

elnyűtt emlék ásít.

De szép is volt… valamikor

vidáman magamra öltve hordtam,

milyen sokszor… mily keveset…

milyen boldog voltam…

Az a színes, könnyű paplan,

mi fáradt lelkem minden bajban

egykor puhán takarta be,

már csak vékony, oszló posztó,

s csaknem éjfekete.

A könnyeim csendben hullnak a földre.
Mindenki szerint mást kell szeretnem.
Az érzések csak jönnek,én szeretem.
Fáj a viselkedése,de túlélem.

Nem játszhat velem,tudom nem igaz.
Miért csinálja ezt,miért fáj annyira?
Ki akarok törni,nem kell segítség!
Nem akarom,hogy azt mondják máshoz illek én!

Hagyjatok,kérlek!Én szeretem,esküszöm.
Tudom,hogy ingadoztam,de megint beleestem.
Annyiszor tett féltékennyé és most elveszitek.
Ne segítjetek így,ne szidjátok;kérlek!

Könnyeim hullnak csendben a földre.

Mesedélután

   Néha csak eltöprengek azon, hogy miért is élek? Nem akarom én megváltani a világot, nem akarok Jézus lenni, aki meggyógyít vakokat és nyomorék szerencsétleneket, bár szívesen megtenném, ha hatalmamban állna mindezt megcselekedni; ehelyett én csak iszom a sörömből, aztán leülök a gép elé, írok néhány sort, hátha valaki táplálékot kap a gondolataimból, mert nekem ez az életem, az istenség!

Csutacsere

  Ernő a tizenkettedik életévét taposta, tehát hatodik elemista volt. Az 1932. év aktualitásait nézegették akkortájt az olvasni tudó falusiak a kalendáriumban. Azokban az időkben nem volt kötelező kijárni a nyolc osztályt, nem is állt szándékában Ernő szüleinek, hogy ilyetén borzalmakra kényszerítsék fiúkat.

   „A tanulás a városi úri népeknek való. A paraszt abba született, hogy dógozzon, és abba is kő mögdöglenie! Ránk ezt rótta a magasságos.

Fekete fal. 

Energia.

Blokk?

Blokk.

Addiktológia.

Egy kósza gondolat: pajzsmirigyalulműködés.

Vajon megszületett a Dal?

Fél három. Tavasz, csillagos ég, megint nincs alvás. Csak úgy belecsúsztam, ahogy sok minden más, ez is csak megtörtént. A fáradtság már régen lesújtott rám, mint egykori nagyanyám (vagy ahogy tetszik anyukám, nézőpont és inkarnáció kérdése) karmája: a nőiesség szégyen. Isten színe elé nem kerülhet egy tisztátalan, mocskos testbe bújt lélek.

Furcsa boldogság szállt le rám,

helyreraktam vad démonjaim,

bátorítón veregeti vállam

a napsugár; a régmúlt romjain

tántorogva bár, de állok még keményen,

nem fújhat el orkán,

nem bánthat már régen

sem a vihar, sem a föld rengése,

sem szívemnek komor merengése;

nem hasíthat szét kardjával senki sem,

így élek már eztán, azt hiszem,

bátor leszek, erős és kegyetlen,

ha én kellek, leszek az egyetlen,

ki az árral vígan szembemegy;

nem leszek sok: én leszek az Egy.

Hajszál híján inflagranti

   Péter és Ági valamivel több, mint húsz éve házasok. Mindketten nagyon konzervatív családból származnak, a nevelésüket is ennek megfelelően kapták annak idején: „Első a család aztán a munka, vasárnaponként szentmise a templomban, mulatság jellegű szórakozás legfeljebb csak alapítványi bálokban, de mindenekelőtt hűség és feltétel nélküli bizalom egymás iránt.” Ezen szabályok végett soha semmilyen konfliktus nem történt közöttük, valódi álompárként élnek a köztudatban.