Leginkább úgy lehetne jellemezni, csúszómászó ember. Nem szeret az senkit sem, csak saját magát. De ne is rajongjon senkiért! Ne tápláljon részegítő érzéseket egyik embertársa iránt se! Csak annyit kérnek tőle a panaszkodók, ne rúgjon beléjük úton-útfélen.
Boros Árpád Budapest egyik külvárosi szegénynegyedének zajos lakója. A hangzavarok legfőbb okozója, a legtöbb parázs vita kiváltója. És mindig ott terül szét az arcán az a szánakozó mosoly, mely mindenkinek szól. Nincs alóla kivétel, csak Boros Árpád. Egyedül, de nem magányosan tölti idejének javát. Otthon bezárkózik, az összes létező ajtót magára húzza, nehogy a maximális hangerőre szabályozott hifitorony dübörgése miatt felhergelődött szomszédok zörgetését meg kelljen hallania. Aztán mikor lehalkítja, beáll a sötét éjszaka. Az ő igazi hazája és védelmezője, melynek leple alatt elhagyhatja albérletét, és a haverokkal meglóghat a lakók tudta nélkül. Hogy rendőrt miért nem hívnak? Azonnal felmerül az emberben. Könnyen megmagyarázható a kérdés: félnek. Ugyanis nincs egyetlenegy ember, aki patyolat tiszta lenne. Beárnyékolja előéletüket a rablás, csalás, hamisítás, esetenként még gyilkosság is előfordult. Ezért aztán az ajtón való dübörgésnél megálltak, és ráhagyták a fiatalemberre: éljen, amíg fiatal.
Árpádnak nem kellett e tanácsot kétszer ajánlani. Habzsolta az élvezeteket a konzervatív beállítottságúak szemében sötét alakokkal. Nem szabott gátat sem törvény, sem erkölcsi korlát. Belefért a részegség, illegális gyorsulási verseny, sőt, a háborgók leköpése, meghurcolása sem riasztotta vissza őket a mókától. Egy esős estén meglepően korán, már kilenc órakor elhagyta szállodai nyelven félcsillagos lakosztályát. Senki sem kérdezte, hová megy ilyenkor, holott máskor bömböltette még a rockzenét. Örültek neki, hogy nem kell nézniük a képét. A kapuban Szabó István gyári alkalmazott pénzt akart ajánlani, hogy minél tovább lelépjen. A fiú nem fogadta el az alamizsnát. Mert annak érezte. Kisurrant a kapun, majdnem kiszakítva az erősen rozsdásodott vasat. Feldúltabbnak és idegesebbnek látszott, mint máskor. Felpattant motorjára, és élvezve a bőrdzsekijéhez tapadó levegő nyomását, elszáguldott.
A Moszkva téren már tűkön ülve vártak rá a társak. A vadkülsejű férfiak közt ezúttal lágyabb teremtést is felfedeztek vérvörös szemei. Szőke lány ült az egyik izzadt pasas háta mögött, alkalmazkodva az ő öltözékükhöz. Amint Árpád megérkezett, lepattant a motorról, és lesmárolta az új jövevényt. Ízlett a férfinak a csók, még életében nem tapasztalt hozzá foghatót. Nem egy egyszerű puszi volt, benne foglaltatott a világ összes motoros rockerének életérzése, és még egy kis plusz is. Azt az extra fuvallatot, ami a hovatartozás boldog észlelésén túl átjárta minden porcikáját, még eddig soha nem tapasztalta. Szerette volna megismételni, de a barátja, aki hátáról az imént lepattant a csaj, közbelépett.
- Gyere vissza, menjünk egy kört! - parancsolta. És mivel ő volt a góré, nem tehetett mást a lány, ha nem akart fej nélkül távozni. Utoljára még Árpádra kacsintott, majd elrobogott a főnökkel.
A ranglétra kibabrált Árpáddal, de mit volt mit tenni... Kénytelen volt belenyugodni vereségébe. Beletörődött, hogy soha nem csókolhatja meg ismét a szépség hamvas ajkait, sőt, lehet, hogy hozzá sem érhet többé. Elment a kedve a további bulizástól, hát a hátsó kijáraton távozott.
A lépcsőházba viszont csak egy bejárat nyílt, azon át tudott csak belépni, ha repülni nem tanult meg. A motor márpedig nem kerozinnal működik, ezt be kellett látnia. Leparkolt a kocsik számára kialakított belső parkolóban, ahol nemigen jár ellenőr, így megteheti, hogy ott tárolja a járgányt. Felfutott a lépcsőn, egyenesen be az ajtón, mint egy vadállat. Bevágta maga mögött, hogy az üvegek beleremegtek. A felső mintha meg is repedt volna egy kissé. Juliska néni, aki közvetlen szomszédjaként kényszerült hallgatni a naponta lejátszódó legalább hatórás egyszemélyes dáridót, felkészült a legrosszabbra. "Ha ez itthon lesz, aludni nem fog a ház..."- gondolta búskomoran. Megdöbbenésére egy árva hang nem szűrődött át szomszédságából. Az a szokatlan helyzet állt elő, hogy a csend és Boros Árpád megfértek egymás mellett egy házban.
Másnap temetőhöz hasonló némaság honolt a szegénynegyedben. A lakók egy emberként szorítottak a fiú haláláért. Néhányan még meg is jegyezték: - Ki fogja fizetni a temetést? Hisz sem rokona, sem ismerőse...- És szemükben ott csillogott a boldog tudat: ez már nem az ő problémájuk.
Három nap elment unalmasan, mert a lakóknak a mások cseszegetésén kívül nem akadt egyéb dolguk. Hogy becsengessenek, nem kell-e némi segítség a fiúnak, eszükbe nem jutott volna. A nagy nyugalmat telefon csörömpölése szakította meg. Árpád lakásából jött, és egy híres angol rockbanda legjobb száma jelezte a bejövő hívást. Odatolult a sereg. Éhes sáskák szenzációéhes hada. Aztán mindenki röpült, amerre a fizika törvénye megkövetelte, mikor a motoros ajtaja hirtelen kivágódott. Meg sem állt a gépjárműjéig a férfi. Szabó István nem törődött most vele, már hozzászokott a gondolathoz, hogy sohasem látja viszont, ezért átnézett rajta. Utólag gondolkozott, mit keres ez itt...
Árpád nem keresett semmit, csak robogott a kismotorral. Nem élvezte a motor felemelő zúgását, talán nem is hallotta. Egyenesen a Déli pályaudvar elé hajtotta gépét. Ott bukósisak alá rejtve fejét, egy vékony test várt rá. Levette a védősapkát. Átölelte Árpádot, és megismételte a múltkori csókot. Csak most még szenvedélyesebben csattant, a várakozás felhalmozta érzelmeiket, melyet egészen addig tároltak. Nem bírták volna abbahagyni, ha egy régi jó ismerős nem szakítja félbe őket. Már megint a főnök zavarta meg a boldogság rózsaszín felhőkben úszó pillanatát.
- Végre itt vagy. Már órák óta várlak a Moszkva téren. Nem oda beszéltünk meg találkozót?
- Nem megmondtam, hogy felejts el? - ellenkezett a lány - Takarodj el az életemből... örökre!
- Ezt nem te fogod megmondani. Nem emlékszel? Nélkülem még mindig az aluljárókat bújnád. Lehetnél egy kicsit hálásabb is.
A lány pár pillanatig elgondolkozott. Aztán határozottan megrázta a fejét.
- Többé nem parancsolsz nekem. Elég volt belőled.
- Hát, te tudod - mondta pattogva a főnök. Jobb kezével matatni kezdett zsebe környékén. Egy apró pisztolyt húzott elő. Hangtompítót tekert a csövére, és az engedelmetlen lányra szegezte.
A következő pillanat Árpád lélektani csúcspontját jelezte. Erős rúgással eltávolította gazdájától a fegyvert, és utánaugrott. A góré lecsapott rá, mint dögkeselyű az áldozatára a sivatagban. Addig rugdosta, míg mozgott. Felkapta a pisztolyt, és a lányra irányította. A mozdulatlan alak kinyújtotta lábát, és kihúzta a gazfickó alól a talajt. A főnökösködő férfi elterült, akár a nagyágyú. Árpád kicsavarta kezéből a gyilkos tárgyat, és egyenesen a földön heverőre célzott. Az meg sem mert mozdulni ijedtségében. A csúcspont elérkezett az ifjú számára. Vagy gyilkossá válik, vagy veszélyben hagyja szerelmét. A harmadik megoldást választotta. A lövés pillanatában a golyó nyílegyenesen a lány szíve felé szökkent ki. Halkan, az éjszakába beleveszve hangzott a fojtott puffanás. Senki nem hallhatta, csak aki tíz négyzetméteren belül tartózkodott. Olyan pedig e pillanatban nem lézengett a környéken.
A főnök értetlenül bámult rá, de aztán mindent megmagyarázott a gyilkos. Nem szavakkal, hanem a saját halántékába fúródó ólommal. Minden világossá vált előtte. Árpád azt tette, amit lelkiismerete diktált: megfosztotta a további szenvedésektől szíve választottját, és magát is tisztára mosta. Így mindenki jól járt...