Holdherceg

 Dévald  

Az egyik dús lombú fa takarásából néztem a lányt. Tudtam, hogy egyszer eljön, s azt is, hogy akkor minden megváltozik. De őszintén bevallva, nem voltam benne olyan biztos, hogy akarom azt a változást. Nekem jó volt úgy, ahogy volt. De mégis… Valami hiányzott.

A fa, amely mögül a lányt és Willt figyeltem az egyik legrégebbi volt a ligeten, s én voltam az egyetlen, aki soha nem tévesztettem el. Mindig megtaláltam, akár hová is bújjon. Talán égi jelnek is vehettem volna, hogy aznap épp az idegen lány tábora mellett telepedett le, de nem vettem. Nem hittem az efféle babonákban és mendemondákban. A tények embere voltam. A tények pedig egyértelműen állították, hogy a lány meghalni jött ide.

Bár nem értettem, hogyan jutott át. Az őrök azt mondták, eltűnt a szemük elől. Mindenütt keresték, de nem találták, végül üres kézzel tértek vissza, én pedig itt leltem rá.

Barnásvörös haja tökéletes fonatba rendezve simult a hátára, a tábortűz pedig kipirosította sápatag orcáját. Gyönyörű volt, még így is, hogy férfi ruhába bújtatta magát. Bár valószínűleg náluk mások voltak a szokások, így ennek sem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, ahogy annak sem, hogy hamarosan megölöm.

A tőr az övemre erősített tokban pihent várva, hogy megmártózhasson a lány tiszta vérében. Már bizsergett a tenyerem, de meg kellett várnom míg elalszanak. Ha abban a pillanatban, fényes nappal lerohantam volna őket, Willt is meg kellett volna ölnöm, azt viszont nem akartam. Gyermekkorom óta ismertem, s nyugtalanított, hogy belekeveredett ebbe az egészbe. Mindenképpen úgy kellett intéznem, hogy ő kimaradjon belőle.

Tehát vártam. A lánnyal nem volt gond. Amint leért a feje a földre, már aludt is. Will viszont nem. Hát persze, hogy nem. Igazi lovagként virrasztott felette, őrizve az álmát.

Elgondolkodtam, hogy leütöm Willt, majd lazán elmetszem a lány torkát. Gyors és egyszerű lett volna. Logikus lépés. De volt egy bökkenő. Will kifinomult hallása, amivel az erdő túloldalán kiadott hangokat is észleli. Képtelenség volt úgy a közelébe férkőzni, hogy ne vegyen észre. Így lényegében nem tehettem semmit, a várakozáson kívül, ahhoz viszont nem volt hangulatom.

Hátat fordítottam a feladatomnak és visszaindultam a kastélyba. A fiú úgysem fog aludni az éjszaka, tehát a legközelebbi támadási lehetőség hajnalban lesz, amikor talán elnyomja az álom. Addig meg mit pazaroljam az időmet?

Sebes léptekkel haladtam, letérve a szinte láthatatlan ösvényről, amin életemben egyszer ha végig sétáltam. Nem szerettem a kitaposott, megszokott csapásokat, mindig a saját utamon jártam. Ezért is kerülhettem folyton bajba. De nem érdekelt. Ahogy apám sem, a dinasztia sem, a küldetésem sem, sem pedig a többi efféle humbug.

Bár nehezen vallottam be magamnak, gyűlöltem az életemet. Nem volt könnyű gyerekkorom a rengeteg szabály és kioktatás között, amit csak súlyosbított, hogy a bátyám halála után apám úgy gondolta én tökéletes leszek arra,  hogy átvegyem a helyét, s végig megyek a neki kijelölt úton.

Hát tökéletesen tévedett.

Eszem ágában sem volt egy teljes hadsereget irányítani és csatában meghalni, ahogy az egy jó királytól elvárható. A hátam közepére sem kívántam a felelőséget, a rengeteg elvárást. Csak egy rámkényszerített nyűg volt, ami elől nem menekülhettem.

Átvágtam az erdő legsötétebb részén, ahol a fák annyira közel merészkedtek egymáshoz, hogy szinte kitakarták a Holdat, s megálltam a Fekete tó előtt. Pillantásomat végig járattam hullámzó felszínén, majd nyugodt léptekkel átsétáltam rajta. A tavat ugyanis varázs takarta, nehogy valaki beleeshessen a feneketlen mélységbe. Apám jó királyként védte a népet, vagy legalábbis egy részét. Erről ugyanis csak a tó északi oldalán fekvő birodalom nemesei tudhattak. A köznépnek és a délieknek az átjárón kellett átkelniük, amit a kitaposott ösvény keresztezett, s amit őrök vigyáztak éjjel-nappal, nem mintha bárki is használta volna. Az északiak és a déliek már évszázadok óta nem közösködtek.

A legenda szerint azóta, amióta a déli Napkirály nem az északi Holdherceg lányát vette el. Akkor szakadt ketté a birodalom, legalábbis a gyűrött és kifakult könyvek szerint. Tele volt velük a kastély könyvtára. Több kilós, cirádás betűkkel vésett történetek régi uralkodókról, észak és dél viszályáról, az egykor pompában élő és egységes Ligetről, amely most két részre szakadva gyilkolta egymást az egyeduralomért.

Az egész egy vicc. Apám megelégedhetett volna az északi területekkel, amik semmiben sem különböztek a délitől. A fák, a szántók, a víz, az ég, a föld, meg minden más, mintha dél tükörképe lett volna, és természetesen a Nap és a Hold is ugyanolyan volt a tavon innen, mint a tavon túl.

A tavon túl.

Kiskoromban tilos volt átmennem a déli részre. Úgy öt éves lehettem, mikor édesapám először mesélt a zord ellenségről, és az ottani veszélyekről. Azon a napon szöktem meg először. Hajtott a kíváncsiság a veszélyes, ismeretlen táj felé, ami új kalandokkal kecsegtetett.

Apám elmesélte, hogy hogyan kell átkelni a tavon, s onnantól már nem állt előttem akadály. Átsétáltam, majd elindultam egyenesen előre. Olyan volt, mintha otthon sétálnék, a mi erdőnkben. Ugyanazok a fák, ugyanaz a táj, még a kastély felépítése is tökéletesen megegyezett a miénkkel. Az egyetlen különbség a középső toronyra erősített címer. Míg a miénken a Hold, addig a déliekén a nap virított, vigyázva az ott élőkre.

Szájtátva bámultam a hatalmas kastélyt, s az aranysárga címert, amelyről apám nem mesélt. Semmi sem olyan volt, mint a meséiben. Tudtam, hogy vissza kellene fordulnom és hazarohannom, mielőtt késő lesz, de nem vett rá a lélek. A kíváncsiságom erősebb volt, ezért hát közelebb mentem, egészen, míg egy fiúba nem botlottam.

Annyi idős lehetett mint én. Barátságos arcát világosbarna haj keretezte, karamell színű szeme pedig épp olyan volt, mint a nagymamámé. Mintha az ő szemit láttam volna. Bár nagyit csak egyszer láttam, évekkel ezelőtt, szerető, meleg tekintete örökre a tudatomba égett. Ha akartam sem tudtam volna kitörölni.

-   Szia. – köszönt rám a fiú, gyermeki ártatlansággal. – William vagyok. Neked mi a neved?

-   Dévald.

-   Úgy hívnak, mint a Holdherceg fiát. – mosolyodott el.

-   Te ismered?

-   Nem. Nem szabad átmennünk, de a mesterem mesélt róla. Ő itt lakik a kunyhóban. – Egy rozoga kunyhóra mutatott, amely a kastély tövében állt. – A búvóhelyem pedig a vándorfán van. Együtt építettük. Akarod látni?

-   Hát persze! – ujjongtam lelkesedve, de nem a bunki miatt. Engem a vándorfa érdekelt. Még soha nem hallottam afféléről.

Will megmutatta a rejtekhelyet, a patakot, az ösvényt, a rejtett ösvényt, lényegében egész délvidéket. Pillanatok alatt gyermekszövetséget kötöttünk, amit Will tizenegyedik születésnapjáig fenn is tudtunk tartani.

Annak a napnak, már a reggele sem ígért semmi jót. A napot sötét esőfelhők takarták el, ami tíz évente csak egyszer fordult elő. Apám nem engedett ki a közelgő vihar miatt, ezért kénytelen voltam az ablakon át távozni. Épp csak becsuktam magam mögött a viskó ajtaját, mikor leszakadt az ég.

Édesapámék megijedtek, mikor nem találtak a szobámban, s miután a kastélyban sem leltek rám, kiterjesztették a keresést, és végül Will-éknél találtak rám. Akkor buktam le, jobban mondva akkor tudták meg hivatalosan, hogy a Holdherceg sarja vagyok. Will mestere szerintem előtte is sejtette, ki vagyok, és több mint valószínű, hogy Will is tudott róla. Mégsem küldtek el, vagy jelentettek fel. Igazi barátaim voltak.

Tehát nem tehettem el láb alól a lányt, amíg Will mellette van. Sőt! Azután sem. Nem is értettem, hogy fordulhatott meg egyáltalán a fejemben, hogy megölöm. Én nem voltam sem gyilkos, sem fejvadász, de még katona sem. Csak egy egyszerű fiú voltam, akinek minden vágya, hogy elkerüljön Nyárligetről.

Ó igen! Nem akartam végignézni, ahogy apám tönkreteszi ezt a világot, pedig célja eléréséhez ez elengedhetetlen volt.