- János! – szólalt meg szelíden Gizella, és szorosabban hozzásimult urához, aki erre kelletlenül felé fordult, s így dörmögött:

- Mi van már megint, asszony?

Gizella nem felelt, ezért János visszafordult a fal felé.

Néhány perc múlva azonban az asszony ismét megszólalt.

- János!

- Mondjad már, vagy hallgass el örökre! – ült fel mérgesen János. – Jobb is lenne már, ha alulról szagolnád az ibolyát!

Gizellának szemmel láthatóan nem esett rosszul a bántás. Rágta a szája szélét, töprengett. Tekintete zavart volt, és kissé álmatag.

- Valamit tenni kéne – nyögte ki végül, urának nem kis bosszúságot okozva.

- Te meg miről beszélsz? – csattant fel János. – Hát nem eleget teszünk nap mint nap? Robotolunk, hogy az a csepp kis betevő falat meglegyen. Feküdj vissza, és aludjál még pár percet, legalább most, hétvégén!

De Gizella továbbra is feszengve ült az ágyon.

János visszafeküdt, újra a fal felé fordult, és kisvártatva már húzta is a lóbőrt. Az asszony azonban nem hagyott neki sokáig nyugalmat.

- János, te nem gondolod úgy, hogy valamit tenni kéne?

János erre most már vadul megrázta Gizellát, hátha attól észhez tér.

- Mégis mit kéne szerinted tennünk? – ordította, teljesen kikelve magából. – Állandóan csak beszélsz, beszélsz, de nem mondasz semmi konkrétumot!

- Hát… - kezdte bizonytalanul Gizella. – Valami nagyot… Amit eddig még soha… Ami örökre megmarad, még akkor is, ha mi már nem leszünk.

János egy darabig mozdulatlanul meredt felesége arcára. Végül elengedte a vállát, ő maga pedig visszahuppant a párnái közé.

- Nem lehetne, hogy elnapoljuk a témát? – esdekelt látványosan. – Rohadt fáradt vagyok, és gondolom, te is. Különben nem beszélnél ekkora marhaságokat. Most pedig, ha megbocsátasz…

Azzal a fal felé fordult, és horkolást tettetett.

Gizella felpattant az ágyról, körberohant a szobában, majd kiment, s újra visszatért. Így járkált fel-alá, mint aki sehol sem érzi igazán jól magát.

János hamar megelégelte a dolgot. Most már ő is felkelt, vadul megragadta az asszony karját, és mérgesen a szemébe nézett.

- Drága kis szívem! – sziszegte fogai közt. – Ha azonnal nem hagyod abba ezt a cirkuszt, esküszöm, én vetek neki véget. De abban nem lesz köszönet.

Gizella kitépte magát férje szorításából, és szikrázó tekintettel, csípőre tett kézzel, büszkén felszegett fejjel így szólt:

- Márpedig akármit mondasz, én tenni fogok valamit. Mert nem jó ez így.

- Tudod mit? – legyintett dühödten János. – Azt csinálsz, amit akarsz. De nekem ne panaszkodj, hogy folyton fáradt vagy! Ha neked tenned kell, tegyél! Engem hagyjál békén, arra kérlek csak! Menj ki az utcára, vagy zárd be magad a pincébe, mit bánom én! Csak hagyjál, érted?

Gizella zavartan körbepillantott a szobában, majd újult erővel folytatta megkezdett, céltalan útját. Robogott a helyiségek között, akárha sietős lenne az ügye.

János nem bírta tovább. Felhúzott egy nadrágot, fogta a kabátját, és elment otthonról. Nem érdekelte, merre, csak ki akart jutni abból a lakásból, távol az őrült feleségétől. Még hogy tenni valamit…

Amikor néhány óra múlva hazaért, Gizella még mindig a lakásban járt-kelt, mint a bolygó hollandi.

- Na, csináltál már valamit? – kérdezte tőle János, de választ nem kapott, hát fogta magát, beült a tévé elé. Éppen kezdődött az előző napi meccs ismétlése. Nagy részéről lemaradt, ezért most örült, hogy némiképp pótolhatja hiányosságát.

Kezdte beleélni magát a kellemes délelőtti program lehetőségébe, amikor Gizella hirtelen a televízió előtt termett, eltakarva alakjával az egész képernyőt.

- Hát te meg mi a jó francot… - kezdte, de ahogy felesége nyúzott, elgyötört arcára nézett, beléfagyott a szó. Felállt, közelebb lépett az asszonyhoz, átkarolta, s gyengéden szólt hozzá:

- Gyere, feküdjünk még vissza egy kicsit! Meglátod, utána máris jobban leszel.

Gizella azonban ellökte magától Jánost, és újra elindult céltalan útjára.

- Valamit tenni kell! – kántálta egyre hangosabban. Végül már üvöltötte: - Valamit tenni kell!

János úgy döntött, ha már nem tehet semmit, elmegy a kocsmába. Ott legalább normális emberek között lehet, akik nem beszélnek félre, tudják, mi a dolguk, és azt erejük teljes beleadásával teszik is.

Ezt követően, ha hazaért munkából, vagy az ivóból, ahová egyre gyakrabban járt el szabadidejében, rendre ott találta feleségét, egyik szobából a másikba robogva, szüntelenül, megállíthatatlanul. Néha próbált szót érteni vele, mindhiába.

Egyik nap aztán odaállt Gizella elé, és megkérdezte: - Mondd csak, nem lenne kedved elmenni egyet kirándulni a hétvégén?

Gizella tekintete egy pillanatra mintha meglágyult volna. De csak egy röpke másodperc erejéig… Utána ismét visszaváltozott azzá a megrögzött asszonnyá, aki éjt nappallá téve bolyong a lakásban, céltalanul.

- Nincs nekem arra időm – jelentette ki, közben büszkén kidüllesztette a mellkasát. – Tennem kell valamit… valamit mindig tenni kell.

János belátta, nincs mit tenni. Pár napot még adott a feleségének, aztán beutaltatta kivizsgálásra. Legnagyobb meglepetésére azonban az orvos így nyilatkozott Gizella állapotáról:

- Fel nem tudom fogni ép ésszel, mit láthatott maga. A kedves feleségének kutya baja. Teljesen normális az agyműködése, tudja, kicsoda, tisztában van az őt körülvevő dolgokkal.

- Akkor meg… nem értem – sóhajtotta János. – Állandóan csak bolyong a lakásban, mint aki keres valamit. De amikor megkérdezem, mit szeretne, nem ad egyértelmű választ.

Az orvos elgondolkozva vakargatta szakállát, majd lassan így felelt:

- Már ne haragudjon, de én úgy látom a helyzetet, hogy maga nem foglalkozik eleget a feleségével. Mondja, szoktak közös programokat szervezni? Mondjuk kirándulni, vagy csak elmenni a közelbe valahová sétálni?

János hevesen reagált.

- Hát persze! A minap megkérdeztem tőle, nem lenne-e kedve kirándulni. De azt mondta, nem ér rá, mert tennie kell valamit. Folyton csak ezt hajtja. Közben meg nem csinál semmit, csak ide-oda futkározik.

- Ez érdekes… - mélázott a doktor. – Én semmi szokatlant nem találtam a viselkedésében. Nem lehet, hogy csak rémeket lát?

- Na tudja mit? Menjen a fenébe!

Azzal János maga mögött hagyta az orvost, ahogy mindenki mást is, aki az életében eddig kicsit is fontos szerepet töltött be. Elindult, hogy új életet kezdjen, távol Gizellától, távol minden őrültségtől. Vízbe fulladt holttestét néhány hónap múlva egy gyanútlan halász vette észre. Először azt gondolta, élete legnagyobb fogása van a láthatáron, hát nagyot csalódott, amikor megtudta, hogy csak egy halott ember tetemét sodorta közel a víz. A kiérkező rendőröknek csak ennyit mondott:

- Elzavarta a halaimat! Miatta ma már esélytelen, hogy valamit is fogjak.