Kinyitom a szemem. Az órára nézek. Nyolc negyven. Már megint későn kelek fel. Pedig hányszor, de hányszor megfogadtam már, hogy hétre időzítem a vekkert. Soha nem fogom rászánni magam.

Egy író nem lehet ilyen lusta! Igenis rá kell szánnia magát az írásra, még akkor is, ha éppen nincs hozzá kedve. Muszáj beépíteni a mindennapi rutinba, különben lehúzhatja a rolót.

A reggelit ki is hagyom. Ennyi büntetés jár. Nem érdekel, ha kopog a szemem az éhségtől, most azonnal le fogok ülni a laptopom elé, és addig írok, míg el nem fárad a kezem.

Először azonban mással kell elfárasztanom. Felgerjedt bennem a szexuális vágy, és, mivel a szólás is úgy tartja, „Magad, uram, ha szolgád nincs.”, kénytelen vagyok tenni valamit az ügy érdekében.

Kimegyek a vécére, és elvégzem a szokásos rutinműveletet. Ma valahogy különösen jólesik a kielégülés. Megteszem még egyszer. És újra. A harmadik után kedvem lenne egy negyedikre, de szerencsére sikerül kényszerítenem magam, hogy visszatérjek a laptop elé. Végre megnyitom a szövegszerkesztőt.

Mi legyen a cím? Sehogy sem akar eszembe jutni. Csak járkálok a szobában, teszem az ilyenkor szokásos köröket. Végül kimegyek az erkélyre cigizni, mondván, kell valami, amivel lenyugtatom az idegeimet. Fél óra múlva visszajövök a szobába, de már azt is elfelejtettem, miről akartam írni, annyira lekötött a szemközti házban jól láthatóan anyaszült meztelen leányzó csodaszép alakja.

Járkálok tovább, hátha beugrik a tegnap még oly tiszta ötletem. Kimegyek a konyhába, szelek egy karéj kenyeret, megkenem mogyorókrémmel, és leülök elmajszolgatni. Finom kis tejecskével leöblítem az édességet, aztán felteszek egy adag kávévizet.

Fél tizenegy. Valamit most már tényleg írnom kéne. De miről?

Miről is írtam legutóbb? Á, igen! A zombik hatalmuk alá vonták a Földet, és egy szűk kis csapat harcolt ellenük, végül sikerrel kiirtották a fenevadakat. Teljesen egyedi ötlet, és a megvalósítás is remek. Ki is nyomtattam. Több példányban. Készítettem hozzá borítót. A3-as méretű rajzlapból. Még gyönyörű kis zombikat is rajzoltam rá. Hiába, mindenféle művészeti ágban megállom a helyem. Amikor a szomszédnak odaadtam, hogy olvassa el, örült neki. Gyakran hozott át főtt kaját, ezért úgy gondoltam, honorálom a kedvességét. Azt mondta, remek történet, bár nem nagyon értett egy-két dolgot. A tudatlan. Az én művészetemet nem is kell érteni. Nem az a lényeg. Érezni kell. Hangulata van.

Egy kritikus barátomnak is odaadtam a kész művet. Le volt döbbenve. Általában mindig talált az írásaimban valamilyen hibát, és ezt közölte is velem, most azonban röhögve visszaadta a könyvet, anélkül, hogy elolvasta volna. Azóta nem állok vele szóba. Mit képzel a tuskó? Ha majd egyszer, valamikor híres író leszek (még híresebb, mint most), biztos, hogy róla sehol nem fogok megemlékezni. Még csak meg sem említem a híres irodalmi lapokban, ahol majd nyilatkozom.

Már végképp nem tudom, miről akartam írni. Azt hiszem, először el kéne mennem boltba, venni valami kaját. A szomszéd valamiért mostanában nem főz nekem.

Kikapcsolom a laptopot, és felöltözöm. Amikor épp a cipőmet veszem, akkor jut eszembe, miről akartam írni. Egy átlagemberről, aki azt képzeli magáról, hogy író. Na, de majd délután megírom. Vagy este. De lehet, hogy csak holnap.