Világi Árpád békésen hátradőlt irodai székében, és lehunyta a szemét.

Jó dolga volt, éppen nem kellett az ügyfeleivel bájcsevegnie, élvezhette a csend nyugalmát. A Szedd Meg Magad Kft ügyvezető igazgatójaként bizony gyakran meg kellett magát erőltetnie. A napi tizenkét óra munkából tízet azzal töltött, hogy az ügyfelek változatos igényeit kielégítse. Különös tekintettel a női ügyfelekre (valami oknál fogva ugyanis ők voltak jelentős többségben).

Kinyitom a szemem. Az órára nézek. Nyolc negyven. Már megint későn kelek fel. Pedig hányszor, de hányszor megfogadtam már, hogy hétre időzítem a vekkert. Soha nem fogom rászánni magam.

Egy író nem lehet ilyen lusta! Igenis rá kell szánnia magát az írásra, még akkor is, ha éppen nincs hozzá kedve. Muszáj beépíteni a mindennapi rutinba, különben lehúzhatja a rolót.

A reggelit ki is hagyom. Ennyi büntetés jár. Nem érdekel, ha kopog a szemem az éhségtől, most azonnal le fogok ülni a laptopom elé, és addig írok, míg el nem fárad a kezem.

- János! – szólalt meg szelíden Gizella, és szorosabban hozzásimult urához, aki erre kelletlenül felé fordult, s így dörmögött:

- Mi van már megint, asszony?

Gizella nem felelt, ezért János visszafordult a fal felé.

Néhány perc múlva azonban az asszony ismét megszólalt.

- János!

- Mondjad már, vagy hallgass el örökre! – ült fel mérgesen János. – Jobb is lenne már, ha alulról szagolnád az ibolyát!

Gizellának szemmel láthatóan nem esett rosszul a bántás. Rágta a szája szélét, töprengett.

Egy csodaszép, verőfényes délutánon a Malaclány arra ébredt, hogy iszonyatosan fáj a feje, és viszket az ágyéka. Már nem emlékezett, az előző éjjeli tivornyából mikor érkezett haza, de úgy érezte, vajmi keveset aludhatott.

Kóvályogva a konyhába ment, hátha az evés majd jót tesz. De nem tett jót. Ahogy lecsusszant az első falat, a Malaclány már rohant is a mosdóba, és kiöklendezte, ami a gyomrát nyomta.

-          Nem lesz ez így jó – morogta, majd a csap alá hajtotta fejét, és teleitta magát.

Az egyik leghíresebb magyar tehetségkutató show műsor 267. szériáját sugározta épp a televízió. A stúdióban remek hangulat uralkodott, hála a jóképű, sármos műsorvezetőnek, Kalim Pálnak, aki jobbnál jobb poénokkal tűzdelte tele az adást, közben úgy ugrált és vihogott, mint a bazári majom. A közönség meg egyre jobban feltüzelődött. Talán az ókori gladiátorjátékok idejében lehetett ennyire tapintani a légkört.

Amikor Kalim Pál bemutatta a nézőknek a zsűritagokat, az őrjöngés még tovább fokozódott.

Nyelftan

(egy írópalánta naplójából)

   Agusztus 15 péntek:
   Ma ugyanúgy telt a napom mint más átlagos napon szokott. Reggel felkeltem háromnegyed hétkor álmosan felöltöztem majd lementem reggelizni. Egy szelet piritóst ettem csak mivel nem volt más. Így éhesen kellett iskolába mennem. De nem baj történt ez már máskor is így. Hogy rövidre fogjam csak annyit mondok még hogy utálok buszszal menni de ezt már irtam máskor is. Szóval az iskolában nyelftan órával keztük a hét utolsó napját.

   A minap azt hallottam egy távoli rokonomtól, hogy a világ beteg, és pillanatnyilag nincs gyógymód a bajára. Munkahelyemen pedig azt mondta az egyik tudálékos fószer, hogy nem a világ beteg, hanem az emberek, akik benne élnek. Én persze nem gondolkodtam el még ezen. Nem vagyok az a gondolkodós fajta. Nem is szeretek túlságosan agyalni. Csak megfájdul tőle a fejem. Jó nekem a világ úgy, ahogy van, a többivel meg foglalkozzanak azok, akik ráérnek. Én elfoglalt vagyok. Élni szeretnék.