Eltalálják.
Bal lábából kiszáll az erő és nem hajlandó engedelmeskedni neki. Akár csak egy zsák krumpli, tehetetlenül zuhan a betonra, miközben a fájdalom érzése végighasít az idegrendszerén, egészen az agyáig, hogy tegyen valamit az érzés ellen. Reflexszerűen kap a sebhez. Vörös, meleg folyadék ömlik ki belőle, ami lassan csurog le a lábán, átáztatva a vékony vászon nadrágját, amit két hete kapott az egyik táborban. Erősen felordít a fájdalomtól, másik kezével valami kendő után kutat, amivel elszoríthatja a vérzést, de sehol semmi.

Az asszony a tükör előtt állva igazgatta a ruháját.

Egyszerű, fekete bársonyruhát viselt, sokáig gondolkodott rajta, hogy mit válasszon. Bár forró nyári napra esett a temetés ideje, mégis hosszú ujjú, egyszerű és elegáns ruhát vett fel. Mégsem illendő, hogy egy frissen megözvegyült asszony közszemlére tegye a csupasz vállát, a bőrét.

Hosszú, vörös tincsei a vállára omlottak, hiábavaló harcot vívott, hogy megszelídítse őket, így végül egyszerűen feltűzte a haját.

Hatodik rész

Hiába reméltem, hogy végre egy kis békességre lelek a kolostor vendégházában. Úgy tűnik, nemcsak Fortuna szeszélyes nő, hanem a nyugalom is az, legyen akármi is a neve – és miután túl sokszor közöltem vele, hogy untat a társasága, úgy döntött, inkább elhagy végleg.

Mivel messzire elkerült az álom, feladtam a meddő próbálkozást, és óvatosan, hogy fel ne ébresszem Cristóbalt, otthagytam a vendégházat. A kapustestvér szúrós pillantásairól tudomást sem véve léptem ki az éjszakába, s céltalanul róni kezdtem az utcákat.

Öregek

Redők az arcodon,

cinteremvirág a fejeden,

lám, sorsunkon átoson

az idő, könyörtelen.

Odalett egymás után

a tegnap, a holnap,

és már kurtán-furcsán

minden nap szökőnap.

Azt mondják: nézz előre,

legyen akármily’ ócska lőre,

kortyold azt, ne nézz hátra,

így lesz majd jobb, bizonyára.

Ha már túl szűk a távlat

megoldás egy pohár párlat,

s’az Isten is megkönyörül

ha a lelked megkönnyebbül.

Szeretlek vagy haragszomrád

Istenhozott, Istenhozzád

egyszer úgyis elnémul,

ha az ember felfordul.

   Körülöleli langy-puha éj az elhalkult napvilágot,

   s te, meggörnyedt,

   kis sikolyokkal tapogatózol közelébb.

   Hajlítanám eszterlánc-vékony ujjaidat.

   -Még véded az embert, aki fél is?

   Ragyogni kezdenek a veríték-verte isteni vágycsápok.

   fölcsap szigorú örömünk.

   S hogy kicsapódnak a részecskék törékeny öblöcskéi,

   a megbékült ösztön néz arcodról ametiszt-tisztán.

„Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.”

(Francois Villon)

Odakinn puha pelyhekben hullott a hó.

Az öregember fejét óvatosan elfordítva gyönyörködött a hóesésben. A szíve belesajdult a vágyba, annyira szeretett volna sétálni a friss levegőn.

1914. december. Még csak húsz éves, de már a fronton harcol. Reszket a hidegben, szakad a hó.

           Megrándultak körben a rögök,

           fölborított a föld engem is.

           Nevettem: - Te is?

           Leporoltuk egymás ruháját,

           és nem történt semmi.

           Csak a rés, amit ütöttünk,

           megmaradt.

A délelőtti nap sugarai vígan táncoltak az aszfalton. Friss illatú márciusi szellő simogatta a NŐ arcát. Piros ballonkabátban és elegáns kalapban igyekezett az állásinterjúra.

Jó hangulatban ébredt aznap reggel; tudta, hogy valószínűleg ez lesz az Ő nagy lehetősége, végre megmutathatja, mire képes. Csak a cipő. Az ne nyomta volna úgy a lábát! Minden lépésnél szitkozódott magában, persze, új munka, új cipő, rettenetes fájdalmak az első tíz perc után.

                            Apró jézuska-pöttyök

                            tarkítják testünk,

                            lelkünknek is kész a kereszt.

                            Két baromállat közt

                            naponta

                            egy igaz emberfia.

                            Talpig verítékben

                            itt áll Veronika,

                            de kendőt nem hozott.

                              Isten orcáján kis

                              pörsenés vagyunk csak

                              apró szépséghiba,

                              nem nagy a baj.

                              Mi koszlott hitünkből

                              épp kivakaróznánk,

                              ő vállat von lomhán,

                    .         és elkapar.

Nicrophorus Ede a temetőbogár jó kedvvel ébredt. Úgy érezte, hogy ez lesz az ő szerencsenapja, és így is lett. Ahogy beleszimatolt a levegőbe, finom szaglásának köszönhetően megérezte a jellegzetes illatot. Azonnal cselekedett, mert ha elvesztegeti az időt, bizony megelőzhetik. Szerencséjére elsőként érkezett, izgatottan körbeszaladgálta új otthonát. Közben betolakodók érkeztek, akiket az elsőként érkezett jogán kitessékelt, morcosan ugyan, de visszavonultak, tiszteletbe tartva a bogártörvényeket.

                              Rossz, sovány kutyák

                              vonítnak át

                              vonuló éjszakákat.

                              Vékony kísértet-néppel

                              vitáznak,

                              s a lobbanó fény mögött,

                              fejük fölött

                              átbucskáznak

                              az árnyak.

           Az ünnep

           kerek volt, elgurult,

           olajozott havon vitte magával

           a tömött kályhát csövestől.

           A macska

           legalább három kölykével

           rühes hasában

           oldalgott utána.

            Betört egy ablak még.

            Én

            vérző öklömet nyalogattam,

            s a szoba lassan

            hűlni kezdett.

Szép havas táj,

De mégis, hogy csúszik.

Szép kék madár,

De mégis, hogy csúszik.

Szállingózik a hó,

De mégis, hogy csúszik.

Gyermeknek milyen jó,

Ezen egy élet is elcsűszik...

Manhattan 2421

1.rész / 2.fejezet

Hidetaka Miyazaki

Két fakó épület emelkedett Bronx sűrű városa fölé. A létesítmény a Hidetaka Miyazaki Biotechnológiai Nagyvállalat tulajdonában volt. Egy klinika, amit a Semmelweiss Nagyvállalattal karöltve alapítottak. Miyazaki professzor számos biotechnológiai fejlesztését felhasználták a gyógyításban. Szívbillentyűk, protézisek melyek szinte tökéletesen utánozták az élő szövetet, bizonyos esetekben egész szerveket is tudtak gépesíteni.

Ötödik rész

- Nocsak, senor, ismét itt? – mért végig a börtönparancsnok mindkettőnket – Talán a társának is segítségre van szüksége valamelyik fogolytól?

Hiba volt, hogy nem voltam óvatosabb. Előző látogatásom alkalmával ugyan a kétes ügyletek bonyolítására jellemző kétértelműséggel beszélt, de az udvariasságból mit sem veszített. De túl fáradt voltam… vagy talán egyszerűen csak óvatlan.

- Neki nincs – vontam vállat hanyagul – Sőt én sem tudom folytatni a… dolgaimat, úgyhogy felesleges volt a korábbi utam.

Hová szökött, mondd, a régi varázs,
lesz-e még láng a halódó parázs?
Régóta már, hogy ködben utazom,
legforróbb lázban is meglep az unalom,
hajszolt szívem elszökött, már messzi jár,
és helyén az üresség véres jégszilánk,
vigadó társaságban feledni vágyom,
de emberek közt csak egyre nő magányom.
Egykor csillagokig szárnyalt a kacagás,
s visszanevetett ránk ezeregy jégvirág.
Megismer-e, kihez szép szavakkal szóltam,
és lehetek-e még, aki egykor voltam,
fűthet-e csak még egyszer úgy a szenvedély,
hogy izzó nyárba forduljon tőle a jeges tél?

Hetedik fejezet

Nem merek belépni a szobámba.Az ajtó előtt ücsörgök,mig  Mark ki nem nyitja előttem az ajtót.

-Milyen szép szobád van-mondja .

-Igen-mosolygok feszülten.

-Mi baj?

Hogy ez a fickó milyen jól kiszúrja ha valami nem stimmel!

-Éhes vagyok-füllentem.

-Akkor gyere menjünk és együnk egy pizzát.

-Bocsi,hogy felrángattalak de tényleg nem értettem a fizik házit.

-És így megértetted,hogy  5 perc alatt elmagyaráztam?

Manhattan 2421

1.rész / 1.fejezet

Lara Mattix

Roppant sötét város látképe terült Lara szeme elé, ahogy kinézett Bronxi lakásának emeleti ablakából. Az épületek fényei ezernyi színes gombostű fejként meredtek az ég felé. Egy-egy személygépjármű suhant el a város fölött. A füst és tűz robbanásszerűen tört fel a nehézipari kerület hosszú és keskeny kéményeiből. Az égen az űr sötétje, a Manhattan állomás most nagyon messze volt a naptól és Bronx nehéz levegője nem segített sokat a fényviszonyokon.

A nevem Paolo, és kilenc éves vagyok. Az Adriai-tenger partján élek édesanyámmal, jelenleg egy Adria nevű emeletes házban. Viccesnek találtam, amikor egy hónappal korábban anya elmesélte, hova fogunk költözni, ugyanis a házat ugyanúgy hívják, mint őt: Adria. 
Azt is elmondta az új lakhelyünkről, hogy majd itt megtaláljuk azt a szabadságot, amit egész életünkben kerestünk. Bár nem értettem, ő milyen szabadságot keres, hiszen a nap nagy részében mindig távol volt az otthonunktól – akárhol is tartózkodtunk épp. 
A hét minden napján különböző színű ruhát vett fel.