Amatőr Írók Klubja

Hová szökött, mondd, a régi varázs,
lesz-e még láng a halódó parázs?
Régóta már, hogy ködben utazom,
legforróbb lázban is meglep az unalom,
hajszolt szívem elszökött, már messzi jár,
és helyén az üresség véres jégszilánk,
vigadó társaságban feledni vágyom,
de emberek közt csak egyre nő magányom.
Egykor csillagokig szárnyalt a kacagás,
s visszanevetett ránk ezeregy jégvirág.
Megismer-e, kihez szép szavakkal szóltam,
és lehetek-e még, aki egykor voltam,
fűthet-e csak még egyszer úgy a szenvedély,
hogy izzó nyárba forduljon tőle a jeges tél?
Ősi erő ébred a csengő rímekben,
talán visszavisznek tulajdon szívemhez,
ha átfonna újra a régi kedves dallam,
ragyogás gyúlna a végtelen magasban,
úgy repítené tollam a teremtő láz,
ahogy a tánc minket perzselő éjen át.
Ha vétettem, most már ne érjen megvetés,
régen tisztára mosott könny és nevetés,
tintám őriz engem s velem a szenvedélyt,
és tollam máris szomjaz új ezeregy éjt...

Címkék:

Kommentáld!

Hozzászólások

Szentmiklósy László üzente 7 éve

Költői vallomás a magányba fordulásról, és előle a fantázia világába menekülésről. Szép vers, ahol a dallamos rímeket a témához illően többnyire keserűbb hangulatú aszonáncok helyettesítik.

Válasz

Új hír

Hírek szerkesztése

Közösségben Mindenben