„Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.”

(Francois Villon)

Odakinn puha pelyhekben hullott a hó.

Az öregember fejét óvatosan elfordítva gyönyörködött a hóesésben. A szíve belesajdult a vágyba, annyira szeretett volna sétálni a friss levegőn.

1914. december. Még csak húsz éves, de már a fronton harcol. Reszket a hidegben, szakad a hó. A barátja, bajtársa halálra fagyott az éjjel. Elaludt és nem ébredt fel többé. Hosszasan nézte a halott arcát, valóban olyan volt, mintha csak mély álomba szenderült volna.

Aznap levelet írt az anyjának. Tudta, hogy otthon sincs már semmijük, nyomor és éhezés pusztít a faluban, de azért megkérte, hogy küldjön meleg ruhát, ha tud. Vigyázzon magára, a testvéreire meg Katikára, milliószor csókolja mindannyiukat.

1936. januárban Katika állt a hóesésben a házuk előtt. Ő csak nézte, nézte az asszony gyönyörű arcát, karcsú alakját és büszke volt rá, hogy ez a nő a felesége.

Kinyílt a szoba ajtaja, az öregember minden erejét összeszedve a hang irányába fordította a fejét a párnán. Egy szőke kislány szaladt be az ajtón, színes mesekönyvvel a kezében. Hosszú, hullámos haja a derekáig ért, talán hét éves lehetett. Az ágyhoz szaladt, leült a szélére, megcsókolta az öreg ráncoktól barázdált arcát.

• -Hogy vagy ma, Papikám?

• -Remekül, Batka manó, örülök, hogy jöttél.

  A kislány megfogta az öregember szikár, csontos kezét és megsimogatta.

• -Ma milyen mesét szeretnél hallani? Szereted a törpéket, Papikám? Van egy törpés mese ebben a könyvben, de tudok én is hármat, fejből.

• -Ha tudsz fejből is, akkor miért hoztad a mesekönyvet?

• -Mert apu nem szereti, ha meséket találok ki. Ne mondd el neki, mert megver.

• -Becsszó, nem mondom el senkinek. Halljuk azt a mesét – kacsintott rá az öreg.

  A kislány pedig mesélt és mesélt. Hercegnőkről, lovagokról, törpékről, míg az öreg álomba nem szenderült.

  Ez volt a kedvenc szertartásuk; a kislány minden délután iskola után mesélt a Nagyapjának, amíg az el nem aludt.

  Aznap délután az öreg riadtan ébredt, az egész házat felverte a kiabálásával. A lánya berohant hozzá.

• -Mi történt? Apu, a kicsi alszik, ne ébreszd fel!

• -De...be kell csukni az ablakot...csukd be az ablakot...bejönnek a törpék...katonák is vannak velük...

• -Apu, nincs itt senki, se katonák, se törpék, csak mi vagyunk itt, nyugodj meg. Rosszat álmodtál.

  Az öregember egy szót sem szólt. Sértődötten vette tudomásul, hogy nem hisznek neki. Aznap a szülők elbeszélgettek a kislánnyal, hogy ne idegesítse ezentúl a Nagypapát, mert nagyon beteg és pihennie kell.

  A kislány óvatosan azért minden délután ugyanúgy beosont az öreghez és mesélt. Az öreg egyre betegebb lett, időnként össze vissza beszélt, néha a kislányt sem ismerte már meg. Ilyenkor azt gondolta róla, hogy ő a húga, Juli, aki eltűnt a háborúban.

  Egy napon elfelejtette azt is, hogy mennyire beteg, így utolsó erejét is megfeszítve felkelt az ágyból, hogy kimenjen a mosdóba. Nem ismerte már a házat, eltévedt és elesett. A lánya talált rá a konyhakövön didergő öregre.

  Aznap délután a szülők hangosan vitatkoztak a konyhában. Batka manó elbújt a kamrában és hallgatta őket.

• -Tudom, hogy az apád, de el kell innen vitetnünk. Három gyerek épp elég feladat neked.

• -De nem fogom otthonba adni!

• -Muszáj lesz. Belegondoltál, mi történik, ha nem vagy itt és megsérül? Most is mi történt, komoly baj lehetett volna!

• -Tudom, hogy igazad van. Talán ott jó helyen lesz, vigyáznak rá.

  A kislány megértette, hogy el akarják vinni innen a Nagypapáját, akit a legjobban szeretett a világon. Sírt. Kinyitotta az ajtót és a konyhába ment.

• -Nem kell innen elvinni a Papikámat, majd én vigyázok rá! Nem megyek iskolába többet és itthon maradok vele!

• -Batka, muszáj. Nem maradhatsz itthon. Hogy is vigyázhatnál rá, hiszen még gyerek vagy! - mondta az apja.

• -De anyu egész nap itthon van! Ti nem is szeretitek a Papit! Gonoszak vagytok! Utállak benneteket!

  Az anyja sírva fakadt.

  Az apja dühösen megindult felé.

• -Mit képzelsz magadról, te szarházi gyerek, hogy beszélsz az anyáddal?

  Megragadta, felemelte a pillekönnyű kislányt és bevitte a szobába. Az ágyra dobta a síró gyereket. A kislány a hasán feküdt és tudta, mi következik most. Az apja kicsatolta és levette a nadrágszíját. És ütött. Minden ütés a kislány húsába hasított. Hangosan sírt most már, ordított a fájdalomtól. Az ütés pillanatánál talán csak egy rosszabb létezik; a rettenetes tudat, hogy pillanatokon belül valami szörnyen rossz dolog történik, de sosem tudhatja az ember, hogy pontosan melyik lesz az a pillanat és mekkora lesz a fájdalom, amit érezni fog közben.

  Végül az apa elfáradt. Unottan és egykedvűen ott hagyta egyedül a kislányt a szobában. A kislány szipogva felállt, megtörölte az orrát a pulóvere ujjában, majd végignézett magán és megállapította, hogy bepisilt.

  Átszaladt a Nagyapja szobájába és hozzá bújt. Az öreg megsimogatta a haját és azt mondta:

• -Ne sírj. Elmondok egy titkot, ha megígéred, hogy nem sírsz.

• A kislány a könyökére támaszkodott és az öreg szemébe nézett.

• -Ez a beszéd, pajtikám. Elmondom a titkot. Én is látom a törpéket. Az angyalokat is. Mindenhol ott vannak, de csak mi ketten látjuk őket. Láttam őket a fronton is. Van egy ládám. Onnan hoztam el. Tele van titkokkal és kincsekkel.

• -Milyen kincsekkel? Arannyal meg pénzzel?

  Az öreg elmosolyodott.

• -Versek vannak benne. A fronton írtam őket. Keresd meg azt a ládát, valahol meg kell lennie. Az a láda tele van titokkal és szeretettel. Ígérd meg, hogy megkeresed, akkor is, ha én már nem leszek itt többé.

• -Mert elmész az otthonba?

• -Igen, elmegyek. Az Otthonba. Azután mi már itt nem találkozunk többet, de vigyázni fogok rád mindig, amíg újra nem találkozunk. Ígérd meg, hogy megtalálod azt a ládát. Neked adom.

• -Jó.

  A kislány visszabújt az öreg mellé és elaludt.

Eltelt néhány év és az öreg azóta is az otthonban volt. Néha mindannyian meglátogatták, bár már senkit sem ismert fel.

Egy napon, amikor a kislány már tizenkét éves volt, korábban ment haza az iskolából. Az anyja a székre roskadva zokogott és egy táviratot szorongatott. A Papi elment. Békére lelt.

A kislánynak eszébe jutott a láda. Feltétlenül meg akarta találni és már csak egyetlen hely volt, ahol még nem kereste. A padlás.

A kislánynak tilos volt a padlásra mennie. Sosem járt még odafenn. Egy ingatag, korhadt létrán át vezetett felfelé az út. A kislány egy barátnőjét is elhívta segíteni, megszöktek az iskolából, hogy ne legyen otthon senki, amikor felmennek a padlásra.

Lassan és óvatosan merészkedtek fel. A padlás sötét volt és nyirkos, telis tele mindenféle holmikkal.

• -Mekkora az a láda? Hogy néz ki? - kérdezte a barátnő, de a kislány nem tudta megmondani. Szorgosan kutakodtak, amikor hirtelen kivágódott a padlásajtó és ott állt a kislány apja. Rájuk kiabált, hogy mit csinálnak, azután leparancsolta őket, majd az udvaron állva megütötte a kislányt úgy, hogy az elesett. A kislány lemondott a ládáról.

Évekkel később, amikor a kislány már felnőtt és messzire költözött, haza látogatott egyszer. A testvére szobájába lépve azonnal észrevett egy gyönyörűen lakkozott régi faládát.

• -Az honnan van? - kérdezte a testvérétől, aki elmondta, hogy az valamikor a Nagypapa katona ládája volt, de ő most ruhákat tart benne.

• -És a versek? Hol vannak a versek?

  A testvére döbbenten nézett rá.

• Voltak benne papírok, halvány írásokkal, de kidobtuk őket, nem tudtuk, mik azok.

  A kislány sírt. Aznap elment a temetőbe és hosszan üldögélt a Nagypapánál, ahogy régen. Eszébe jutottak a mesélős közös délutánok.

  Felállt, hogy haza induljon, de utoljára még megsimogatta a hideg sírkövet.

• -Még mindig látom őket, Papikám. Leírom őket, ahogyan te. De én nem zárom be őket ládába, megmutatom, hogy megtalálja az, akinek itt hagyom a kincseket.

• 
  

• Azután hazament. A néma sírok közt süvített a szél.