V. Fejezet - A Tanács árnyékában

A császári palota a felhők között lebegett, akár egy aranyból kovácsolt szentély. A kupolákon megcsillant a napfény, a falakból áradó meleg fény a városra vetült, így Helios lakói esténként is láthatták uruk ragyogását.

A palota legbelső termében a Főtanács ülése kezdődött. Az ovális alakú csarnokban patricius tanácsosok, tudósok és ifjú tisztek gyűltek össze – utóbbiak a császár legközelebbi barátai voltak, mind frissen végzett tisztek a császári akadémiáról.

Lyra másnap hajnalban már a Nyugati Energia-Szektorban dolgozott. A fémfalak között zúgtak a generátorok, a levegő rezgett az elektromos töltéstől, és a padló vibrálásától minden lépés a mellkasában visszhangzott.
Helios szíve itt vert – a város, amely egy kilométerrel a föld fölött lebegett, ezen a helyen kapta az energiát, ami életben tartotta.

A munkások mind plebejusok voltak, arcuk kormos, szemük fásult. Mindenük egyenruhát viselt, beépített azonosítólappal, és minden mozdulatukat figyelték a drónokat.

III. Fejezet

A tömeg zúgott, mint egy tenger, majd az aréna falai remegtek a kiáltásoktól.
A homok színét már nem lehetett megkülönböztetni a vértől.
Lyra a plebejusok szektorában állt, egy rozsdás fémlépcsőn, ahonnan féloldalról látta az arénát. A haját verejték tapasztotta a homlokára, a légben por és hőség kavargott, de a nép ujjongott, mintha ez lenne a mennyország.

A kivetítőkön a gladiátorok mozdulatai lassított felvételben ismétlődtek, minden vágás, minden halál újabb üvöltést váltott ki a nézőkből.

II. Fejezet - A Vér Ünnepe

A hetedik nap hajnalán Helios aranyfényben úszott. A felhők alól a nap sugarai áttörtek, megvilágítva a város szívében emelkedő hatalmas kupolát – az Aureum Arénát . A plebejusok már a hajnal első óráiban özönlöttek az utcákra, énekeltek, táncoltak, zászlókat lengettek. Ma nem dolgoztak. Ma a Gladiátorjátékok napja volt.

A város hatalmas kivetítőin vörös betűk villogtak:

"Dicsőség Heliosnak! Dicsőség Lucian Imperatornak!"

A tribünök zsúfolásig megteltek.

I. Fejezet - Helios, a Fény Városa

Prológus

1962 október 27-én a világ vége ért.

A Kubai Rakétaválság idején az emberiség elérte a történelem legkritikusabb pillanatát - de nem hátrált meg. A rakéták elindultak, a tengeralattjárók tüzeltek, és a szuperhatalmak - az Egyesült Államok és a Szovjetunió - percek alatt elszabadították a poklot a Földön.

A nap, amelyen Kennedy és Hruscsov nem engedtek, az emberiség utolsó napja lett.

A városok fényei egyetlen pillanat alatt kihunytak.

Írta: Alvenor, a Fővárosi Krónikák Őrzője,
az Új Királyság századik évében.
Sok minden elenyészett az idők folyamán.
A birodalmak, amelyek egykor acélból és vérből épültek, mára csak porrá omlott nevek
a pergamenen.
De van egy történet, amit az idő sem tudott elmosni: a Névtelen Királyé.
Nem tudjuk, ki volt ő valójában.
A templomokban úgy beszélnek róla, mint az Isten által küldött béke gyermekéről.
A tudósok szerint egy elveszett herceg lehetett, ki a hamuból emelkedett fel, hogy
rendet tegyen a széthulló világban.

Tizenhárom év telt el a Menedék véres napjai óta.
A tengerparton, ahol egykor Cael és Lorian seregei egymásnak feszültek, most már
csak a szél jár, és a hullámok sodrában rozsdás sisakok és elporladt csontok rejtőznek
a homok alatt.
A világ újra csendes lett — de ez a csend nem a békéé volt, hanem az újjászületés előtti
pillanaté.
Cael, a Hódító, utód nélkül halt meg.
A törzsek, amelyek egykor egyesültek zászlaja alatt, széthullottak, mint a hamu a
szélben.
A hadurak egymást tépték szét a hatalomért, s a vér, amelyet egykor Cael ontott, végül
az ő örökségét mosta el.

A palota csöndje sűrűbb volt, mint a füst. Az ablakokon át nem szűrődött be fény, csak
a halál szaga. A hatalmas termekben, ahol egykor hadvezérek térdeltek és harsonák
zúgtak, most patkányok neszeztek a trón lépcsőin.
Cael király a saját birodalmának romjai közt ült.
Kezén fekete foltok terjedtek, a körmei alól vér szivárgott. A pestis lassan emésztette
el, belülről. A vezérei elmenekültek, a papjai meghaltak vagy elárulták. Csak a fegyverei
maradtak, a rozsdás kardok, amiket egykor isteneknek szentelt áldozatok vérével kent
be.

Két napja tombolt a pokol.
A tengerpart, ahol hajdan gyermekek kacagtak és halászok vonták ki a hálót, most
testekkel volt borítva — katonák, papok, tudósok, lázadók és hódítók. A víz feketévé vált
a hamutól, és vörössé a vértől.
A napkorong alig látszott, elrejtette arcát a füst és halál szürke köde mögé.
Cael ott állt a part fölé magasodó dombon.
A páncélja repedt, a vállát vér borította, de szemeiben ugyanaz a vad, elnyomhatatlan
tűz égett, mint fiatalkorában, amikor először kelt hadba a vad törzsek között.

A tenger olyan volt, mint egy élőlény.
Vonyított, morajlott, sötét hullámai hátán viharokat hordozott. És a horizonton, mint
egy fekete seregnyi rovar, Cael hajóhada közeledett — több száz hajó, mindegyik a
sötétség zászlajával, vérrel festett vitorlákkal.
A nap nem tudta áttörni a füstön; a világ szürke volt és feszült, mint a kard pengéje a
csata előtti pillanatban.
Lorian a sziklás magaslaton állt, a tengert nézte. Kabátját cibálta a szél, mögötte a
parancsnokai vártak, de nem szóltak.

A Menedék nappal a vas és kő szigete volt; éjjel pedig a lámpásoké és a susogó
imádságoké.
Lorian minden reggel a műhelyek között járta a sorokat: acélforgácsok, füstös
kovácsok, fáradt, de céltudatos kezek. A tervei nem dísznek készültek — életet adtak a
falaknak. A készülő szerkezetek közt alakultak ki azok az eszközök, amelyekkel a tenger
felől érkező poklot elhárítják.
A műhelyek nem pusztán fegyvereket gyártottak: itt kovácsolták a lakosok új szerepét
is.

Hónapok teltek el, és a Menedék lassan megtelt.
A hajók, amelyek először csak néhány kimerült arcot hoztak, most egyre zsúfoltabbak
lettek: túlélők, akik többé nem bíztak a szűnni nem akaró menekvésben; meghurcolt
nemesek, akik eldobták hosszú köpenyüket, hogy gyakorolják a lapát markolását;
papok, akik titokban hozták magukkal szent könyveik maradékát; és tudósok, akik a
megmaradt tudás minden darabját ápolták. A Menedék lassan egy várossá nőtt a
semmi közepén — fából, kőből és emberi akarattal.

A táj fölött a levegő forró volt és mozdulatlan; a por türelmetlenül kúszott a sziklák közé,
mintha hallgatagon várta volna, mikor indul meg a háború.
Cael a dombtetőről nézett le a táborára. Előtte ezernyi sátor, lucskos kövek, vérszag;
mögötte a romok, amiket maga hagyott. A fény, amit eltaszított, most a porban vakította
a szemeket — és ő mosolygott. Nem diadalból, hanem annak hideg tudatából, hogy a
terv elindult.
— Építsetek hajókat — parancsolta a vezéreinek.

A lángok szaga mindig ott maradt benne.
Nem számított, hányszor mosta le vérrel, tengervízzel, sivatagi homokkal — a füst, az
égett hús szaga beleivódott a lelkébe.
Minden álma onnan indult: a máglya mellől.
Gyermek volt még.
A palota udvarában nőtt fel, az aranykupolák alatt, ahol a madarak is a király nevét
zengték.
Ott született, a tilalom ellenére, egy éjszakán, amikor a csillagok közt egy sem fénylett.
Cael.
Így nevezte az anyja. Azt mondta, a neve régi szó – jelentése: az, aki a hamuból támad
fel.

A Menedék Szigete

A sziget új neve a nép ajkán „Menedék” lett.
Nem hivatalosan adták, nem vésték kőbe, de mindenki így hívta.
Mert a világ, amely egykor Arven koronáját hordozta, most lángokban égett, és csak a
tenger közepén húzódó, apró földdarab maradt a béke szigete.
Lorian minden hajnalban a sziklás magaslaton állt, ahonnan látni lehetett a teljes öblöt.
A sziget köré új bástyák épültek, kövekből és kovácsoltvasból — nem nagyzásból,
hanem szükségből.

Fejezet – A Tűz, ami Nem Alszik El

A szél sós és hideg volt, a tenger tompa dübörgése a sziget szikláin verte vissza magát.
Lorian a magaslaton állt, köpenyét összehúzva, tekintete a mélyben fekvő kis
halászfalura szegeződött.
A házak apró fényei hunyorogtak az éjszakában — békés, törékeny csillagok voltak a
zűrzavar éjében.
Aztán a béke eltört.
A tenger felől hajók közeledtek. Sötét, zsíros füst kúszott utánuk, mintha maguk mögött
hozták volna a poklot.

A tenger fekete volt, mint a gyász.
A hullámok tompán verték a part köveit, mintha valami ősrégi, lassú szív dobbanásai
lettek volna.
Lorian a parton állt, a köpenyébe burkolt újszülöttet karjában tartva. A másik kezében
egy pecséttel zárt pergamentekercset szorított.
A szél cibálta a haját, a sós levegő az arcába mart, de nem mozdult.
A háttérben egy öreg férfi, Ser Adric, lassan távolodott a homokos ösvényen. Nem
nézett vissza. A lábnyomait sorra mosta el a víz. Ő vitte a hajót, amivel a királynő
parancsára a gyermeket elhozta.

A nap vérvörösen emelkedett a város fölé, de fénye nem jelentett új kezdetet — inkább
hamut és bűzt világított meg.
Kelydor fővárosa, az egykor dicsőséges Arathen, most már csak romok halmaza volt.
A palota körül füst és korom kavargott, a templomok tornyai dőlve hevertek, a harangok
megolvadtak a lángokban.
A város utcáin holttestek feküdtek, köztük asszonyok, gyermekek, papok, katonák.
A vér beleivódott a kövekbe, mintha maga a föld sem akarta volna elfelejteni, milyen
áron született meg az új király.

XV. Fejezet – Az Utolsó Éj Kelydorban

A főváros már napok óta lángokban állt.
Az utcákon vér és hamu keveredett az esővízzel, a házak omladoztak, a templomok
tornyai lángoszlopként dőltek a földre.
A távolból harangszó hallatszott — nem imára hívott, hanem halált jelezett.
A palota falait ostromgépek döngése rázta meg. A bástyákon kifáradt katonák
küzdöttek, nyilaztak a füstön át, miközben lent a kapuknál már hallani lehetett Cael
harcosainak üvöltését.

XIV. Fejezet – A Vér Tengere
Hónapok teltek el Arven halála óta.
A palota csarnokait már nem a gyász, hanem a parancsok zaja töltötte meg.
A régens királynő fekete páncélt öltött, s a trónteremben seregek kapitányait fogadta
— mindenki, aki hűséget esküdött a koronának, most a háborúba készült.
Az udvarban kovácsok dolgoztak éjjel-nappal, a szélben égett vas és olaj szaga
terjengett.
Papok áldották meg a zászlókat, katonák térdeltek, hogy utoljára hallják az imát,
mielőtt az istenek is elfordítanák arcukat.

Fejezet – A Tűz, ami Nem Alszik El

A szél sós és hideg volt, a tenger tompa dübörgése a sziget szikláin verte vissza magát.
Lorian a magaslaton állt, köpenyét összehúzva, tekintete a mélyben fekvő kis
halászfalura szegeződött.
A házak apró fényei hunyorogtak az éjszakában — békés, törékeny csillagok voltak a
zűrzavar éjében.
Aztán a béke eltört.
A tenger felől hajók közeledtek. Sötét, zsíros füst kúszott utánuk, mintha maguk mögött
hozták volna a poklot.

XII. Fejezet – A Hamuvá Égett Ígéret

A tenger moraja lassan ringatta az éjszakát.
Lorian a parton ült, hátát egy sziklának vetve, köpenyébe burkolózva. A parázs, amit a
tűzből maradt, halványan világította meg az arcát.
A tekintete messze veszett a sötét vízbe, mintha ott keresné a választ valamire, amit
már régen elveszített.
És a hullámok között, a zúgásban, ismét hallotta apja hangját.
Visszaemlékezés – A haldokló király szobája
A levegő nehéz volt a gyógynövények és a halál szagától.

XI. Fejezet – A Régens Árnyéka

A trónterem csendes volt.
A fáklyák kormos fénye meg-megremegett a falakon, mintha maga a palota is
gyászolna.
A fekete selymek leplezték az oszlopokat, a zászlókat félárbocra engedték, és a
kőpadlón még mindig ott derengett a vér halvány nyoma, amit az utolsó napokban senki
sem mert feltakarítani.
A trónon a királyné ült.
Karjában az újszülött fiú, Kelydor trónörököse.
A gyermek aludt, mit sem tudva arról, hogy egy vérrel és árulással született királyság
örököse lett.

X. Fejezet – A Hamuvá Égett Ígéret

A tenger moraja lassan ringatta az éjszakát.
Lorian a parton ült, hátát egy sziklának vetve, köpenyébe burkolózva. A parázs, amit a
tűzből maradt, halványan világította meg az arcát.
A tekintete messze veszett a sötét vízbe, mintha ott keresné a választ valamire, amit
már régen elveszített.
És a hullámok között, a zúgásban, ismét hallotta apja hangját.

Visszaemlékezés – A haldokló király szobája
A levegő nehéz volt a gyógynövények és a halál szagától.

IX.Fejezet – A Régens Árnyéka
A trónterem csendes volt.
A fáklyák kormos fénye meg-megremegett a falakon, mintha maga a palota is
gyászolna.
A fekete selymek leplezték az oszlopokat, a zászlókat félárbocra engedték, és a
kőpadlón még mindig ott derengett a vér halvány nyoma, amit az utolsó napokban senki
sem mert feltakarítani.
A trónon a királyné ült.
Karjában az újszülött fiú, Kelydor trónörököse.
A gyermek aludt, mit sem tudva arról, hogy egy vérrel és árulással született királyság
örököse lett.

VIII.Fejezet – A Király Álma
A palota csendje olyan volt, mint egy sírbolt.
Csak a kinti eső verte az ablakokat, és a távoli folyosókon elhaló suttogások
emlékeztettek rá, hogy valaha ez a hely élt.
Arven, a vak király, az ágyban feküdt.
Sápadt volt, a bőre viaszszerű, keze remegett. Már napok óta csak órákra tért magához,
az orvosok szerint minden lélegzet ajándék.
De azon az estén ébren volt.
Mellette a felesége ült, a gyermeket – az újszülött trónörököst – a dajka már elvitte.

VII. Fejezet – A Menekült Herceg
A hajó hetedik napja sodródott a szélben, mikor a part végre feltűnt.
Sziklás, ködbe vesző föld volt — idegen, nyers és hideg. A matrózok megkönnyebbülten
kiáltottak, a kapitány némán állt a kormány mellett. Csak egyvalaki nem örült az új föld
látványának.
Lorian a korláton könyökölt, a ködben a partvonalat figyelte.
A szeme karikás volt, az arca beesett, mintha minden éjszaka egy új bűn súlyát
hordozta volna.
Mert minden hullám, ami a hajót verte, egy arcot hozott vissza neki.

VI.Fejezet – A Csillagok Tanúi
A hajó gyomrában sötétség és dohszag ült.
A „Fehér Hattyú” recsegett, ahogy a hullámok ostromolták a testét, a fa nyögött, a
vasláncok csörögtek, mintha maga a tenger próbálta volna letépni.
Lorian a hordók mögött kuporgott, rongyokba bugyolálva. Napok óta nem aludt
rendesen. Csak akkor mozdult, mikor a fedélzet elcsendesedett, mikor a legénység már
a rum és fáradtság bódulatában horkolt.
Akkor, mint egy árny, kúszott elő.
A raktérből a létrán fel, hangtalanul, mezítláb, mint egy patkány.

V.Fejezet – A Fekete Ég Népe
A sivatag felett vörös volt az ég.
Nem a naplemente színe tette azzá, hanem a vér, amit a homokba itattak.
A Fekete Ég hívői gyülekeztek a mély sziklák között, ahol a föld repedt, a levegő forró
volt, és a szél idegen nyelveken suttogott.
A rituálé kezdődött.
A harcosok körbeálltak, meztelen mellkasukon fekete festék, karjukon égetett jelek.
Középen egy hatalmas, fekete ló térdelt – a legszebb, legnemesebb állat, amit valaha
láttak. A szemét bekötötték, a testét arannyal és hamuval szórták be.

IV.Fejezet – A Királyné Árnyéka
A hajnal sápadt fénye alig hatolt át a füstön.
A város még mindig égett – nem a lángoktól, hanem a félelemtől, ami minden házban,
minden szívben izzott tovább.
A nép már nem a király nevét suttogta, hanem a királynéét.
Elara az ablaknál állt, egy sötétkék köpenyben, amely alatt már nem a királynéi fehér
ruhát, hanem fekete vásznat viselt.
A tanácsosok köré gyűltek, mint a hollók a dög köré.
— Az árulók elestek, felség — mondta az egyik.

Prológus

A Bakony fölött szürke, nehéz felhők gyülekeztek, mint egy hatalmas, mozdulatlan tenger hullámai.
A hegyek között morajlott a mennydörgés, de nem a természet zenéje volt az egyetlen, ami felverte a völgy csendjét.

A föld remegett a lánctalpak súlya alatt. Négy Leopárd 2A7+ harckocsi mozgott a sárgásbarna földúton, porfelhőt kavarva, mintha valami ősi erő térne vissza a hegyek közé. A páncéltestek tompán csillogtak az esőfényben, rajtuk a magyar zászló foltja — kicsi, de makacs jelkép egy nagyobb szövetség árnyékában.

III. Fejezet – A Vér Városa
Kelydor városát füst és sikoly borította. A koronázás óta eltelt három nap alatt a
birodalom szíve pokollá változott.
A nap nem sütött, csak vörös fény derengett a ködben, mintha a napkorong is
szégyellte volna, mit lát.
A palotát őrség vette körül, Arven hű katonái — az egykori Vasherceg harcosai, akik
most vak királyuk nevében tomboltak. Ők voltak a Fekete Pajzs Testvérei, a háborúban
edződött, kegyetlen emberek, akiknek a lojalitás az utolsó fegyverük maradt.

II. Fejezet – A Menekülő Herceg(visszaemlékezés)
A palota lángolt.
A királyi csarnokból, ahol az imént még eskü hangzott el az istenek nevében, most vér
és füst tört elő. Az oltár szétrepedt, a koronát valaki eltaposta a menekülés közben.
Sikolyok, acélcsattogás, gyertyalángok tánca a vértócsák fölött – így kezdődött Kelydor
új korszaka.
Lorian futott. A tudós herceg, aki békéről, törvényről és tudásról álmodott, most sárral
borított lépcsőkön rohant lefelé, a palota hátsó folyosóin át.

A koronázás napján Kelydor egét ólomszürke köd borította. A harangok tompán szóltak, mintha nem ünnepelnének, hanem siratnának. A palota csarnokában füst és félelem kavargott: a papok olajjal kenték az oltárt, a nemesek aranyba burkolt aggodalommal figyelték a trón elé térdelő férfit.

Arven, a Vasherceg, most királlyá lett. A főpap felemelte a kehelyt, és az ősi eskü elhangzott, ahogy ezer éve mindig.
— Esküszöl-e, hogy Kelydor fényét őrzöd, míg véred el nem apad?

Prológus

A hajnal még nem érte el a Kelydor Királyság tornyait, amikor a harangok megszólaltak. Mélyen, hosszan, mintha maga az ég gyászolt volna. A hang átsiklott a ködön, végig a folyók mentén, a dombok fölött, s minden házban, ahol meghallották, a nép letérdelt, mert tudták: a király halott.

III. Aldemar, a Béketeremtő, immár porrá lett – s vele együtt a béke is. Trónja üresen áll három fia elött.

Arven, az elsőszülött, a Vasherceg, karddal és tűzzel építette hatalmát.