A lángok szaga mindig ott maradt benne.
Nem számított, hányszor mosta le vérrel, tengervízzel, sivatagi homokkal — a füst, az
égett hús szaga beleivódott a lelkébe.
Minden álma onnan indult: a máglya mellől.
Gyermek volt még.
A palota udvarában nőtt fel, az aranykupolák alatt, ahol a madarak is a király nevét
zengték.
Ott született, a tilalom ellenére, egy éjszakán, amikor a csillagok közt egy sem fénylett.
Cael.
Így nevezte az anyja. Azt mondta, a neve régi szó – jelentése: az, aki a hamuból támad
fel.

A Menedék Szigete

A sziget új neve a nép ajkán „Menedék” lett.
Nem hivatalosan adták, nem vésték kőbe, de mindenki így hívta.
Mert a világ, amely egykor Arven koronáját hordozta, most lángokban égett, és csak a
tenger közepén húzódó, apró földdarab maradt a béke szigete.
Lorian minden hajnalban a sziklás magaslaton állt, ahonnan látni lehetett a teljes öblöt.
A sziget köré új bástyák épültek, kövekből és kovácsoltvasból — nem nagyzásból,
hanem szükségből.

Fejezet – A Tűz, ami Nem Alszik El

A szél sós és hideg volt, a tenger tompa dübörgése a sziget szikláin verte vissza magát.
Lorian a magaslaton állt, köpenyét összehúzva, tekintete a mélyben fekvő kis
halászfalura szegeződött.
A házak apró fényei hunyorogtak az éjszakában — békés, törékeny csillagok voltak a
zűrzavar éjében.
Aztán a béke eltört.
A tenger felől hajók közeledtek. Sötét, zsíros füst kúszott utánuk, mintha maguk mögött
hozták volna a poklot.

A tenger fekete volt, mint a gyász.
A hullámok tompán verték a part köveit, mintha valami ősrégi, lassú szív dobbanásai
lettek volna.
Lorian a parton állt, a köpenyébe burkolt újszülöttet karjában tartva. A másik kezében
egy pecséttel zárt pergamentekercset szorított.
A szél cibálta a haját, a sós levegő az arcába mart, de nem mozdult.
A háttérben egy öreg férfi, Ser Adric, lassan távolodott a homokos ösvényen. Nem
nézett vissza. A lábnyomait sorra mosta el a víz. Ő vitte a hajót, amivel a királynő
parancsára a gyermeket elhozta.

A nap vérvörösen emelkedett a város fölé, de fénye nem jelentett új kezdetet — inkább
hamut és bűzt világított meg.
Kelydor fővárosa, az egykor dicsőséges Arathen, most már csak romok halmaza volt.
A palota körül füst és korom kavargott, a templomok tornyai dőlve hevertek, a harangok
megolvadtak a lángokban.
A város utcáin holttestek feküdtek, köztük asszonyok, gyermekek, papok, katonák.
A vér beleivódott a kövekbe, mintha maga a föld sem akarta volna elfelejteni, milyen
áron született meg az új király.

XV. Fejezet – Az Utolsó Éj Kelydorban

A főváros már napok óta lángokban állt.
Az utcákon vér és hamu keveredett az esővízzel, a házak omladoztak, a templomok
tornyai lángoszlopként dőltek a földre.
A távolból harangszó hallatszott — nem imára hívott, hanem halált jelezett.
A palota falait ostromgépek döngése rázta meg. A bástyákon kifáradt katonák
küzdöttek, nyilaztak a füstön át, miközben lent a kapuknál már hallani lehetett Cael
harcosainak üvöltését.

XIV. Fejezet – A Vér Tengere
Hónapok teltek el Arven halála óta.
A palota csarnokait már nem a gyász, hanem a parancsok zaja töltötte meg.
A régens királynő fekete páncélt öltött, s a trónteremben seregek kapitányait fogadta
— mindenki, aki hűséget esküdött a koronának, most a háborúba készült.
Az udvarban kovácsok dolgoztak éjjel-nappal, a szélben égett vas és olaj szaga
terjengett.
Papok áldották meg a zászlókat, katonák térdeltek, hogy utoljára hallják az imát,
mielőtt az istenek is elfordítanák arcukat.

Fejezet – A Tűz, ami Nem Alszik El

A szél sós és hideg volt, a tenger tompa dübörgése a sziget szikláin verte vissza magát.
Lorian a magaslaton állt, köpenyét összehúzva, tekintete a mélyben fekvő kis
halászfalura szegeződött.
A házak apró fényei hunyorogtak az éjszakában — békés, törékeny csillagok voltak a
zűrzavar éjében.
Aztán a béke eltört.
A tenger felől hajók közeledtek. Sötét, zsíros füst kúszott utánuk, mintha maguk mögött
hozták volna a poklot.

XII. Fejezet – A Hamuvá Égett Ígéret

A tenger moraja lassan ringatta az éjszakát.
Lorian a parton ült, hátát egy sziklának vetve, köpenyébe burkolózva. A parázs, amit a
tűzből maradt, halványan világította meg az arcát.
A tekintete messze veszett a sötét vízbe, mintha ott keresné a választ valamire, amit
már régen elveszített.
És a hullámok között, a zúgásban, ismét hallotta apja hangját.
Visszaemlékezés – A haldokló király szobája
A levegő nehéz volt a gyógynövények és a halál szagától.

XI. Fejezet – A Régens Árnyéka

A trónterem csendes volt.
A fáklyák kormos fénye meg-megremegett a falakon, mintha maga a palota is
gyászolna.
A fekete selymek leplezték az oszlopokat, a zászlókat félárbocra engedték, és a
kőpadlón még mindig ott derengett a vér halvány nyoma, amit az utolsó napokban senki
sem mert feltakarítani.
A trónon a királyné ült.
Karjában az újszülött fiú, Kelydor trónörököse.
A gyermek aludt, mit sem tudva arról, hogy egy vérrel és árulással született királyság
örököse lett.

X. Fejezet – A Hamuvá Égett Ígéret

A tenger moraja lassan ringatta az éjszakát.
Lorian a parton ült, hátát egy sziklának vetve, köpenyébe burkolózva. A parázs, amit a
tűzből maradt, halványan világította meg az arcát.
A tekintete messze veszett a sötét vízbe, mintha ott keresné a választ valamire, amit
már régen elveszített.
És a hullámok között, a zúgásban, ismét hallotta apja hangját.

Visszaemlékezés – A haldokló király szobája
A levegő nehéz volt a gyógynövények és a halál szagától.

IX.Fejezet – A Régens Árnyéka
A trónterem csendes volt.
A fáklyák kormos fénye meg-megremegett a falakon, mintha maga a palota is
gyászolna.
A fekete selymek leplezték az oszlopokat, a zászlókat félárbocra engedték, és a
kőpadlón még mindig ott derengett a vér halvány nyoma, amit az utolsó napokban senki
sem mert feltakarítani.
A trónon a királyné ült.
Karjában az újszülött fiú, Kelydor trónörököse.
A gyermek aludt, mit sem tudva arról, hogy egy vérrel és árulással született királyság
örököse lett.

VIII.Fejezet – A Király Álma
A palota csendje olyan volt, mint egy sírbolt.
Csak a kinti eső verte az ablakokat, és a távoli folyosókon elhaló suttogások
emlékeztettek rá, hogy valaha ez a hely élt.
Arven, a vak király, az ágyban feküdt.
Sápadt volt, a bőre viaszszerű, keze remegett. Már napok óta csak órákra tért magához,
az orvosok szerint minden lélegzet ajándék.
De azon az estén ébren volt.
Mellette a felesége ült, a gyermeket – az újszülött trónörököst – a dajka már elvitte.

VII. Fejezet – A Menekült Herceg
A hajó hetedik napja sodródott a szélben, mikor a part végre feltűnt.
Sziklás, ködbe vesző föld volt — idegen, nyers és hideg. A matrózok megkönnyebbülten
kiáltottak, a kapitány némán állt a kormány mellett. Csak egyvalaki nem örült az új föld
látványának.
Lorian a korláton könyökölt, a ködben a partvonalat figyelte.
A szeme karikás volt, az arca beesett, mintha minden éjszaka egy új bűn súlyát
hordozta volna.
Mert minden hullám, ami a hajót verte, egy arcot hozott vissza neki.

VI.Fejezet – A Csillagok Tanúi
A hajó gyomrában sötétség és dohszag ült.
A „Fehér Hattyú” recsegett, ahogy a hullámok ostromolták a testét, a fa nyögött, a
vasláncok csörögtek, mintha maga a tenger próbálta volna letépni.
Lorian a hordók mögött kuporgott, rongyokba bugyolálva. Napok óta nem aludt
rendesen. Csak akkor mozdult, mikor a fedélzet elcsendesedett, mikor a legénység már
a rum és fáradtság bódulatában horkolt.
Akkor, mint egy árny, kúszott elő.
A raktérből a létrán fel, hangtalanul, mezítláb, mint egy patkány.

V.Fejezet – A Fekete Ég Népe
A sivatag felett vörös volt az ég.
Nem a naplemente színe tette azzá, hanem a vér, amit a homokba itattak.
A Fekete Ég hívői gyülekeztek a mély sziklák között, ahol a föld repedt, a levegő forró
volt, és a szél idegen nyelveken suttogott.
A rituálé kezdődött.
A harcosok körbeálltak, meztelen mellkasukon fekete festék, karjukon égetett jelek.
Középen egy hatalmas, fekete ló térdelt – a legszebb, legnemesebb állat, amit valaha
láttak. A szemét bekötötték, a testét arannyal és hamuval szórták be.

IV.Fejezet – A Királyné Árnyéka
A hajnal sápadt fénye alig hatolt át a füstön.
A város még mindig égett – nem a lángoktól, hanem a félelemtől, ami minden házban,
minden szívben izzott tovább.
A nép már nem a király nevét suttogta, hanem a királynéét.
Elara az ablaknál állt, egy sötétkék köpenyben, amely alatt már nem a királynéi fehér
ruhát, hanem fekete vásznat viselt.
A tanácsosok köré gyűltek, mint a hollók a dög köré.
— Az árulók elestek, felség — mondta az egyik.

Prológus

A Bakony fölött szürke, nehéz felhők gyülekeztek, mint egy hatalmas, mozdulatlan tenger hullámai.
A hegyek között morajlott a mennydörgés, de nem a természet zenéje volt az egyetlen, ami felverte a völgy csendjét.

A föld remegett a lánctalpak súlya alatt. Négy Leopárd 2A7+ harckocsi mozgott a sárgásbarna földúton, porfelhőt kavarva, mintha valami ősi erő térne vissza a hegyek közé. A páncéltestek tompán csillogtak az esőfényben, rajtuk a magyar zászló foltja — kicsi, de makacs jelkép egy nagyobb szövetség árnyékában.

III. Fejezet – A Vér Városa
Kelydor városát füst és sikoly borította. A koronázás óta eltelt három nap alatt a
birodalom szíve pokollá változott.
A nap nem sütött, csak vörös fény derengett a ködben, mintha a napkorong is
szégyellte volna, mit lát.
A palotát őrség vette körül, Arven hű katonái — az egykori Vasherceg harcosai, akik
most vak királyuk nevében tomboltak. Ők voltak a Fekete Pajzs Testvérei, a háborúban
edződött, kegyetlen emberek, akiknek a lojalitás az utolsó fegyverük maradt.

II. Fejezet – A Menekülő Herceg(visszaemlékezés)
A palota lángolt.
A királyi csarnokból, ahol az imént még eskü hangzott el az istenek nevében, most vér
és füst tört elő. Az oltár szétrepedt, a koronát valaki eltaposta a menekülés közben.
Sikolyok, acélcsattogás, gyertyalángok tánca a vértócsák fölött – így kezdődött Kelydor
új korszaka.
Lorian futott. A tudós herceg, aki békéről, törvényről és tudásról álmodott, most sárral
borított lépcsőkön rohant lefelé, a palota hátsó folyosóin át.

A koronázás napján Kelydor egét ólomszürke köd borította. A harangok tompán szóltak, mintha nem ünnepelnének, hanem siratnának. A palota csarnokában füst és félelem kavargott: a papok olajjal kenték az oltárt, a nemesek aranyba burkolt aggodalommal figyelték a trón elé térdelő férfit.

Arven, a Vasherceg, most királlyá lett. A főpap felemelte a kehelyt, és az ősi eskü elhangzott, ahogy ezer éve mindig.
— Esküszöl-e, hogy Kelydor fényét őrzöd, míg véred el nem apad?

Prológus

A hajnal még nem érte el a Kelydor Királyság tornyait, amikor a harangok megszólaltak. Mélyen, hosszan, mintha maga az ég gyászolt volna. A hang átsiklott a ködön, végig a folyók mentén, a dombok fölött, s minden házban, ahol meghallották, a nép letérdelt, mert tudták: a király halott.

III. Aldemar, a Béketeremtő, immár porrá lett – s vele együtt a béke is. Trónja üresen áll három fia elött.

Arven, az elsőszülött, a Vasherceg, karddal és tűzzel építette hatalmát.