Prológus

A Bakony fölött szürke, nehéz felhők gyülekeztek, mint egy hatalmas, mozdulatlan tenger hullámai.
A hegyek között morajlott a mennydörgés, de nem a természet zenéje volt az egyetlen, ami felverte a völgy csendjét.

A föld remegett a lánctalpak súlya alatt. Négy Leopárd 2A7+ harckocsi mozgott a sárgásbarna földúton, porfelhőt kavarva, mintha valami ősi erő térne vissza a hegyek közé. A páncéltestek tompán csillogtak az esőfényben, rajtuk a magyar zászló foltja — kicsi, de makacs jelkép egy nagyobb szövetség árnyékában.

A „Viharhíd 25” hadgyakorlat harmadik napján a Delta-szakasz éppen egy szimulált ellenséges állásra készült rajtaütést gyakorolni.
A parancsnok, Szabó Dániel hadnagy, a toronyból figyelte a horizontot. Hosszú éveket töltött a honvédségnél, túl sok gyakorlatot, túl kevés valóságos harcot látott — de most valami furcsa érzés szorította a mellkasát.

– Delta-egy, itt Alfa. Meteorológiai figyelmeztetés van érvényben. Tartsa a pozíciót, várjon további parancsot. Ismétlem, ne mozduljanak! – recsegett a rádió.

A hadnagy bólintott, bár senki sem látta. A levegő sűrű volt, fémízű. A műszerek vibráltak, a GPS-jel ugrált, mintha a rendszer nem tudná, hol van. A légnyomás hirtelen megváltozott, a rádióban zúgás támadt, majd egy mély, tompa dörrenés, amely nem hasonlított semmilyen ismert robbanáshoz.

Aztán megnyílt az ég.

Nem villám csapott le, hanem egy spirálisan örvénylő fényoszlop, amely vakító fehérből kékeszöldbe váltott, s az egész környéket elnyelte. A tankok motorjai lefulladtak, a rádiók elnémultak, a világ megszűnt.

Amikor Szabó hadnagy magához tért, a motor halkan zúgott újra, de a kijelzők üresek voltak. A GPS nem talált műholdat, a rádió csak süvített.
A levegő hűvös volt, más. Tisztább.

A táj megváltozott.
A dombokat nem szelte át aszfaltút, nem álltak távolban villanypóznák, se hangár, se sátortábor. Csak fák, ameddig a szem ellátott — sudár tölgyek és bükkök, melyeknek korát ember nem mondhatta volna meg.

A legénység tagjai egymás után szálltak ki. A föld nedves volt, nyers szagú, és valahol, nem messze, ágyúdörgés visszhangzott.
De nem az a száraz, modern robbanás, amit a 120 milliméteres löveg produkál — hanem tompa, lassú, füsttel kevert dörrenés, mint a régi idők ágyúi.

Kovács őrmester felkapta a fejét.
– Hallották ezt? Ez... ez nem NATO-fegyver.

Szabó felemelte a távcsövet. A völgy túloldalán, a ködön át mozgás látszott.
Lovasok.
Százával. Fekete csákók, kék menték, lobogó zászlók.
És az egyik lobogó... vörös-fehér-zöld volt, középen arany címerrel.

A hadnagy elhallgatott. A szíve gyorsabban vert, mint bármely csatán vagy gyakorlaton.
Aztán, mintha a történelem maga súgta volna fülébe, megértette.

A domb túloldalán magyar katonák álltak — de nem a 21. századból.
A 48-as honvédek kiáltása verte fel a levegőt:

– Éljen a haza! Éljen Kossuth!

A Leopárdok néma acélszobrai fölött elszállt egy holló.
A történelem kört írt le, és a jövő gépei most a múlt földjét taposták.

A tanktorony belsejében még mindig sistergett a rádió.
Szabó hadnagy újra megpróbálta a kapcsolatot a vezetéssel.

– Alfa, itt Delta-egy. Jelentkezzen, vétel.
Csak a statikus zúgás válaszolt.

– A fenébe... – mormolta, majd lecsapta a mikrofont.
A légnyomás stabilizálódott, de a levegőben valami furcsa, édeskés szag maradt. Nem füst, nem robbanóanyag — inkább valami természetellenesen tiszta.

A hadnagy intett a legénységnek:
– Kis pihenő. Lássuk, mi a helyzet odakint.

A négy tankból lassan kiszálltak a katonák. A terepcsizmák cuppogtak a nedves földön. A nap alacsonyan járt, szűrt fénye aranyba vonta a völgyet.

Aztán mind megdermedtek.

A domb túloldaláról dobpergés hallatszott. A következő pillanatban egy kisebb lovascsapat bukkant fel a fák közül — kék menték, piros nadrág, sarkantyú csillan, zászlók lobognak.
A lovak izzadtak, a katonák kardot rántottak, és valami furcsa nyelven — vagyis inkább furcsán régiesen — kiáltoztak.

Kovács őrmester nevetett.
– Na ne... ez valami rohadtul jól szervezett hagyományőrző show lehet. Nézzék már! Népfelkelők, huszárok meg minden.
– A NATO-tól ez új, de végül is, miért ne – morogta Molnár tizedes. – A múltat a jövővel, mi?

– Csend! – szólt rájuk Szabó. – Előbb biztosítsuk a területet.

A hadnagy felemelte a kezét, és belenézett a távcsövébe.
A lovasok közeledtek, most már jól látta a zászlót is — középen a Kossuth-címer, körben a piros-fehér-zöld.
A szíve kihagyott egy ütemet.

– Ez... ez nagyon élethű – mondta halkan. – Olyan, mintha tényleg...
– Mi lenne, hadnagy úr? – kérdezte Kovács.
– Semmi.

A hadnagy rádión próbált kapcsolatot létesíteni a másik tankkal.
– Delta-kettő, látják ezt?
– Látjuk. Elég komoly statiszták.
– Tartani a pozíciót, tüzelni tilos, ismétlem: tüzelni tilos.

A lovasok már csak ötven méterre voltak, a zászlóvivő előrelovagolt, és felemelt karddal kiáltott:

– Kik vagytok ti?! Mely hadtest zászlaja alatt jöttetek?!

A magyar akcentus tisztán hallatszott, de a hanghordozás, a szóhasználat olyan volt, mintha egy színházból vagy egy filmforgatásról szaladt volna ki.

Kovács vigyorogva válaszolt:
– NATO, öcsém! Békemisszió, érted?

A lovas értetlenül nézett rá.
– Nátó...? Miféle nemzet az?

A hadnagy ekkor lépett előre. A kezét magasba emelte, békés szándékot jelezve.
– Hadnagy Szabó Dániel, Magyar Honvédség! Azonosítja magát, uram?

A másik férfi — fiatal, bajuszos, díszes dolmányban – előrehajolt a nyeregben.
– Magyar... Honvédség? Soha nem hallottam ilyen nevű hadról. Én Boros Gábor százados, a császári erők ellen harcoló magyar honvédsereg tisztje vagyok. És maguk... miféle fegyvereket hoztak ide az ördög országából?

A katonák egymásra néztek.
Kovács vállat vont.
– Ez tényleg elég mélyen éli a szerepét, hadnagy úr.
– Kuss, Kovács – morogta Szabó.

A hadnagy egy pillanatra lehunyta a szemét. Minden jel azt mutatta: ez nem lehet díszlet. A levegő, a táj, a hangok... és azok az ágyúdörrenések a távolban.
Valahol, a látóhatáron túl, csata dúlt.

Megpróbált még egyszer a rádióba beszélni.
– Alfa, itt Delta-egy, vétel!

Semmi válasz. Csak a múlt hallgatása.

A csendet csak a madarak rikoltása és a Leopárdok motorjának halk utózúgása törte meg.
A honvédek szemében félelem és hitetlenkedés csillogott, ahogy a hatalmas gépekre néztek. A fémtestek, a torony mozgása, a lánctalpak mély nyomai a sárban – mind olyan volt, mint valami másik világból való teremtmény.

– Az ördög fattyai ezek… – suttogta az egyik huszár a százados mögött. – Mozdult a vas, magától!
– Bolond ne beszélj, ember! – mordult rá Boros százados, de a hangja megingott. – Bizonyára valami császári masina, valami új pokoli találmány…

Kovács félhangosan odaszólt:
– Hát ez kész… ezek a srácok full improvizálnak. Én nem tudom, honnan szedték ezeket a kosztümöket, de díjat érdemelnének.

– Csend! – intette le Szabó hadnagy, majd lassan előrelépett. – Uraim, békés szándékkal jöttünk. Nem ellenségek vagyunk.

Boros százados lassan leemelte a kardját, de nem tette el.
– Ha magyar ember vagy, bizonyítsd! Ki a királyunk?

A hadnagy megtorpant.
– Magyarország köztársaság… – kezdte, majd elharapta a szót.
– Micsoda? – kérdezte a százados, homlokát ráncolva. – Ilyen szót még nem hallottam.
– Jó, jó… hagyjuk. – Szabó mély levegőt vett. – Mondja, százados úr… most… milyen év van?

– Milyen év? – kérdezett vissza a honvéd. – 1848-at írunk, uram. Március idusa után vagyunk, s a szabadságért küzd a haza!

A levegő megfagyott.
Kovács felnevetett, de a hangja hamisan csengett.
– Na persze. Igen, 1848. Klassz poén. Hol a kamera? Valahol tuti van egy stáb, nem?

Molnár tizedes elővette a mobilját.
Semmi jel.
A kijelző sötét.
– Nincs térerő, hadnagy úr… és a GPS is halott.
– A drónkapcsolat?
– Semmi. Mintha az egész rendszer megszűnt volna.

Szabó tekintete egy pillanatra megkeményedett.
A szél megmozdította a zászlót, a Kossuth-címer aranyló szegélye megcsillant a napfényben.
Egy gondolat villant át az agyán, de gyorsan elhessegette. Lehetetlen.

Boros százados intett, s két huszár óvatosan közelebb merészkedett a tankhoz. Egyikük felemelte a kezét, és megérintette a lánctalpat. A fém hideg volt, idegen.
– Ez... ez él? – kérdezte tétován.
A másik megszólalt:
– Olyan, mintha... mint egy vasbika!
– Vasbika? – kérdezte Kovács, majd röhögve hátrafordult a többiekhez. – Na, ez jó. Fiúk, bemutatom a Vasbikát, NATO edition.

De a honvédek arca komoly maradt. Félelem ült rajtuk.
Boros végül megszólalt:
– Akárhonnan jöttetek is, embereim, ha magyarok vagytok, a haza most minden kézre szükséget tart. A császáriak Esztergom felől nyomulnak, s a mi ütegünk gyenge. Az a... bika ott – intett a tankra – ha fegyver, akkor segíthet.

A hadnagy nem válaszolt azonnal.
A szíve hevesen vert.
A világ, amit ismert, lassan darabjaira hullott.
Minden jel, minden részlet egy irányba mutatott.

Nem gyakorlat.
Nem bemutató.
Nem film.

Hanem valami sokkal nagyobb, felfoghatatlanabb dolog.

– Ember… – suttogta Molnár. – Lehet, hogy tényleg 1848-ban vagyunk?

Szabó lehunyta a szemét, majd halkan megszólalt:
– Addig is, amíg ezt kiderítjük… tartani a fegyelmet. Fegyvert nem emelünk senkire.
Aztán Boroshoz fordult.
– Százados úr, vezessen a táborába. De előre figyelmeztetem… amit látni fog, arra nincsen felkészülve.

Boros bólintott, bár a szemében még ott villogott a kétely és a félelem.
A Leopárdok motorja felmorajlott, és a völgyön végigfutott a hangja – mély, földrengető, emberfeletti.
A lovak megremegtek, némelyik felágaskodott.

A százados csak ennyit suttogott:
– Isten irgalmazzon nekünk…

A modern acél és a szabadságharc zászlói együtt indultak el a völgy pereme felé.
A jövő és a múlt most először lépett ugyanabba a sárba.