A Menedék Szigete

A sziget új neve a nép ajkán „Menedék” lett.
Nem hivatalosan adták, nem vésték kőbe, de mindenki így hívta.
Mert a világ, amely egykor Arven koronáját hordozta, most lángokban égett, és csak a
tenger közepén húzódó, apró földdarab maradt a béke szigete.
Lorian minden hajnalban a sziklás magaslaton állt, ahonnan látni lehetett a teljes öblöt.
A sziget köré új bástyák épültek, kövekből és kovácsoltvasból — nem nagyzásból,
hanem szükségből.
Nem arany díszítette őket, hanem a füst és az acél szaga.
A hajdani herceg, aki valaha finom szövetek és udvari intrikák között nőtt fel, most
naponta a munkások között járt, keze poros, ruhája olajos volt.
Nem parancsolt – dolgozott.
Terveket rajzolt, hidakat erősített, gépeket épített, amelyek a tengerről közeledő
hajókat messziről lángba borították.
A görögtűz, amit a fosztogatók ellen először használt, most új formát öltött: "Lerion"
tüzének hívták, és a híre messze szállt a tengeren túlra is.
A királyság romjai között lassan terjedni kezdett a szóbeszéd.
Hogy van egy sziget, ahol a Cael-féle vérengzések elől menekülők biztonságot
találnak.
Ahol a füst nem a templomok égését, hanem a kovácsok munkáját jelzi.
Ahol az emberek újra mernek énekelni, dolgozni, remélni.
Először csak néhány hajó érkezett – megtört halászok, megfáradt asszonyok, néhány
katona, aki eldobta a fegyverét, hogy új életet kezdjen.
De hetek múltán már egész karavánok szelték a tengert éjnek idején, a Cael-uralta
partok felől, torz, viharvert vitorlák alatt.
A szigeten Lorian mindet fogadta.
Nem kérdezett származást, sem múltat.
Azt mondta:
– Aki ide ér, az szabad.
És valóban: a Menedéken nem volt rang.
A nemesek a földet túrták, a tudósok kőfalat raktak, az egykori katonák a gyerekek
tanításában segédkeztek.
A régi rend, amit a szárazföldön Cael vérrel írt újra, itt csendben kihalt — és valami új
kezdett gyökeret verni.
Esténként, mikor a tengerparti tűz körül gyűltek össze az emberek, Lorian néha a parton
ült a gyermekkel a térdén.
A kisfiú már járt, beszélni tanult, és amikor a tűz fénye táncolt a szemében, Lorian néha
úgy érezte, mintha Arven nézne vissza rá.
A múlt hangjai, a testvér szavai, a bűn és bocsánat mind egybeolvadtak ebben a
pillanatban.
Egy este az egyik öreg kovács megszólította:
– Uram, mondják, hogy Cael maga az ördög, és hogy a világ már elveszett.
Lorian csendben felelt:
– Akkor majd új világot kovácsolunk. A vasból, amit a régi hátrahagyott.
A tenger túloldalán eközben a vér és láng uralkodott.
De a sziget – a Menedék – élni kezdett.
Minden új hajóval, ami partot ért, új élet, új tudás, új akarat érkezett.
Az emberek dalokat írtak, meséket mondtak a „névtelen tudósról”, aki eszével legyőzte
a halált.
S egy napon a hírek Cael fülébe is eljutottak.
Hogy valahol a tengeren túl, egy férfi az ő hódításai elől menekülőknek otthont ad,
és hogy a tűz, amit használnak, nem emberi tűz.
Cael akkor felnevetett, és így szólt a vezéreihez:
– A sötétség elől nem menekülhetnek. Még a tenger sem rejtheti el őket előlem.
De azon az éjjelen a Menedék-szigeten új csillag ragyogott fel a horizonton.
A tengerészek azt mondták, az új csillag tudós tüzét jelöli — és aki azt látja, tudja: van
még remény.
A világ romjain egy új erő született, csendben, emberi kézből, nem isteni kegyből.
És Lorian, mikor az égre nézett, csak ennyit suttogott:
– Arven… a fiad él. És egyszer, ha eljön az idő, a fény visszatér a királyságba.