XV. Fejezet – Az Utolsó Éj Kelydorban

A főváros már napok óta lángokban állt.
Az utcákon vér és hamu keveredett az esővízzel, a házak omladoztak, a templomok
tornyai lángoszlopként dőltek a földre.
A távolból harangszó hallatszott — nem imára hívott, hanem halált jelezett.
A palota falait ostromgépek döngése rázta meg. A bástyákon kifáradt katonák
küzdöttek, nyilaztak a füstön át, miközben lent a kapuknál már hallani lehetett Cael
harcosainak üvöltését.
A trónterem ajtaját újra és újra megremegtette a csata moraja.
Bent a régens királynő a trónon ült, karjában az alvó csecsemővel — a trónörökössel.
Arcán a fáradtság és a dacos büszkeség keveredett.
Mellette ott állt Ser Adric, a legfőbb bizalmasa, az öreg tanácsos, aki már három királyt
szolgált hűséggel.
— Felség — mondta reszkető hangon. — Nem maradhatunk. A város elesett. A katonák
visszavonulnak, a kapukat már csak idő tartja.
A királynő felnézett rá. Szeme alatti árnyék mély volt, mint a bánat.
— Kelydor trónját nem hagyja el senki. A királyné a palotában marad.
— Könyörgöm! — lépett közelebb Adric. — A király még építtette az alagutakat, a titkos
folyosókat, amik a folyó alá vezetnek. A gyermekkel együtt… még van esély!
A királynő halkan felnevetett — keserűen, szinte őrülten.
— Esély? Nincs már esély. Csak a legenda maradhat. És a királyi vérnek... folytatódnia
kell.
Ekkor intett.
A trónterem oldalajtaján egy fiatal cselédlány lépett be — Maerin, alázatos, ijedt
tekintetű, aki még a vérszagot sem szokta meg.
A királynő selyemerszényt vett elő, és a lány kezébe nyomta. Az aranyak súlya szinte
lehúzta a lány karját.
— Fogd. Menj az alsó városba. Keresd meg azt az asszonyt… azt a parasztasszonyt,
akinek ma gyermeke született. Vásárold meg a gyermekét.
A lány elsápadt, de nem mert ellenkezni.
— Felség…?
— Megértetted, amit mondtam. A gyermek életéért egész családját kárpótoljuk.
A hangja halkan remegett, de a szeme hideg volt, mint az acél.
— Senki sem tudhatja meg. Senki.

A Csere
Nem sokkal később Maerin visszatért.
Kezében egy rongyba bugyolált újszülöttet hozott, aki gyengén sírdogált.
A királynő felállt, karjában a valódi herceggel, és némán nézte a két gyermeket.
Ugyanaz a kor, ugyanaz a hajszín, ugyanaz a halvány, piros bőr.
Adric elfordult, mikor a csere megtörtént.
A királynő az idegen csecsemőt díszes királyi ruhába öltöztette, s mellé fektette a
bölcsőbe.
A saját gyermekét selyembe bugyolálta, és Adric elé lépett.
— Te fogod őt elvinni.
Egy tekercset nyújtott át neki, a király pecsétjével.
— Ez a levél annak szól, akit a világ elárult, de akit a férjem haláláig a testvérének
nevezett. Loriannek.
— Lorian… él? — suttogta Adric.
A királynő bólintott.
— A hírek szerint egy szigeten él, ahol a fosztogatók ellen tüzet bocsátott a tengerre.
Senki más nem lehetett, csak ő.
A csecsemőt Adric karjába helyezte.
— Ezt a gyermeket add át neki. És ezt — mondta, s a másik kezében egy
pergamentekercset nyomott — Ezzel juttasd biztonságba.
A hangja megremegett.
— Mondd meg neki, hogy a trón örököse az ő kezében van. Hogy a vér, amit egykor
elégettek, most rajta keresztül születik újjá.
A Búcsú
A palota falai megremegtek, mikor a kapuknál áttörték az ostromgépek a bejáratot.
A királynő ablakhoz sétált, és lenézett a lángoló városra.
A sötét égen fekete füst gomolygott, mint valami démoni szárny.
A távolban már hallani lehetett Cael kürtjeit.
Adric egy utolsó pillantást vetett a királynőre.
— Felség…
— Menj. Minden perc számít.Maerin te is menekülj el,egy vastag aranyerszényt
nyomott a fiatal nő kezébe.
A férfi és a nő bólintottak, majd eltűntek a titkos ajtón,férfi karjában a gyermekkel, a
levéllel, és a királyság utolsó reményével.
A Hamis Trónörökös
A királynő egyedül maradt a trónteremben, a hamis gyermekkel.
Leült a trónra, karjában a kicserélt csecsemővel, és csendesen dúdolni kezdett neki.
Odakint már Cael katonái betörték a palota kapuit.
A kövek között füst és vér szivárgott, a lángok lassan bekúsztak a termekbe.
A királynő felnézett a mennyezetre, és csak ennyit suttogott:
— Ha az istenek hallanak, legalább egy életet hagyjanak meg a vérünkből.
A trónterem ajtaja feltépődött.
Fekete páncélos harcosok léptek be, arcukat vér borította.
A királynő nem mozdult.
Csak ringatta a hamis gyermeket, miközben a lángok lassan körülölelték a trónt.