Két napja tombolt a pokol.
A tengerpart, ahol hajdan gyermekek kacagtak és halászok vonták ki a hálót, most
testekkel volt borítva — katonák, papok, tudósok, lázadók és hódítók. A víz feketévé vált
a hamutól, és vörössé a vértől.
A napkorong alig látszott, elrejtette arcát a füst és halál szürke köde mögé.
Cael ott állt a part fölé magasodó dombon.
A páncélja repedt, a vállát vér borította, de szemeiben ugyanaz a vad, elnyomhatatlan
tűz égett, mint fiatalkorában, amikor először kelt hadba a vad törzsek között.
A levegőben rothadás és tenger sós illata keveredett, s miközben újabb parancsokat
osztogatott, tekintete a távolba révedt.
Ott, a menedék falai előtt, a magaslaton, egy alak állt. A szelek lobogtatták köpenyét,
körülötte parancsokat teljesítő katonák és tudósok siettek.
Cael megmerevedett.
– Lorian… – suttogta.
A felismerés, mint egy penge, lassan hatolt belé. A féltestvér, akiről azt hitte, a múlt
tengerébe veszett, most ott állt vele szemben – nem hercegi öltözékben, hanem
hadvezérként, a nép reményeként.
Düh és valami furcsa, elfojtott tisztelet kavargott benne.
A sors úgy akarta, hogy kettőjük közül csak egy maradhat.
Aznap este a harc újra fellángolt.
Lorian védvonalai recsegtek, de álltak, mint a sziklák. Cael seregei újra és újra
nekirontottak, hullámokként törve a falaknak.
A menedék katonái kimerülten, vértől ázott ruhában, de fanatikus elszántsággal
harcoltak – nem a trónért, hanem a világért, amit elveszíteni készültek.
A harmadik nap hajnalán a csata újra fellángolt.
Cael ekkor már érezte testében a gyengeséget.
Apró, fekete foltok jelentek meg a bőrén. A láza égett, az ereje fogyott, de senkinek sem
mutatta. Tudta, mit jelent: a pestis, a betegség, amelyet a háború hozott magával, most
őt is elérte.
De nem hátrált. Még nem.
– Ma véget ér ez a világ – morogta, miközben kardját előhúzta. – És én leszek az, aki
eloltja az utolsó lángot is.
Egy végső, elkeseredett rohamot indított. A trombiták üvöltöttek, a föld megremegett,
és Cael hadereje áttörte Lorian utolsó védvonalát.
A falakon a zászlók megégtek, a templom harangjai elnémultak.
A csata forgatagában, vérrel és hamuval borítva, a két testvér egymással szemben állt.
Körülöttük Cael harcosai és Lorian katonái egymás után hullottak el. A tengerből szél
kelt, amely eloltotta a lángok egy részét, s a hamu, mint sötét hó, hullott köréjük.
Cael lépett először. Kardja nehéz volt, de mozdulata még mindig villámgyors.
Lorian fáradtan, de határozottan emelte a fegyverét. Tudta, hogy esélye alig van, de már
nem számított.
Minden vágásuk mögött múlt és vér emléke állt: egy gyermek, aki fattyúként élt, és egy
másik, aki örökölt mindent – még a bűnt is.
A párbaj rövid volt, de vad.
Vas csattant vas ellen, a szikrák az arcukba hulltak.
Lorian megsebzése után még egyszer, utoljára ellentámadt, de Cael pengéje gyorsabb
volt – a mellkasába fúródott.
A herceg térdre rogyott.
A vér végigfolyt a ruháján, a föld vörössé vált körülötte.
Cael zihálva, verejtékkel borítva állt fölötte. A szemében nem volt már gyűlölet – csak
valami mély, szomorú felismerés.
– Nem vagy harcos, Lorian… – mondta halkan, s a hangja fátyolos volt. – De…
derekasan helytálltál.
Megérintette a homlokát a kard hegyével, mintha áldást adna rá.
Lorien:
(nehezen lélegzik, rekedt hangon)
– Látom rajtad… tudod, mi az, ami téged is elragad majd, testvér.
A fekete halál a véredben kúszik.
Az istenek… már megjelöltek.
Cael:
(ridegen, de fáradt mosollyal)
– Az istenek? Azok már régen elfordultak tőlünk, Lorien.
Én magam vagyok az ítélet, amit ránk mértek.
Lorien:
– Akkor az ítélet rohad benned, Cael.
Látom a szemedben… már tudod, hogy véged.
Nem én győztelek le – a saját sötétséged tette meg helyettem.
Cael:
(fáradt, gúnyos mosollyal)
– Lehet. De előbb ti pusztultok el.
Lorien:
– Nem… együtt pusztulunk.
A világ is fellélegzik, ha mi ketten végre eltűnünk belőle.
(Cael némán nézi, majd lassan bólint, ahogy a szél a hamuval együtt körülöttük kavarog.
Lorien lehunyja a szemét.)