A Menedék nappal a vas és kő szigete volt; éjjel pedig a lámpásoké és a susogó
imádságoké.
Lorian minden reggel a műhelyek között járta a sorokat: acélforgácsok, füstös
kovácsok, fáradt, de céltudatos kezek. A tervei nem dísznek készültek — életet adtak a
falaknak. A készülő szerkezetek közt alakultak ki azok az eszközök, amelyekkel a tenger
felől érkező poklot elhárítják.
A műhelyek nem pusztán fegyvereket gyártottak: itt kovácsolták a lakosok új szerepét
is. A tudósok finom csöveket szerkesztettek a görögtüzekhez, a hajdani hajóácsok
hálókat és aknákat terveztek, a falvak kovácsai és halászai megtanulták a védőművek
és csapdák kezelését. Lorian nem különített el szerepeket; mindenkiből katonát és
reménysugarat kovácsolt.
A parancsnoki sátorban térképek lógtak: áramlatok, szelek és ködfoltok jelölve. Lorian
mindent áttanulmányozott; a tenger mozgását, a partraszálló hajók lehetséges vonalait,
a szigeten belüli rejtett folyosókat. A stratégia egyszerű volt, de kegyetlen: megzavarni a
flottát, meggyújtani, ahol kell, és minden parciális partraszállást visszaverni.
Egy szürke napon új hajó kötött ki a kikötőben. A fedélzeten egy csoport öreg pap lépett
partot — arcukon a megpróbáltatástól vonások, vállukon a tudás terhe. Egy pillanatnyi
csend támadt közöttük és Lorian között: a férfiak és nők, akiket gyermekként ismert,
most visszatértek. Sok évet hagytak maguk mögött; maradék erejükben ott ült a
felismerés.
Csak ők látták meg először. Nem harsány megafonokkal, nem ünneplő kórussal — halk
léptekkel, elfordított tekintettel közeledtek. Maren atya, aki Lorian ifjúságában tanító
volt, most közelebb lépett; tekintete csendes, de gyors volt: felismerte az embert, aki az
utóbbi hónapok csodájának atyja volt. Más papok is, akiket Lorian ismert — néhányan
régesről, akik még akkor látták őt, mikor még az udvar könyvei közt nőtt — most
odaléptek, és halk szavakkal üdvözölték.
Maren atya suttogva közelebb lépett; arcán halvány mosoly, de a hangja remegett,
amikor megszólította őt:
— Lorian? — kérdezte. — A… te vagy az?
Lorian közelebb hajolt és így szólt:
— Igen. Nem titkolom többé. Lorian vagyok.
A többiek körbeálltak. Egyikük — Maren atya, akit Lorian gyermekkorából ismert,
tanárból pap lett — térdre hullt a porba. Nem azért, hogy hódoljon, hanem mert az
emberi hálától tört meg: a túlélésért, a reményért.
— Fiam — mondta törékenyen — hallottunk a tűz csodájáról. Hallottuk, hogy a
menekültek ide jönnek. Most… el kell mondanod. Ki ez a gyermek mutatott Lorian körül
játszó hároméves forma gyerekre?
Lorian tudta, mikor milyen titkot szabad elárulni. A tömeg előtt nem vallotta meg a
gyermek származását — nem adta föl a védelmet. Ehelyett titokban hívta a papokat,
Marent és két másik, régi tanút. Egy félreeső udvaron, a műhelyek füstje mögé
Lorian megállt. A hajógyárak zajától mentes pillanatban csak a tenger morajlását
lehetett hallani. a papok felé nyújtotta a tekercset is. Az idő lassan forgott körülöttük.
— Ez Arven fia — mondta Lorian. — A király fia. A királynő levele bizonyítja: ő az utolsó
vér. És most… rátok kell bíznom.
Maren atya remegve nézett, a gyermekre majd lorian kezében lévő pergamenre. A
tekercs kinyílott — Maren gyengéden olvasta. Az arcán egyszerre látszott az iszonyat és
a megkönnyebbülés: meg volt a bizonyíték Lorian ártatlanságára, és a beismerés, hogy
a királynő tette, amit tett.
— Áldott legyen az igazság — suttogta Maren.
— Csak ti — szólt halkan, tekintetében minden nyomaték — tudjátok meg ezt. Ne
mondjátok el a falunak, se a harcosoknak, se a nemeseknek. Ha Cael hallaná, maga
jönne közvetlenül. A gyermeket titokban kell őrizni. A papok arcán megrendült az
ismeret; Maren atya keze remegett, de pillanatokon belül megértette és karon vezette a
gyermeket.
— Esküszünk — mondta Maren csendesen, és kézfeltartással pecsételte meg az
ígéretet. — A mi életünk, a mi imáink és testünk is oltalom lesz. Csak mi tudjuk az
igazságot. Nem a nép. Nem a falvak. Csak mi.
Ezzel a titokkal a papok elvonultak a templom felé, ahol az őrségváltást már előre
megszervezték. A templom a sziget szívében nem volt nagyszerű; kőfalai azonban
masszívak és régi trükkökkel megszórtak: álcázott folyosók, hamis padlók,
menekítőjáratok a tenger felé. A papok, Maren vezényletével, fallapokat mozgattak,
rejtekeket zártak — a gyermek most olyan rejtekben pihent majd, amelyről a legtöbben
nem is tudtak.
— Nem szabad, hogy a tömeg tudja — ismételte Lorian, és a papok bólintottak. — A
hitetek, az árulásotok és a védelmetek most mind egybeolvad. Ti vagytok most a
templom őrei, a titoké és a reményé.
Közben a horizonton fekete pontok jelentek meg: a flottasorok. Cael hadainak lassú,
fenyegető hullámai sodródtak közelebb. A Menedék lakói visszahúzódtak a bástyák
mögé; a műhelyek dolgozói az utolsó zárakat helyezték fel. A papok a templomban
helyet foglaltak, nem minden pap tudta az igazságot — csak a kiválasztottak; így a
gyermek titka továbbra is biztonságban maradt a többiek tudatlan szemében.
A tenger morajlása megváltozott; a menedék végső próbájára készülődött. Lorian a
parancsnoki sátor tervei fölé hajolt egy pillanatra, majd a templom felé nézett: a titok
védelme most pihenése pillanatában látszott. A papok, csendes arcokkal, őrhelyükre
léptek.
És miközben a fekete vitorlák egyre nagyobb tömeget adtak a látóhatárnak, a
Menedékben csak néhány ember ismerte a legnagyobb titkot: melyik kis kéz tartja a
királyság utolsó vérét. Ezek a kezek most a papoké voltak — titokban, esküvel, életük
árán védve.
A távolban a flották lassan közeledtek; a menedék felkészült. A templom kapujában
Maren atya suttogta a rövid, éles imát: — Óvjátok a gyermeket… és őrizzétek a titkot.