A koronázás napján Kelydor egét ólomszürke köd borította. A harangok tompán szóltak, mintha nem ünnepelnének, hanem siratnának. A palota csarnokában füst és félelem kavargott: a papok olajjal kenték az oltárt, a nemesek aranyba burkolt aggodalommal figyelték a trón elé térdelő férfit.

Arven, a Vasherceg, most királlyá lett. A főpap felemelte a kehelyt, és az ősi eskü elhangzott, ahogy ezer éve mindig.
— Esküszöl-e, hogy Kelydor fényét őrzöd, míg véred el nem apad?
— Esküszöm — felelte Arven, és a jelenlévő papok után,ahogy a vallás előírja  belekortyolt a borba.

A bor mélyvörösen csillant a gyertyák fényében. A következő pillanatban a főpap térdre rogyott. A kehely kicsúszott kezéből, a bor sisteregve marni kezdte a márványt. A méreg gyors volt, kegyetlen, és a káosz elszabadult.

Papok estek el, katonák üvöltöttek, zászlók kaptak lángra. A második fiú, Lorian, hívei segítségével menekült el a lángoló palotából, mielőtt az udvar vérbe fulladt volna.

Arven a földre zuhant, szemeit tűz perzselte, a világ elhomályosult körülötte. Mire az orvosok elhallgattak, a király már vak volt. Élt, de csak testben. A nép a feleségét, Elara királynét, emelte pajzsra: a fiatal, várandós asszony kormányzott helyette, és a palota új hangja az övé lett.

A nép suttogta:
A király vak, a királyné lát. És aki lát, az uralkodik.

Messze délen, a fekete sivatagban, ahol a föld repedt és a csillagok idegen táncot jártak, Cael a sötét sátorban hallgatta a hírnök szavait. Az árnyékok remegtek a tűz fényében, körülötte tizenkét vezére térdelt – mind idegen, mind hozzá hű, mind a régi hit ellensége.

A hírnök befejezte a mondandóját:
— A király megbetegedett, uram. Vak. A második herceg menekül. A trónon... egy nő ül.

Csend lett. A sivatagi szél belekapott a sátor fekete vásznába. Cael ajkán lassan, szinte kéjesen, mosoly jelent meg.

— Egy nő... nem egy harcos,hanem egy gyenge nő— ízlelgette a szót. — Egy nő uralkodik Kelydor fölött.

Aztán felnevetett. Mélyen, torzan, ahogy a föld nevethet, mikor megnyílik.
Felállt, és idegen nyelven szólalt meg, azon, amit senki sem értett a birodalmon innen:
— “Sa’keth ma rovan dahr’esh! Il’mor tahr en veyra!”

A hangja végigvágott a sátoron, mint penge a selymen. A vezérei nem merték felemelni a tekintetüket. Tudták, mit jelent ez a mondat. Tudták, hogy a vér ideje elérkezett.

Cael lassan végignézett rajtuk.
— A nagy harcos megvakult — mondta hidegen. — A tudós elmenekült. És a trónon egy asszony ül aki soha nemfogott kardot.
Elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta:
— A fény háza omlik. Most mi jövünk. A sötétség nem könyörül.

A tűz felerősödött, és árnyéka végigkúszott a sátor falán, mintha maga is mozdult volna. Odakint a homokörvények fellángoltak, mintha a fekete ég válaszolt volna.

És Cael ekkor tudta meg: a bosszú ideje elérkezett, és Kelydor hamarosan térdre kényszerül előtte – úgy, ahogyan ő soha nem tette senki előtt.