Fejezet – A Tűz, ami Nem Alszik El

A szél sós és hideg volt, a tenger tompa dübörgése a sziget szikláin verte vissza magát.
Lorian a magaslaton állt, köpenyét összehúzva, tekintete a mélyben fekvő kis
halászfalura szegeződött.
A házak apró fényei hunyorogtak az éjszakában — békés, törékeny csillagok voltak a
zűrzavar éjében.
Aztán a béke eltört.
A tenger felől hajók közeledtek. Sötét, zsíros füst kúszott utánuk, mintha maguk mögött
hozták volna a poklot.
A fosztogatók hajói voltak azok — Arven halála óta szétzüllött a rend, és a birodalom
határain már nem a törvény uralkodott, hanem az éhség, a bosszú és a vér.
Lorian némán nézte, ahogy a falut ellepik a rablók.
A távolból hallotta az ordításokat, az asszonyok sikolyát, az égő házak ropogását.
Az ujjai ökölbe szorultak.
Tudta, hogy nem avatkozhat — nem felfedve, ki ő. Egyetlen kard sem volt nála, csak az
elméje, amit oly sokan megvetettek valaha.
Mégis minden egyes halálüvöltés után egyre mélyebbre égett benne a gondolat:
„Ha most sem teszek semmit, miben különbözöm attól, aki elfordította fejét?”
Amikor a rablók végül visszatértek hajóikhoz, a falu füstben állt, a tengerparton
holttestek hevertek, s a sziget szíve lángolt.
A terv születése
Lorian aznap éjjel nem aludt.
Egy elhagyott sziklarepedés mélyén bújt meg, ahol régi hordók, kötélmaradványok és
szurokcsomók hevertek.
Ahogy az anyagok közé nyúlt, hirtelen felismerte a mintát: olaj, kén, gyanta… mindaz,
amit egykor tanulmányozott az udvari alkimista műhelyében.
Emlékezett a szavakra, amiket még ifjúkorában hallott:
„A tűz, ami nem alszik el vízben sem — csak az őrültek és királyok mernek vele
játszani.”
A kezében újra életre kelt a tudás, amit gyávaságnak neveztek.
Most ez a tudás lesz a fegyvere.
A találkozás az elöljáróval
Másnap hajnalban, mikor a füst már eloszlott, Lorian a város felé indult.
Sáros, rongyos ruhát viselt, arcát kormosra festette, hangját szándékosan rekedtté
tette.
A falu népe először ellenséget látott benne — a romok között egy idegent, aki a
pusztulás után jött.
A férfiak megragadták.
— Ki vagy te, jöttment? — mordult az egyik. — Még egy tolvaj, aki a halottak holmijára
jött?
Lorian nyugodtan felelte:
— Egy ember, aki látja, hogy a tenger újra visszatér. És tudja, hogyan lehet megállítani.
Egy asszony közbeszólt, könnyes szemmel:
— Nincs már mivel. Elvitték a fegyvereket, az ételt, mindent!
— Nem fegyver kell, hanem tűz, ami nem alszik el — mondta Lorian, és szavai lassan
elültették a reményt.
A nép végül az elöljáró elé vitte.
Az idős férfi, Torven, fáradt, megtört ember volt, de az arca mögött még élt a sziget
makacs büszkesége.
— Azt mondod, megállíthatod őket? — kérdezte bizalmatlanul.
— Igen — felelte Lorian. — De szükségem lesz olajra, gyantára, homokra és minden
hajóra, amit még nem vittek el.
— És mire készülsz velük?
— Arra, hogy megtanítsam a tengert félni a tűztől.

A görögtűz éjszakája

Három nap és három éj telt el, míg a sziget népe összegyűjtötte, amit Lorian kért.
A férfi kezei alatt üstök forrtak, olaj sistergett, fémhordók dörömböltek.
Minden este titokban gyakorolták, hogyan kell kezelni a lángoló vizet, amit Lorian
készített.
És amikor újra felbukkantak a fosztogató hajók a horizonton, a tenger sötétje már nem
csak a rablók árnyát rejtette.
A part mentén sorakozó bárkákban olajos hordók lapultak, Lorian parancsára
meggyújtott fáklyákkal várva.
— Most! — kiáltotta Lorian, amikor az első hajó közel ért.
A hordók a vízre zuhantak — és a tenger fellobbant.
A lángok zölden, kékesen táncoltak a hullámokon, mint élő lények.
A fosztogatók sikoltva próbáltak hátrálni, de a tűz nem engedte őket: a hajók teste
lángra kapott, az éjszaka fénye bevilágította az egész öblöt.
A sziget népe először félt — aztán üvöltött. Nem félelemből, hanem győzelemből.
Lorian a parton állt, a lángok tükre megvillant szemében.
Nem érzett örömöt, csak csendes megkönnyebbülést.
A rablók menekültek. A tenger megtanulta félni a tüzet.

Új remény születése

A csata után a falu romjai között új élet kezdődött.
Lorian napokon át segített az embereknek az újjáépítésben: hajótesteket javított,
falakat emelt, még az árvákat is tanította, hogyan építsenek tűzfogókat és vízgyűjtőket.
Torven, az elöljáró, egy este odalépett hozzá.
— Nem kérdezem, ki vagy valójában, mert aki ilyet tesz, az több, mint akárki más volt.
— Nem vagyok több senkinél — felelte Lorian. — Csak valaki, aki túl sokáig nézte a
világot lángolni. Most inkább építenék.
Torven bólintott, majd kinyújtotta a kezét:
— Akkor építs velünk, idegen. A sziget mostantól a te otthonod is.
A hír elindul
Hónapok teltek el.
A sziget kikötőjét új bástyák őrizték, a part mentén rézcsövek futottak, amikből Lorian
találmánya — a tűz, ami nem alszik el — védte a határokat.
A kereskedők, akik újra merészkedtek a tengerre, vitték magukkal a hírt:
egy névtelen idegen, egy tudós, aki a tengert is térdre kényszerítette,
megvédett egy szigetet, miközben a királyság többi része még mindig vérben úszott.
Egy név nem hangzott el — de a legenda megszületett.
És lassan, a birodalom omladozó határain túl, Lorian, a bujdosó herceg, már nem csak
egy menekült volt.
Hanem egy új kor hírnöke.