V.Fejezet – A Fekete Ég Népe
A sivatag felett vörös volt az ég.
Nem a naplemente színe tette azzá, hanem a vér, amit a homokba itattak.
A Fekete Ég hívői gyülekeztek a mély sziklák között, ahol a föld repedt, a levegő forró
volt, és a szél idegen nyelveken suttogott.
A rituálé kezdődött.
A harcosok körbeálltak, meztelen mellkasukon fekete festék, karjukon égetett jelek.
Középen egy hatalmas, fekete ló térdelt – a legszebb, legnemesebb állat, amit valaha
láttak. A szemét bekötötték, a testét arannyal és hamuval szórták be.
Cael kilépett a kör közepére. A köpenye sötét volt, mint a sivatag éjszakája, de alóla
páncél fénylett – nem királyi, nem nemesi, hanem harci, egyszerű és halálos.
A szemei tükrözték a lángokat, és benne valami emberin túli fény égett.
A papnők, akik a Fekete Ég szavait énekelték, térdre borultak előtte.
Cael felemelte a kezét, és idegen nyelven szólt:
— “Ash’kar vel eren dahr. Vér az Égnek, vér az Igazságnak.”
A harcosok vele mondták, egyre hangosabban, egyre vadabbul, míg a szavak már nem
emberi hangnak tűntek, hanem valami ősibb erő zúgásának.
Aztán a pengék megvillantak, és a ló torka felhasadt.
A vér a homokra fröccsent, és a szél azonnal szétvitte – mintha maga a sivatag
szomjazta volna.
Cael lehajolt, tenyerét a meleg vérbe mártotta, majd végighúzta vele az arcát.
A harcosok követték, mindegyikük vérrel festette be homlokát és szemét.
Nem volt undor, nem volt félelem. Csak áhítat.
Egyikük sem volt rabszolga. Egyikük sem volt úr.
A Fekete Ég alatt minden harcos szabad ember volt – egy hit, egy vér, egy parancs alatt.
A tábor a sziklák között élt, a sátrakból és kovácsok tüzéből nőtt ki egy új rend.
Nem voltak szolganők, nem voltak szolgák. Aki evett, harcolt. Aki gyógyított, vért ontott
érte.
Minden harcos maga kovácsolta a kardját, és ha elesett, a pengéjét azonnal eltemették
vele.
A nők ugyanúgy harcoltak, mint a férfiak. A gyermekeket nem imára, hanem fegyelemre
tanították.
És minden este, mikor a nap alábukott, a vezérek térdre ereszkedtek – nem imádkozni,
hanem hogy vérrel kenjék be az arcukat, így jelképezve, hogy a sötétség előtt minden
ember egyforma.
Cael figyelte őket a magasból, egy kőpárkányról, mint egy isten, aki a saját teremtését
nézi.
A szél porral verte az arcát, de nem pislogott.
Egy vezér közeledett hozzá, térdig porosan, a szeme tele félelemmel és tisztelettel.
— Uram… a hírek szerint Kelydor lángokban áll. A király vak, a nép fél, a királyné
uralkodik.
Cael ajkán lassú, kegyetlen mosoly futott át.
— A félelem mindig a hit előszobája — mondta. — A félelem elhozza a könyörgést, a
könyörgés elhozza az új isteneket. És mi leszünk azok.
A vezér lehajtotta a fejét.
Cael viszont felemelte karját, a vérrel borított tenyerét az ég felé tartva.
— „Ash’kar vel eren dahr! A vér útja nyílik! Kelydor fénye kihuny!”
A harcosok üvöltöttek, a sziklák visszhangozták a szavakat, a sivatag felett a fekete füst
karikákban emelkedett fel.
A Fekete Ég népe útnak készült.
És azon az éjjelen, mikor a csillagok is kialudtak a porban, Cael seregében senki sem
gondolta magát bűnösnek.
Mert az ő hitükben a vér nem gyalázat volt —
hanem megváltás.