A palota csöndje sűrűbb volt, mint a füst. Az ablakokon át nem szűrődött be fény, csak
a halál szaga. A hatalmas termekben, ahol egykor hadvezérek térdeltek és harsonák
zúgtak, most patkányok neszeztek a trón lépcsőin.
Cael király a saját birodalmának romjai közt ült.
Kezén fekete foltok terjedtek, a körmei alól vér szivárgott. A pestis lassan emésztette
el, belülről. A vezérei elmenekültek, a papjai meghaltak vagy elárulták. Csak a fegyverei
maradtak, a rozsdás kardok, amiket egykor isteneknek szentelt áldozatok vérével kent
be.
A tükörbe nézett — az arc, ami visszanézett rá, már nem az övé volt. Csont és árnyék,
szemeiben láz és kétségbeesett fény.
Az ajtó mögül néhány hű harcosa tért vissza. Mind betegek, mind reszkető árnyai egy
dicső hadnak, ami már nem létezett.
Térdre rogytak előtte, némán. Nem volt több szó, csak a felismerés: a világ, amit Cael
vérrel épített, elporladt.
Cael lassan felemelte a kezét, mint aki még mindig parancsot akar adni — de már nem
volt kinek.
– „A vas... a tűz... az erő... mind elárult engem.” – suttogta rekedten.
– „De talán... ők voltak az okosabbak.”
A trónterem sarkában gyertya pislákolt, a láng reszketett a huzatban.
Cael felállt, de a lábai megrogytak, és a földre zuhant. A korona legördült a fejéről, és
csendben megállt a kövön.
Odakint, a város romjai között, túlélők gyűltek. A menedékből jöttek – nők, gyermekek,
papok, menekültek.
Nem hoztak hadakat, csak reményt.
Az éj sötétjében újra fellobbantak az első tűzrakások – apró lángok, amik a régi világ
hamvain kezdtek táncolni.
A palota ablakából még látta őket a haldokló Cael.
Utolsó lélegzetével suttogott valamit, amit senki sem hallott tisztán. Talán átok volt.
Talán imádság.
Aztán elcsendesedett minden.
A Fekete Király halott volt.
A birodalom, amit vérrel épített, összeomlott vele együtt.
De a tűz a város romjai közt tovább égett — kicsi, törékeny, de élő.
És a messzi sziget irányából, ahol valaha egy menedék állt, a szél új dallamot sodort
magával.
Nem a háborúét — hanem az újjászületés első, halk hangját.