VI.Fejezet – A Csillagok Tanúi
A hajó gyomrában sötétség és dohszag ült.
A „Fehér Hattyú” recsegett, ahogy a hullámok ostromolták a testét, a fa nyögött, a
vasláncok csörögtek, mintha maga a tenger próbálta volna letépni.
Lorian a hordók mögött kuporgott, rongyokba bugyolálva. Napok óta nem aludt
rendesen. Csak akkor mozdult, mikor a fedélzet elcsendesedett, mikor a legénység már
a rum és fáradtság bódulatában horkolt.
Akkor, mint egy árny, kúszott elő.
A raktérből a létrán fel, hangtalanul, mezítláb, mint egy patkány.
A konyhaajtó mindig záratlan volt éjszaka. Ott talált pár héj nélküli kenyeret, néha egy
marék sós halat. Nem többet – csak annyit, hogy életben maradjon.
Evett, ivott a hordó vízből, majd visszalopódzott a sötétbe.
Ott, a hajó szíve alatt, a zúgásban, hallotta, ahogy a tenger beszél.
Mintha súgná neki, hogy még nem ért véget az út.
De a harmadik éjjel már nem volt ilyen szerencsés.
Amikor visszaereszkedett, a létra alján egy alak várta.
Egy durva hang szólalt meg a sötétből:
— Soká tartott, patkány.
Lorian megdermedt. A hajó lámpása felvillant, és három matróz állt előtte. A
legidősebbik, egy széles vállú, sebhelyes tengerész, fegyverrel a kezében, vigyorogva.
— A kapitány megmondta, nincs hely potyautasnak ezen a hajón. A tenger éhes, mi
meg nem etetjük ingyen.
A férfiak kirángatták a hordók közül. A fény rávetült Lorian arcára – sovány volt, beesett
szemű, de a tekintete hidegen égett.
A legénység köré gyűlt.
— Vesd a vízbe — mondta valaki. — Hadd legyen reggelre csendes a hajó.
A matróz megragadta, de Lorian ekkor megszólalt. A hangja halk volt, mégis tisztán
csengett.
— Ha a tengerbe dobtok, mind elpusztultok.
A férfi elnevette magát.
— Miféle fenyegetés ez, patkány?
Lorian lassan felemelte a fejét.
— Napok óta figyelem a csillagokat. És ti rossz irányba tartotok. Ha még két napig ezen
az úton maradtok, a keleti áramlat elragad benneteket. Ott nincs part, nincs sziget —
csak nyílt víz, amíg el nem fogy az élelem.
A hajó elcsendesedett. A matrózok összenéztek.
— A csillagokat figyeled, mi?
— Igen — felelte Lorian. — Én tanult ember vagyok, nem tolvaj. Ha most megöltök, a
hajó elvész. Ha életben hagytok, hazavezérellek titeket.
A matrózok tétováztak.
A legidősebb hátrált egy lépést, majd szó nélkül elment. Néhány perc múlva visszatért
— mögötte a kapitány jött, szélfútta arccal, szemében bizalmatlanság és fáradtság.
— Azt mondod, rossz irányba megyünk? — kérdezte rekedten.
— Azt mondom, dél helyett keletnek tartotok. A sarkcsillag elárulta — felelte Lorian, és
a hangja nyugodt volt, mint a tenger a vihar előtt.
A kapitány felment vele a fedélzetre. A csillagok ragyogtak a fekete égben, mint hideg
szemek.
Lorian felmutatott.
— Ott. Látod azt a csillagot? A hajó fara mögé kellett volna esnie, nem elé. Három
napja fordítva hajóztok.
A kapitány némán figyelte, majd lassan, kimért mozdulattal parancsot adott.
— Kormányt északnak. Most azonnal.
A matrózok engedelmeskedtek.
Lorian pedig ott állt a hideg szélben, rongyokban, a hajó közepén, és egy pillanatra újra
hercegnek érezte magát.
Amikor visszatértek a kabinba, a kapitány hosszasan nézte.
— Nem vagy egyszerű ember, látom a szemedben. Mi a neved?
Lorian habozott egy pillanatig, majd így szólt:
— Lerion. Egy tanítvány a Kelydori csillagászok házából.
A kapitány bólintott. Nem hitt neki, de nem is kérdezett tovább.
— Mostantól a fedélzeten alszol. Ha igazad volt, és megmenekülünk, akkor helyed lesz
közöttünk. Ha hazudtál… a tenger majd elnyel.
Lorian lehajtotta a fejét.
— Megérdemelném. De most még nem engedhetem. Még dolgom van.
A kapitány elfordult, nem hallotta a suttogást, ami a széllel együtt tűnt el:
— Kelydor még él… és én visszatérek