A tenger olyan volt, mint egy élőlény.
Vonyított, morajlott, sötét hullámai hátán viharokat hordozott. És a horizonton, mint
egy fekete seregnyi rovar, Cael hajóhada közeledett — több száz hajó, mindegyik a
sötétség zászlajával, vérrel festett vitorlákkal.
A nap nem tudta áttörni a füstön; a világ szürke volt és feszült, mint a kard pengéje a
csata előtti pillanatban.
Lorian a sziklás magaslaton állt, a tengert nézte. Kabátját cibálta a szél, mögötte a
parancsnokai vártak, de nem szóltak.
Az egyik kezében távcsövet tartott, a másikkal a térképen ujjait végighúzta, de tekintete
a messzeségbe veszett.
– Bárcsak itt lennél, Arven… – suttogta maga elé. – Te, aki soha nem veszítettél csatát.
Te, akit a nép hősnek hívott. Ha most látnád, amit látok, talán még te is elhinnéd, hogy a
régi világ szelleme még nem halt meg.
Rövid csend állt be. Csak a hullámok csapódása hallatszott, és a messziről érkező
dobszavak – Cael háborújának ritmusa.
– Tudod, bátyám… mindig azt mondtad, a háborúban nincsenek hősök, csak túlélők. –
Lorian hangja megremegett, de a tekintete hideg maradt. – Ma nem a dicsőségért
harcolunk. Nem a trónért. Hanem azért, hogy legyen holnap.
Megfeszítette az állkapcsát, intett a segédeinek. A jelek futótűzként szaladtak végig a
falakon, és a védművek életre keltek.
A parton rejtett olajtartályok nyíltak fel, a csatornákon keresztül terjedt a sűrű,
ragacsos folyadék.
Egyetlen szikra – és a tenger lángra lobbant.
A görögtűz sziszegve terjedt a víz felszínén, hajókat mart fel, evezősöket emésztett el
élve.
A sötét hadihajók közül sok elakadt, lángba borult, és a pokol fénye világította meg a
víztükröt.
A tenger forrt, üvöltött – mintha maga is védekezne a megszállók ellen.
De Cael serege nem hátrált.
A túlélő hajók tovább nyomultak, hullámokban törve a partra. Fekete páncélos
harcosai a vízből kászálódtak elő, harci kiáltásaik betöltötték a levegőt.
Sodorták magukkal a halált, mintha minden egyes lépésükkel elhoznák a végítéletet.
Lorian a falról figyelte, ahogy a parton tenger és vér egybeforrt.
A védők zárt falanxban álltak, a lándzsák hegye vörösben izzott.
A csata olyan volt, mint egy lélegző szörnyeteg: hörgött, tombolt, majd újra és újra
felhördült.
A menedék katonái, papjai, tudósai mind ott küzdöttek.
Az imádság és a vas egyaránt fegyverré vált.
Minden halottért kettő új állt a helyébe, mert nem a dicsőségért, hanem az életükért
harcoltak, ahogy Lorian mondta.
A part mentén a füst és a sikolyok keveredtek, az ég fekete lett a hamutól.
A Menedék visszaverte az első hullámot, aztán a másodikat is — de a harmadik már
közelebb ért, erősebben, dühösebben, Cael maga is ott volt az élén.
A lángoló hajók fényében Lorian a távcsövön keresztül megpillantotta féltestvérét a
zászlóshajó fedélzetén:
Cael állt ott, mint egy démon a tűzben, a fekete páncélján a vértől és hamutól
vörösen csillogott a napfény.
A férfi arcán mosoly bujkált – az a régi, kegyetlen, gyermeki mosoly, amit Lorian még a
palota udvarából ismert.
– A pokol fia jött értünk – mondta Lorian csendesen, és letette a távcsövet. – De mi
leszünk azok, akik először visszaküldik oda.
A parton újra felmorajlott a csata.
Cael hadoszlopai immár a tengerből kúsztak elő, s a partvonalon lángba borult minden.
De a Menedék még állt. A falak remegtek, a föld sírt, de még nem tört meg.
És Lorian, miközben a parancsokat osztotta, újra felnézett az égre.
Nem imádkozott.
Csak ennyit suttogott:
– Arven… bárcsak még egyszer velem lennél.
A következő pillanatban újabb görögtűz csapott az ég felé, a tenger pedig vörösre vált,
mintha maga a nap is a vért sírná.