II. Fejezet – A Menekülő Herceg(visszaemlékezés)
A palota lángolt.
A királyi csarnokból, ahol az imént még eskü hangzott el az istenek nevében, most vér
és füst tört elő. Az oltár szétrepedt, a koronát valaki eltaposta a menekülés közben.
Sikolyok, acélcsattogás, gyertyalángok tánca a vértócsák fölött – így kezdődött Kelydor
új korszaka.
Lorian futott. A tudós herceg, aki békéről, törvényről és tudásról álmodott, most sárral
borított lépcsőkön rohant lefelé, a palota hátsó folyosóin át. Kardja nem volt, csak egy
tőr az övén, és az is idegenül simult a kezébe.
A testőrei követték – mindössze hatan maradtak, a legutolsó hívei. A folyosókon
katonák csörtettek, vakon, dühödten, nem tudva, kinek a vérét ontják, csak azt, hogy
valakié legyen.
Az egyik testőrt nyílvessző vitte le. Egy másik a kapunál maradt hátra, hogy feltartsa az
üldözőket. Mire a palota falai mögött kijutottak az udvarba, már csak hárman éltek.
A város lármában úszott, a harangok kongtak, és minden utcát fegyveres őrség zárt el.
Lorian szíve a torkában dobogott. Tudta, ha elkapják, vége. Nem fogják megkínozni,
nem fogják tárgyalni – azonnal kivégzik, mint árulót.
Az utolsó testőre, egy szürke hajú, sebhelyes arcú férfi, Ser Edran, megragadta a
herceg vállát.
— Nincs idő, fenség. A kapu zárva. A város tele van katonával.
— Akkor mit tegyünk? — zihálta Lorian.
Edran elmosolyodott, keserűen.
— El kell tűnnie. Egy időre... meg kell halnia.
A kikötő felé rohantak, árnyékban, kerülve az őrjáratokat. A levegő sós volt, a tenger
felől füst szállt – valaki már a hajókat is gyújtotta.
Az egyik rakparton, a „Fehér Hattyú” nevű kereskedőhajó mellett, a matrózok a káoszt
kihasználva rakodtak, hogy elmeneküljenek.
Edran letépte Lorian díszes köpenyét, a földre dobta, és egy halász durva posztóját
dobta rá.
— Mostantól nem vagy herceg — mondta, miközben a férfi vérrel maszkolta be az
arcát. — Te vagy „Lerion”, egy sebesült tanítvány. Hallgass, ne nézz senkire, és ha
kérdeznek, ne válaszolj, mintha csak a némaságra születtél volna.
A hajó horgonyt vont. Edran még fellökte őt a fedélzetre, a rakteret kinyitotta, majd
lezárta utána.
A herceg utoljára a testőrét látta: amint a dokkon marad, kardját rántva, hogy időt
nyerjen neki. A kiáltások, a fém csattanása, majd a hang, ahogy valakit földre döfnek.
Aztán csend.
Lorian a hajó sötétjében maradt, a raktérben, olajoshordók és dohos ponyvák között. A
hajó elindult, a tenger hullámai megmozdultak alatta.
A sötétben csak a víz tompa zúgása hallatszott. Lorian magába roskadva ült, a
tenyerébe temetve arcát. A keze még remegett, a vér másé volt rajta, nem a sajátja.
Hogyan történhetett ez meg? — gondolta. Ki mérgezett meg mindenkit a koronázáson?
A képek villództak előtte: Arven, amint kehelyhez emeli a borát. A főpap összeesik. A
katonák tombolnak. És a méreg… olyan gyors, olyan tiszta volt, hogy senki nem tudta,
honnan jött.
Cael? – merült fel benne a név. A száműzött testvér, az elfeledett fiú, akinek anyját
máglyán égették el.
De hogyan? Cael messze volt. Egy sivatagban, egy idegen vallás szektájának élén,
amelyről csak rémtörténeteket suttogtak.
És mégis… valami a méreg hideg erejében ismerősnek tűnt. Idegen, mégis ismerős.
Lorian a hajó gyomrában kuporgott, miközben a hullámok lüktetése lassan altatódallá
vált.
— Ha Cael volt az… — suttogta maga elé, — akkor Kelydor még nem is sejti, hogy a
méreg csak a kezdet volt.
A hajó zökkenve ringott a sötét tengerre.
A birodalom háború felé sodródott — és most először Lorian is megértette: a túlélés
ára az lesz, hogy ő maga többé nem lehet herceg, csak árnyék