VIII.Fejezet – A Király Álma
A palota csendje olyan volt, mint egy sírbolt.
Csak a kinti eső verte az ablakokat, és a távoli folyosókon elhaló suttogások
emlékeztettek rá, hogy valaha ez a hely élt.
Arven, a vak király, az ágyban feküdt.
Sápadt volt, a bőre viaszszerű, keze remegett. Már napok óta csak órákra tért magához,
az orvosok szerint minden lélegzet ajándék.
De azon az estén ébren volt.
Mellette a felesége ült, a gyermeket – az újszülött trónörököst – a dajka már elvitte. A
királyné szemében különös fény égett, valahol a szeretet és a gyűlölet között.
Arven lassan szólt, hangja gyenge, de tiszta:
— Ő… egészséges? A fiam… jól van?
— Alszik — felelte a nő lágyan. — Azt mondják, a szeme olyan, mint a tiéd volt…
mielőtt…
Elharapta a mondatot. Arven elmosolyodott.
— Örülök. Legalább ő látni fogja a napot, amit én már nem láthatok.
Csend. Csak az eső.
A király fáradtan sóhajtott, majd halkan folytatta:
– Minden éjjel álmodom velük… Loriannal és… a másikkal. Caellal.
(fáradtan sóhajt)
Lorian... mindig olyan volt, mint az anyja – túl okos, túl érzékeny. És Cael… őt soha nem
tudtam megérteni.
Idegen volt nekem.Egy idegen nő gyermeke
Nem beszéltem vele, nem akartam.
Mégis… ugyanazt a vért hordja az ereiben.
Királyné:
– Cael? Az a száműzött fattyú? Uram, ő nem a véred, hanem a szégyened.
Arven:
– Lehet… mégis…
(fáradtan, alig hallhatóan)
Ha él, tudnia kell, hogy nem haragszom.
Nem kedveltem, de nem is kívánom a halálát.
Elég vér folyt már a palotában.
Ha levelet küldök neki, arannyal, békével – talán nem jön el háborúzni.
Nem… nem akarok több háborút belefáradtam.
Királyné:
(ridegen, megvetően)
– Ő nem a testvéred, uram. Csak az árnyékod. És az árnyék sosem békül, csak elnyel.
Arven:
– Akkor… könyörögj, hogy engem nyeljen el előbb.
(fáradt mosollyal a feleségére néz)
De ne hagyd, hogy a fiam vért örököljön.
Azt akarom, hogy békében nőjön fel. Nem a bosszú, hanem a remény gyermekeként.
— Lorian… — Arven elmosolyodott, mintha egy régi dallamot idézne — mindig hitt a
szavak erejében. Azt hittem, gyenge…
A nő figyelte, némán, mozdulatlanul.
— Megbocsátok neki — mondta végül Arven.A királyné szeme megvillant.
— Megbocsátasz annak, aki elárult téged?
— Igen — suttogta Arven. — A testvérem volt. És most már… nincs erőm gyűlölni.
Mégis… ugyanazt a vért hordja az ereiben.
A nő lassan felegyenesedett.
Kezét a király homlokára tette, végigsimított rajta.
A hangja halk volt, selymes, de valami hideg árny ült rajta:
— Megbocsátani… mindig a királyok luxusa volt. De a királynőknek… más kötelességük
van.
Arven nem értette, csak a mozdulatot érezte.
A párna súlyát az arcán.
Először azt hitte, álmodik.
A szövet illata ismerős volt, mint az övé.
A kezek, amelyek tartották, gyengéden remegtek, de nem engedtek.
— Szeretlek, Arven — suttogta a királyné. — De már mindent megkaptam tőled. Trónt.
Gyermeket. Nevet.
A hang remegett, de a nyomás nem.
Arven szemei mögött lassan kihunyt a világ.
És az utolsó pillanatokban, mikor a levegő már nem jutott a tüdejébe, emlékképek
villantak fel:
Atyja, Aldemar, amint mosolyogva felemeli őt gyermekkorában a napfénybe.
Anyja, ahogy egy kelydet fon a hajába, azt mondva: „A fény nem mindig ott él, ahol
keresed.”
És Lorian, a testvér, akit most már soha többé nem láthat.
„Testvérem…” — gondolta utoljára.
„…talán te voltál mindig a fény.”
Aztán minden elsötétült.
Kint az eső elállt, a palota tornyain pedig fekete hollók ültek.