VII. Fejezet – A Menekült Herceg
A hajó hetedik napja sodródott a szélben, mikor a part végre feltűnt.
Sziklás, ködbe vesző föld volt — idegen, nyers és hideg. A matrózok megkönnyebbülten
kiáltottak, a kapitány némán állt a kormány mellett. Csak egyvalaki nem örült az új föld
látványának.
Lorian a korláton könyökölt, a ködben a partvonalat figyelte.
A szeme karikás volt, az arca beesett, mintha minden éjszaka egy új bűn súlyát
hordozta volna.
Mert minden hullám, ami a hajót verte, egy arcot hozott vissza neki.
Egy testőrt, aki előtte halt meg.
Egy ifjú írnokot, aki elé vetette magát, hogy feltartsa a lándzsát.
Egy hűséges barátot, aki a koronázóterem lángjai között veszett el.
Mindnyájukért ő élt tovább.
És minden egyes lélegzet bűnnek tűnt.
A hajó lassan befutott az idegen kikötőbe. A helyet Aureth néven ismerték – az Északi-
öblök városát, ahol mindenki kereskedett mindenkivel, és senki sem kérdezett a múlt
felől.
Itt még a menekülteknek is volt ára, ha tudták, hogyan kell csendben maradni.
Lorian – most Lerion, a csillagok ismerője – egy elhagyatott raktárszobát kapott a kikötő
peremén. A kapitány adott neki egy zsák gabonát, egy vizeskorsót, és ennyit mondott:
— Most már a saját utadat járod, fiú. Ne térj vissza a tengerre, ha egyszer elhagyod.
Lorian csak bólintott.
Éjjel nem tudott aludni.
A szél süvített a réseken át, a tenger sós illata még mindig ott volt a ruhájában. A hajó
zúgása, a csillagok hideg fénye – minden azt súgta, hogy még él. De vajon minek az
árán?
A gondolatai visszatértek Arvenhez.
Látta maga előtt, ahogy a bátyja ott áll a trónterem közepén, a koronázó fátyol alatt.
Látta, ahogy a méreg feketére színezi az ajkát, ahogy elvágódik, és a fény kihuny a
szemében.
Lorian akkor futott. Menekült. És most, napok óta, a bűntudat nem engedte aludni.
“Ha ott maradtam volna… talán megmenthettem.”
“Ha ott maradtam volna.. talán másként végződik.”
De a hangok mindig ugyanazt suttogták a fejében:
„Te élsz. Ő meghalt.”
Lorian az ég felé nézett, a csillagokra, amelyek most is ugyanott ragyogtak, mint azon az
éjjelen, mikor a királyság elbukott.
És ott, a hideg padlón ülve, hang nélkül, csak a gondolataiban mormolta:
— Arven… testvérem… bocsáss meg.
Másnap a kikötő piacán egy idegen nő állította meg.
Rongyokba öltözött, de a szemében olyan fény égett, mintha tudná, ki áll előtte.
— Idegen — szólt hozzá —, te nem közülünk való vagy.
Lorian megfeszítette az állkapcsát.
— Csak egy hajótörött vagyok.
A nő elmosolyodott.
— Minden hajótörött valamit hátrahagyott. De te nem a tengeren veszítettél el valamit…
te egy királyságot veszítettél.
Lorian hátrált. A nő viszont követte a tekintetével.
— Ne félj. Nem árulom el a neved. Az ilyen bűnt nem a tenger mossa le. Csak a tett.
És mielőtt elment volna, odavetett neki egyetlen mondatot:
— A szabad városokban vannak még, akik emlékeznek Kelydorra. Akik nem felejtették
el a Béketeremtő vérét.
A nő eltűnt a tömegben, Lorian pedig mozdulatlan maradt.
A szavak, mint parázs, égtek a mellkasában.
Talán volt még remény. Talán a romokon túl is akadtak, akik hittek a régi rendben.
De a tenger morajlása valami mást suttogott neki:
Cael él.
És ha ő él, akkor Kelydor már nem ugyanaz a világ, amit Lorian elhagyni kényszerült.
Aznap éjjel, mikor az ég alatt aludt, Lorian ismét a csillagokat figyelte.
És halkan, magának mondta:
— A sötétség a testvérem lett. De a fény… a fény még az enyém.