XIV. Fejezet – A Vér Tengere
Hónapok teltek el Arven halála óta.
A palota csarnokait már nem a gyász, hanem a parancsok zaja töltötte meg.
A régens királynő fekete páncélt öltött, s a trónteremben seregek kapitányait fogadta
— mindenki, aki hűséget esküdött a koronának, most a háborúba készült.
Az udvarban kovácsok dolgoztak éjjel-nappal, a szélben égett vas és olaj szaga
terjengett.
Papok áldották meg a zászlókat, katonák térdeltek, hogy utoljára hallják az imát,
mielőtt az istenek is elfordítanák arcukat.
A királynő a trónról nézte őket.
A karjában ott ringott a gyermek, a trón örököse.
— A házunk vérből született, és vérben fog megmaradni — mondta halkan. — Ma
Kelydor kardja újra megvillan.
A seregek elindultak.
A Határ Fekete Mezeje
A határnál, ahol Kelydor földjei a sivatag szélébe olvadtak, a nap alig kelt fel, de a levegő
már perzselt.
A királyné katonái hosszú sorban álltak: páncéljuk csillogott, zászlóik a szélben
lobogtak.
Több mint harmincezer ember — a királyság utolsó, egyben legnagyobb hadereje.
A sivatag túlsó oldalán azonban csend honolt.
A por mögött fekete lovak árnyai mozogtak.
Aztán, mintha maga a föld remegett volna, Cael serege feltűnt: harcosok, akik arcukat
vérrel kenték, fejükön csontból faragott sisakokkal, testüket bőrpáncél fedte, amire
szent jeleket karcoltak a sötét hitük szerint.
A nap sugarai tükröződtek a fekete dárdák hegyén, és a szél elhozta a harcosok
kántálását.
Az idegen nyelvű ima nem a békéért szólt, hanem a halálért.
„Kharu-shan! Végy el mindent, ami hamis! Tisztítsd meg a földet a régi vértől!”
A királynő seregének fővezére, Sir Vaedric, kardját magasra emelte.
— Kelydorért! A királynőért!
A kürtök megszólaltak, és a két sereg egymásnak rontott.
A Csata
A por az égig szállt, a fém csattant a fémen, a lovak nyerítése és az emberi üvöltés
egyetlen pokoli hanggá olvadt össze.
A kelydori katonák rendje szépen indult, mint egy acélfala — de Cael emberei nem
harcoltak úgy, mint katonák. Ők tomboltak, mint megszállott vadak.
A fekete zászló alatt harcolók minden ütés után felordítottak, vérrel kenték meg
arcukat, s tovább rohantak, mintha a fájdalom csak erősítette volna őket.
A sötét hitük tüzet gyújtott bennük, amit sem fegyelem, sem félelem nem tudott
eloltani.
A csata eleinte egyenlőnek tűnt, de ahogy a nap emelkedett, a hőség a kelydoriakat
sújtotta, míg Cael harcosai egyre vadabbá váltak.
Cael maga a csatatér közepén lovagolt — fekete páncélban, sisak nélkül, haja a
porban, szeme, mint a sivatag tüze.
Kezében hosszú, ívelt kard villant, amit a saját népe kovácsolt szent kovából, és
amelyről azt mondták: „a napfény is fél megérinteni.”
Egyetlen vágással három embert terített le.
A katonái minden lépésénél hátráltak az ellenségből — nem parancsra, hanem
rettegésből.
Amikor Sir Vaedric rávetette magát, Cael csupán ennyit mondott ridegen:
— Túl későn jöttél megvédeni egy halott királyságot.
Majd egyetlen mozdulattal lefejezte a vezért.
Ez volt a csata vége.
A nap még magasan járt, de a kelydori sereg már nem létezett.
A por leülepedett, s a csatatér helyén csak vér, füst és halottak maradtak.
A Királyság Bukása
Mire a királynő hírt kapott a vereségről, már késő volt.
Cael hadserege átlépte a határt.
A templomok lángra kaptak — a Fényisten szobrai leomlottak, helyükön fekete oltárok
emelkedtek.
A falvak sorra pusztultak el, a lakosokat lemészárolták, a városok kifosztattak.
Az utak mentén keresztek álltak, rajtuk a papok testei, akik nem voltak hajlandók
letérdelni Cael új hite előtt.
A katonái szabadon fosztogathattak.
Cael parancsa egyszerű volt:
„Nem rabszolgákat akarok, hanem romot. Aki él, az ellenállhat.”
A lángok fénye bevilágította a vidéket, s a füst már napok óta látható volt a főváros
tornyairól.
A királynő tanácsosai rémülten menekültek, az udvarban pánik és árulás uralkodott.
Cael serege, mintha maga a sötétség sodródott volna előre, megállíthatatlanul haladt
a királyság szíve felé.

A Hódító Árnyéka
A harmadik napon már a főváros környékén jártak.
A régi hidakat lerombolták, a folyók vértől vörösek voltak.
A pusztulás olyan teljes volt, hogy még az állatok is elhagyták a vidéket.
Cael a dombtetőről nézte a távolban füstölgő várost, a koronás tornyokat, ahol valaha a
családja uralkodott.
Szája sarkában mosoly játszott.
— Nézd meg, anya — mondta halkan, a szélnek. — A mágia, amit elátkoztak benned,
most visszatér értük.
— Elégetem mindet. És a hamuból új világ születik.
A mögötte felsorakozott vezérek vérrel kenték be arcukat, és kántálni kezdtek az idegen
nyelven, amit csak ők értettek.
A föld megremegett, a sötétség újra életre kelt a hangjukban.
És Cael ekkor felemelte kardját, a fény visszaverődött rajta, mintha a nap is félne tőle.
— Előre! — ordította. — A trónért, amit elvettek tőlünk!
A sereg megindult.
A királyság szíve felé — oda, ahol már csak egy asszony és egy gyermek maradt a
trónon.
A tűz, amit Cael hozott, nemcsak a földet perzselte el, hanem az emlékezetet is.
A világ, amit Arven és Lorian ismert, végleg elbukott.
És a lángok között egy új korszak kezdődött — a sötétség kora.