III. Fejezet – A Vér Városa
Kelydor városát füst és sikoly borította. A koronázás óta eltelt három nap alatt a
birodalom szíve pokollá változott.
A nap nem sütött, csak vörös fény derengett a ködben, mintha a napkorong is
szégyellte volna, mit lát.
A palotát őrség vette körül, Arven hű katonái — az egykori Vasherceg harcosai, akik
most vak királyuk nevében tomboltak. Ők voltak a Fekete Pajzs Testvérei, a háborúban
edződött, kegyetlen emberek, akiknek a lojalitás az utolsó fegyverük maradt.
Most azonban nem volt ellenségük – hát ellenséget csináltak mindenkiből.
Az utcákon tűz égett, a házak ablakait betörték, az embereket kihurcolták, vallatták,
kínozták.
Egy név is elég volt, egy rossz szó, egy félrenézés.
Aki azt mondta: „A király haldoklik”, azt felakasztották.
Aki azt mondta: „A királyné uralkodik”, azt megkéselték.
A rend helyét a bosszú vette át.
A katonák azt mondták, a méreg árulás volt. Hogy Lorian herceg keze van a dologban.
Hogy a tudós fiú eladta testvérét a papoknak, vagy épp a régi hitek híveinek.
És az emberek – félve, éhezve, dühödten – elhitték.
A városban már nem volt törvény, csak ítélet.
A főtér közepén máglyák égtek, a papokat a saját templomaik előtt égették el, a
nemesek házait kifosztották.
A katonák szava lett a törvény. A nép hallgatott, vagy sikoltott, de senki sem mert
tiltakozni.
A palota tróntermében Elara királyné állt az ablak előtt, sápadtan. Odakint a város
füstje gomolygott, mint egy hatalmas fekete kígyó. A vak király, Arven, a trónon ült –
mozdulatlanul.
A szemei üresen meredtek a semmibe, de a hangját mélyen, halkan hallani lehetett.
— Égnek a házak?
— Igen, felség — felelte az egyik tanácsos, térdre hullva.
— És az emberek?
— A katonák… megtisztítják a várost az árulóktól.
Arven elmosolyodott – egy törött, fáradt mosoly volt.
— Tisztítanak… vagy gyilkolnak?
Elara közelebb lépett hozzá, kezét vállára tette.
— Nyugalom, uram. A nép vért akar, de ha ez a vér megfékezi a félelmet, akkor talán…
béke lesz.
Arven feje megremegett.
— Béke? Ezt nevezed békének? — suttogta. — Vak vagyok, Elara, de érzem, hogy a
falakon túl a város haldoklik. Minden sikoly egy szög a koronámba.
A királyné azonban már nem válaszolt. A tanácsosoknak parancsot adott, a katonák
pedig újabb negyedet gyújtottak fel.
A rend nevében — de a rend már rég meghalt.
Az éjszaka végére Kelydor utcáit vér patakjai szőtték össze.
Az árkakon túl a városfalakra vörös jelek kerültek: körök, rovások, amelyeket senki sem
ismert.
Valaki a káoszban új erőket idézett — régi, tiltott szimbólumokat, amiket egykor Cael
anyja viselt.
A katonák, akik fáradtan ültek a máglyák fényében, azt mondták: „Az árnyékok
mozognak.”
Senki nem hitt nekik.
De éjfélkor, mikor a szél végigsöpört a városon, a füstben valaki mintha nevetett volna.
És a vak király, Arven, a trónon megborzongott.
Mert tudta: a város, amit védelmezni akart, most a sötétség martalékává vált.
És Kelydor soha többé nem lesz ugyanaz.

A király csendben ült a trónon, kezében a megfeketedett jogar.
A vakság óta minden nap sötétebb volt az előzőnél, de volt egy kép, ami nem halványult
el benne – nem akart.
Az utolsó, amit valaha látott, az volt, ahogy öccse, Lorian, a koronázási káoszban a
trónterem ajtaja felé rohan, vér és füst között. A katonák holttestei közt, a lángoló
zászlók alatt.
Akkor még nem értette, mit lát. Csak a mozdulatot, ahogy a testvér, akit mindig
gyengének hitt, elfordul tőle, és eltűnik a lángokban.
Most, a vakság végtelenjében, újra és újra lejátszotta ezt a képet magában.
És minden alkalommal ugyanarra a gondolatra jutott:
„Soha nem gondoltam volna róla… hogy áruló lehet.”
A szavak kimondatlanul is ott ültek a levegőben, nehezebben, mint a füst.
Arven a semmibe nézett, de a lelke látta a képet újra: a menekülő árnyat, akit valaha
testvérnek nevezett.
A koronázás napján elveszítette látását — és azon a napon elveszítette a hitét is.
Nem az istenekben. Hanem az emberekben.
És ami még fájóbb volt: a családjában