Hónapok teltek el, és a Menedék lassan megtelt.
A hajók, amelyek először csak néhány kimerült arcot hoztak, most egyre zsúfoltabbak
lettek: túlélők, akik többé nem bíztak a szűnni nem akaró menekvésben; meghurcolt
nemesek, akik eldobták hosszú köpenyüket, hogy gyakorolják a lapát markolását;
papok, akik titokban hozták magukkal szent könyveik maradékát; és tudósok, akik a
megmaradt tudás minden darabját ápolták. A Menedék lassan egy várossá nőtt a
semmi közepén — fából, kőből és emberi akarattal.
A védművek nőtték ki magukat: bástyák fekete kövekből, olajcsatornák és rejtekek,
mechanikus szerkezetek, amelyek Lorian tervei szerint indultak. A tűz, amely egyszer
csak védekezésként született meg, most sorozatos, összehangolt csapássá
finomodott: a támadó hajókat elérte, a partraszállást megzavarta, a fosztogatók
lelkében kétséget ébresztett.
Egy hűvös reggelen azonban a kikötő fölött riadó kürtjei szórták a levegőt.
Egyensúlyzavar jele: hírek érkeztek – Cael flottája közeledik. A Menedéken összegyűlt
tömegben ijedtség futott végig, mégis volt valami más is a tekintetekben: düh,
megkeményedett elhatározás.
A főtérre özönlöttek a frissen érkezők. Egy csoport pap, néhány tudós és két közismert
nemes közelebb lépett a parthoz, és a szemükben az a bizonyos felismerés villant fel: a
menedéket védő idegen — a tudós, aki a tűzzel állta meg a rablókat — Lorian volt. Nem
álnév már, hanem ismert arc, térdre borultak rég halottnak hitt hercegük előtt.
A hívek, a túlélők, a tanítók és a kovácsok lassan körbezárták a menekültek csoportját.
A sziget helytartója, Torven, az első napokban megismert öreg férfi, aki most fehér haját
lengetve lépett elő, szemeiben kérdés és remény. Megtudta, ki ő valójában — és térdre
hullt, miközben a tömeg csendben hallgatott.
— Herceg — suttogta Torven, hangja megremegett — neved ismert minden gyermeknek
itt, akit a háború elkergetett. Hálát adok az égnek, hogy mégis élnek a remény magvai.
Lorianra nézett, majd fölemelte a kezét. — Ha kérhetlek… fogadd el e nép hűségét.
Személy szerint, és mindazoké, akik ide menekültek.
Lorian lehajolt a korzón, és egyszerűen megsimította Torven vállát. Nem kért térdelést
és nem fogadott uralkodói pózt. De a másik férfi, a sziget előljárója, mindenkinek
mutatva tett lépést — letérdelt Lorian elé, és a földre borult.
— Uram — szólt Torven, reszkető, de határozott hangon — a te nevedben fogadok
hűséget: nemesek, papok, tudósok, harcosok és egyszerű emberek; mind
megmenekültünk a te tetteid által. Vezesd őket; vezess minket a túlélés útján.
A körben állók sorra hajoltak, és papok, akik egykor Cael előretörése elől menekültek, a
fejükhöz értették kezük könyvét, hogy megerősítsék a fogadalmat. A tudósok, akik
Lorian terveit most látták megvalósulni a bástyákban és a lángvédelmi szerkezetekben,
lecsukták könyveiket tiszteletükkel. A harcosok kardjuk markolatát fogták, és egy
hangon szóltak: — Hűséget fogadunk.
Ekkor Lorian felemelkedett. Arca megkeményedett, de szemeiben meleg fény égett —
nem a trón iránti vágy, hanem a védettség és a felelősség.
— Hallgassatok rám! — szólt, hangja végigvágott a téren, és mindenki elhallgatott. —
Évekig menekültem. Láttam, amit a sötétség művel. Én magam is gyenge voltam, hogy
futottam, amikor testvéreink vérét ontották. De most nem bújhatunk el. Nem
menekülhetünk többé.
Megállt. A gyermek, Arven fia, Lorian megtartó ölében nyugodott, apró kéz a férfi ujjába
kapaszkodott — a korona még a jövő ködében remegett, de a jelen sürgető és
valóságos volt.
— Nem a korona miatt harcolunk — folytatta Lorian, hangja egyre erősebb lett. — Nem
a hatalomért, nem a dicsőségért, nem az aranyért. A mi harcunk most egyetlen dologért
folyik: a saját életünkért, a családjainkért, a gyermekeinkért. Cael nem akar uralkodni —
ő el akar törölni mindent, ami emlékeztet arra, hogy valaha béke volt. Ha ő győz, nem
lesz helye a lelkeknek, sem a könyveknek, sem a templomoknak.
A tömeg összeszorította a kezét. A papok lehajtották fejüket, amint Lorian kimondta azt,
amit mind éreztek, de kevesen merték nyíltan vállalni.
— Ma este — mondta — kettő választásunk van: vagy a menekülés útját választjuk
ismét, elhagyjuk mindazt, amit újra felépítettünk, és engedjük, hogy a sötétség felfalja
ezt a világot; vagy állunk, és harcolunk. Nem a koronáért. Nem a bosszúért. A
gyerekeinkért. A földünkért. Az emlékekért.
A hangok között most nemcsak félelem, hanem büszkeség hallatszott. Egy apáca, aki
egyik kezében a megszentelt könyvet szorongatta, feltartotta az arcát; egy idős kovács
letörölte a homlokáról a port és felkapta a kalapácsát.
— Veled vagyunk, herceg — szólt egy vele egykorú katona, aki a földet művelte fél
karjával — mi csak élni szeretnénk és megvédelmezni a családjainkat, és e csöppnyi
földet amit magunkénak mondhatunk.
Lorian bólintott. A szigeten most nem a rang számított; a tettek, a készségek, a döntés.
Ő pedig nem a koronát hirdette, hanem a parancsot: készüljünk, erősödjünk, tanítsuk
meg mindenkinek, hogyan harcoljon — a férfiak és nők, a papok és tudósok egyaránt.
— Én, Lorian,  Kelydor hercegeként — mondta határozottan — állok köztetek. Nem
azért, hogy király legyek, hanem hogy vezesselek titeket a holnapért. Ha kell, adom az
életemet a holnapért. De írjuk meg ma a törvényt: itt senki sem lesz rabszolga, senkit
sem ítélünk a múltja miatt. Itt új élet kezdődik.
A szó véget ért, a téren hullámzó csendben egyszerre tört ki az éljenzés — nem üres,
hivalkodó hang, hanem meleg, emberi kiáltás: a remény hangja. A nemes, pap és
paraszt közös fohásza volt ez.
Torven, a sziget előljárója, felemelkedett és Lorian szemébe nézett. — Szavad pecsétje
az én életem — mondta. — Kísérünk, amíg a tenger vissza nem adja azt, ami a miénk.
Lorian a gyermek arcára pillantott, majd a tömeg felé fordult. Tudta: Cael flottája napok
kérdése — de most a Menedék volt már csak,nem volt hová menekülni. Most fegyver,
város és törvény volt. És azok, akik idejöttek, többé nem árvák voltak: családokká
kovácsolódtak.
— Ma este — zárta Lorian — tanuljátok meg az éjszakát fegyverként tartani. Holnap
pedig adjuk vissza a napot gyermekeinknek.
A tömeg visszhangja, a kardok halk csikordulása és a tenger halkan lüktető hangja
keveredett egy új, egyszerű dallammá: nem a korona dala, hanem az életé.